Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája (részlet)

Posted on 2014. november 15. szombat Szerző:

0


Simonson_Pettigrew-őrnagy-bor180Mrs. Ali a nappaliban várta, hogy az őrnagy behozza a teát. Ő bedugta fejét az ajtón és egy pillanatra elgyönyörködött a képben, ahogy az asszony a kiugró ablakfülkében ül, és egy régi könyv fölé hajolva sussexi fotókat nézeget. A hólyagos üvegen beára­dó napfényben megcsillantak a porszemek, és derengő aranyfénnyel rajzolódott ki az asszony arcéle. Az őrnagy töltött még egy csésze teát mindkettőjüknek, és szerette volna megállítani az alkonyi fény vándorlá­sát a szobában. Az aranyló pászmák bárme­lyik pillanatban elérhetik a könyvespolcot a hátsó falon, és elárulhatják Mrs. Alinak, mi­lyen későre jár. Félt, hogy akkor abbahagyja az olvasást.

Az asszonynak halk, tiszta hangja volt, és hallani lehe­tett, mennyire élvezi a szöveget. Az őrnagy már szinte el is felejtette, milyen öröm felolvasást hallgatni. Az unalmas évek alatt, míg a Szent Márk iskolában taní­tott, eltompult a hallása, zsibbadásig koptatta az ér­tetlen sihederek monoton hangja. Nekik a „Te is, fiam, Brutus” érzelmi töltete semmivel sem múlta felül az autóbuszkalauz „Kérem a jegyeket”-jét. Hiába beszélt sok gyerek szépen, ízesen, mind egyforma eltökéltség­gel csapta agyon a legbecsesebb szöveget is. Néha nem bírta tovább és összetett kézzel könyörgött, hogy hagyják az egészet, amit a diákok az ő vaskalapossága felett aratott győzelemnek tekintettek. Abban az év­ben kérte nyugdíjazását, amikor az iskola jóváhagyta, hogy az irodalmi dolgozatok bibliográfiájában filmek is feltüntethetők.

Mrs. Ali több oldalt is megjelölt apró narancspapír-szeletkékkel, és némi biztatásra hajlandó volt felolvas­ni a részleteket, amelyek felkeltették az érdeklődését. Az őrnagy még soha nem találta ilyen szépnek Kipling szavait. Az asszony épp az ő egyik kedvenc novellájá­ból idézett, a röviddel a normann hódítás után játszó­dó „Pevensey-i vének” című elbeszélésből, amelyről az őrnagy mindig úgy gondolta, valami nagyon fontosat árul el az országalapításról.

– „Én nem magamra gondolok – idézte Mrs. Ali De Aquila lovagot, Pevensey várurát –, nem is kirá­lyunkra, nem is a ti földetekre. Én Angliára gondolok, amellyel nem törődik sem lovag, sem király. Én nem vagyok se normann, Sir Richard, se szász, Sir Hugh. Én angol vagyok.”

Az őrnagy nagyot kortyolt a teájából, sajnálatos szürcsölő hangot hallatva. Kínos volt, de legalább el­nyomta az „Éljen, éljen!” kiáltást, amely önkéntelenül feltört belőle.

– Olyan eszményi jellemeket ábrázol – nézett fel könyvéből Mrs. Ali moso­lyogva. – Ebben a deresedő fejű, sokat tapasztalt lovagban még mindig milyen tiszta szenvedély és kötelességtudat él az ország iránt. Lehetséges ez?

– Lehetséges-e, hogy valakiben a haza­szeretet erősebb a személyes érdeknél?

– nézett fel a mennyezetre az őrnagy a válaszon töprengve. Az ablak és az előszoba között felfedezett egy halvány, de aggasztó barna foltot, amely az előző héten még nem volt ott. A mérleg nyel­ve egy pillanatig ingott a hazafiasság meg a vízvezeték-szerelés között. – Tudom, manapság a többségnek nevetségesen romantikus és naiv az ilyen hazaszeretet. A hazafiságot kisajátí­tották a bakancsos, rossz fogú, mosdatlan sihederek, akik csak jobban akarnak élni, más nem érdekli őket. De őszintén hiszem, hogy maradtunk néhányan, akik ma is hiszünk abban az Angliában, amelyért Kipling rajongott. Sajnos, mi már csak kövületek vagyunk.

– Apám hitt ezekben a dolgokban – szólalt meg nagy sokára az asszony. – Rendíthetetlenül hitte, hogy Anglia egyszer még minket is befogad, ahogy a szászok és normannok egységes angol néppé let­tek. Csak egy szóra várt, hogy lóra pattanjon és De Aquilával együtt vigyázza az őrtüzeket, igaz angol hazafi módjára.

