Odacsapós zene, expresszív színészet | Schiele élete vagy halála / TÁP & Átrium

Posted on 2014. november 16. vasárnap Szerző:

0


Tóth Evelin

Tóth Evelin

Hegedűs Claudia |

Ebben az évadban is láthatja az Átrium közönsége a Schiele élete vagy halála címmel, májusban bemutatott zenés produkciót. Ebben a minden érzékszervet megmozgató előadásban a TÁP Színház társulata és az Egon Schiele Project zenekar közösen idézi meg a legendás osztrák festő szellemét. Az abszurd humorral átitatott koncert-varietéről, Tóth Evelin énekessel és Borsányi Dániel színésszel beszélgettünk.

Alapkérdések özönét veti fel ez a zenés, élőképes előadás. Számotokra mi volt a kiindulópont?
Tóth Evelin: A pontos válaszhoz vissza kell ugornom az időben. Körülbelül két évvel ezelőtt volt egy jelentős koncertünk – Lang Andrással, Szkladányi Andrással, Molnár Gáborral, Mogyoró Győzővel és Kovács Öcsivel – az A38 hajón, ahol akkor még vendégként voltam jelen. Az előbb a Drums zenekar tagjait említettem, akik újra akarták gondolni ezt a formációt, miután elváltak az útjaik szaxofonos szólistájukkal, Vázsonyi Jánossal. Mindehhez kapóra jött, hogy Lang András akkortájt szembesült azzal, hogy az általa igen kedvelt képzőművész (Egon Schiele) verseket is írt. Tehát az ő ötlete volt, hogy ez az instrumentális zenekar, kiegészülve egy énekesnővel, szövegcentrikusan és új témákat kialakítva – megzenésített Schiele-költeményekkel – lépjen a közönség elé. Ez a gondolat nőtte ki magát Egon Schiele Projectté, és már az A38 hajón is így mutatkozott be a formáció. Időközben az Osztrák Kulturális Intézetben is volt egy akusztikus koncertünk, ami megint másfajta hangot eredményezett. Ez újabb inspirációt adott, de továbbra is kerestük a formát, hogyan teljesedhetne ki ez a Schiele-est. Mígnem gondolatilag elmozdultunk a színház irányába. Utána már a csak a „sors keze” hívta be a TÁP Színházat – meg talán néhány telefonhívás (mondja nevetve).
S egyszer csak ott találtuk magunkat a színházi próbán, fantasztikus fiatal tehetséges színművészekkel körbevéve, és elkezdődött ez a hatalmas játék. Hetekig próbálgattuk, hogy a prózai jelenetek, performanszok, akciók és ezek a kész dalok, hogyan tudnak egy színházi előadás keretében találkozni. Improvizatívan indult, de aztán nyilván egyre komolyabb keretet, illetve ívet próbáltunk találni ennek az egésznek, és végül idén májusban az Átrium Film-színházban telt házzal megtartottuk az ősbemutatót.

Borsányi Dániel

Borsányi Dániel

A színész, Borsányi Dániel hogyan emlék­szik minderre?
B. D.:
Körülbelül egy éve kerültem a TÁP Színházhoz, Egger Géza (A darab rendezője – A szerk.) hívására. Amikor jelentkeztem erre a feladatra, még nem láttam pontosan, hogyan fog kinézni ez az Egon Schiele előadás. Ráadásul az első próbáról el is késtem, ami iszonyú kellemetlen volt, de arra élénken emlékszem, hogy Evelin és András mutatott néhány részletet ezekből a zenékből. Nem mondhatok mást, minthogy ezek csodaszép dalok, abszolút nem giccses értelemben, és nagyon mély érzéseket ébresztenek az emberben.
S akkor arra gondoltam, hogy rendben, itt vannak ezek a gyönyörűen megzenésített Schiele-versek, az meg a napnál is világosabb, hogy mi, TÁP Színházasok szét fogjuk rombolni ezt a dolgot. Többeknek az arcán láttam a döbbenetet, hogy akkor ez most vajon hogyan lesz? Az nyilvánvaló volt, hogy a szövegkönyv és a zene ütközik egymással, de végül egy idő után az is látszott, hogy igenis meg fog születni az előadás. Ez a fajta „rombolás”, amit mi véghez viszünk a jelenetekkel, nagyon szép egésszé tudott összekavarodni a zenével, tehát a végeredménytől megnyugodtam. Azt nem titkolom, hogy az utolsó pillanatig el nem tudtam elképzelni, hogy áll ez majd össze. Mondjuk az én karaktereimen – amiket ebben az előadásban játszom – van még mit csiszolni, de valahol ez a szépsége ennek az egész improvizációs, merész és pimasz színházi világnak, ami a TÁP Színház belső motorja.

T. E.: Az elején bennem is volt a Daniéhoz hasonló aggodalom. Sokáig, tíz éven keresztül voltam tagja a Hólyagcirkusz Társulatnak, aminek egészen más irányú humor volt a mozgatórugója, mint a TÁP Színháznak. Így nem állítom, hogy ne lettek volna bennem kérdőjelek, amikor elkezdtük a közös munkát. De időközben ez teljesen feloldódott. Abszolút máshonnan táplálkozik ez a zene, mint a TÁP Színház, viszont most azt érzem, hogy zsákutca lett volna, ha véresen komoly színházi dramaturgiával ruházzuk fel ezt a produkciót. Azt gondolom, hogy ez az egyik leginkább járható út, hogy ezzel az abszurd humorral mesélődjék el ez a komplex, ugyanakkor megfejthetetlen Schiele-talány. Szerintem a közönség számára az ajándék, amikor az első pár perc után rájön, hogy itt és most nem kell semmilyen szálra rákapcsolódni, hanem lényegében koncertet kap, ahol közben hangulatkeltés folyik, életről vagy/és halálról. Ebben a darabban ugyanis nem tényeken keresztül közelítettük meg Schiele művészetét, sokkal inkább ösztönös élményanyagot nyújtunk át. Tehát olyasmi történik a nézővel, mint amikor befogadóként áll egy festmény előtt. Persze a kezében tarthatja a leírást, de ha hagyja magát, hogy a kép szabadon beszippantsa, akkor másfajta mechanizmusok indulhatnak el benne. Úgyhogy nincsenek igazi megfejtések, hanem olyan szabad asszociációknak teret engedő utazásra hívjuk a nézőt, aminek során mégis megtud valamit Egon Schieléről.

Schiele-Jelenet-f-KTA (55)

Jelenet az előadásból (Kattints rá!)

Az biztos, hogy nézőként elementáris érzékrobbanásban részesülhetünk, amit a zene, szöveg és kép összhatásai vagy éppen ellenpontjai idéznek elő. Alkotóként mennyire felszabadító ez a játék?
B.D.:
Szerintem abszolút az, mert az improvizatív jelleg magával hozza ezt a fajta szabadabb színházi formát, amire én nyitott és könnyen kapható vagyok. Ennek az előadásnak a prózai vonulata úgy működik, hogy egész egyszerűen bele kell dobnia magát az embernek a történet sűrűjébe, és akkor egyszer csak megszólal. Ebben az esetben attól is alakulnak a helyzetek, hogy ott vannak a zenészek, és közben hozzáadódik a látvány is, az abszurd humorról nem is beszélve. Tehát jól érzem magam ebben, mert igazából nincs lekötve semmi, de valamiféle kontroll azért kell. Azt viszont nagyon szeretem, hogy ebben ilyen szabadon lehet részt venni alkotóként, és hogyha ez nézőként „érzékrobbanást” idéz elő, akkor az nagyszerű!

T. E.: Ugye én vállaltan olyan figura vagyok ebben az előadásban, akit keresve sem lehet megtalálni Schiele életrajzában. Kerek, dús idomú dizőzként kontrasztban állok a képzőművész nagyon meggyötört, törékeny, majdhogynem anorexiás nőalakjaival. És mi tagadás, fürdök ebben a teljesen oda nem illő állapotomban. Egyébként én is átélem, hogy néha jólesne egy pregnánsabb koreográfia. Máskor meg borzasztóan élvezem, hogy nekem kell megtalálni a színházi jelenetek és a dalok előadása közötti átjárást. Azt gondolom, hogy az odacsapós zenei megnyilvánulások és az expresszív színészi jelenlétek adják a darab erősségét. Bár teljesen más előjelű a zene és ez a fajta színházi gondolkodás, mégis izgalmas találkozás jön létre a két világ egymásnak feszüléséből – vagy éppenséggel egymáshoz simulása révén. És ezeket az arányokat nyugodtan rá lehet bízni a performansz jellegre. Nagyon várom, hogy mi fog történni, amikor újra játsszuk a darabot! Elárulom, hogy most azért késtem picit, mert a zenekarral intenzív munkafolyamatban vagyunk: készül az Egon Schiele-lemez. Úgy képzelem, hogy a hangzóanyag is hordozni fog valamennyit ennek az abszurd színházi helyzetnek a hatásaiból. Azt tervezzük, hogy még karácsony előtt, talán már a december elsejei előadáson elérhető legyen a közönség számára ennek a produkciónak a hanganyaga. Mindent egybevetve, nagyon bízom benne, hogy repülni fog ez a történet, mert ahogy Dani is mondta, nemcsak bennünk, zenészekben, de a színészekben sem ért véget a gondolkodás ezekről a figurákról és a darabról.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Részletek  és   jegyrendelés

Schiele élete vagy halála – zenés exhibíció 8 képben
TÁP Színház és Átrium Film-Színház produkció

Következő előadások:
2014. november 24. (hétfő), december 1. (hétfő), 19 óra