– Derék dolog. Nem mintha manapság sokra men­nénk az őrtüzekkel. A nukleáris töltetek és hasonlók korában. Igazán kár – sóhajtott fel az őrnagy –, hogy az Anglia déli partja mentén sorakozó őrtüzek ma már pusztán csinos tábortüzecskék a tévékamerák kedvéért az ezredforduló és a királynő uralkodásának ötvenedik évfordulója alkalmából.

– Én csak képletesen értettem.

– Hát persze, drága hölgyem. De mennyivel jobb el­képzelni őt, amint valóban fellovagol a Devil’s Dyke csúcsára, kezében égő fáklyával! A lószerszám csilin­gelését, a patadobogást, angol honfitársai kiáltását, meg a Szent György lobogója mellett az égő fáklya szagát…

– Azt hiszem, ő azzal is beérte volna, ha nem feled­keznek meg róla a tanszéki kollégák, amikor átugranak együtt a kocsmába egy pohár italra.

– Értem – mondta az őrnagy. Szeretett volna valami kedves választ adni. Olyasfélét, hogy ő megtisztelte­tésnek érezte volna, ha ihat egy pohár sört Mrs. Ali apjával. Ám nem tehette, tekintettel a zavaró tényre, hogy sem neki, sem egyetlen ismerősének nem jutott eszébe soha, hogy Mrs. Ali férjét meghívja egy pohár italra a kocsmában. Persze ezt csak a társasági élet hozta így, semmi köze nem volt a bőrszínhez. Egyébként sem tette be oda a lábát soha Mr. Ali, nem is próbálta megtörni a jeget. Különben lehet, hogy egyáltalán nem ivott alkoholt. Csakhogy ezeknek a gondolatoknak most semmi hasznát nem vette; az agya olyan volt, mint a horogra akadt ponty, mikor levegőért tátog, holott az nem segít rajta.

– Ez a szoba tetszett volna apámnak – jártatta végig tekintetét Mrs. Ali a sarokkandallón, a két falat elfog­laló magas könyvszekrényeken, a kényelmes kanapén és a két egyedi fotelon, meg a kisasztalokon és olva­sólámpákon mellettük. – Nagyon megtisztelő, hogy volt szíves meghívni az otthonába.

– Ne mondjon ilyet! – pirult el szégyenében az őrnagy, amiért oly sokáig eszébe sem jutott ilyesmi. – Enyém a megtiszteltetés, és fájlalom, hogy nem volt alkalmam a férjével együtt vendégül látni magát. Mé­lyen fájlalom.

– Igazán kedves. Jó lett volna, ha Ahmed látja ezt a házat. Mindig arról álmodtam, hogy egy napon ve­szünk egy házat. Egy igazi sussexi házat, fehér, favá­zas homlokzattal és rengeteg kertre néző ablakkal.

– De bizonyára nagyon kényelmes, ha a lakás köz­vetlenül a bolt fölött van.

– Nos, engem soha nem zavart, hogy kissé szűken vagyunk. De most, hogy az unokaöcsém is ott lakik… Aztán meg ott nem férnek el ilyen könyvespolcok – mosolygott az őrnagyra, aki nagyon örült, hogy közös az ízlésük.

– A fiam azt mondja, meg kellene szabadulnom a könyvek nagy részétől. Szerinte szükség volna egy szabad falra a házimozi rendszernek meg egy nagy tévének.

Roger nem egyszer javasolta, hogy ritkítsa meg a könyvtárát és modernizálja a helyiséget, felajánlotta, hogy vesz neki egy nagy képernyős tévét, úgy leg­alább „lesz mivel elütnie az időt esténként”.

– Gondolom, az élet rendje, hogy a fiatalabb nemze­dék megpróbálja átvenni az irányítást az öregek éle­te fölött – mondta Mrs. Ali. – Mióta az unokaöcsém odaköltözött, nincs saját életem. Ezért jutott eszembe a régi álmom egy saját házikóról.

Simonson_Pettigrew-ILLU

– Még a saját házában is utolérik az örökös telefonja­ikkal. Azt hiszem, a fiam azért akarja megszervezni az én életemet, mert az egyszerűbb, mint a sajátjával bol­dogulni. Ettől úgy érzi, legalább valamit ellenőrzése alatt tart a világban, mert egyébként nem nagyon tud labdába rúgni.

– Ez kitűnő megfigyelés – gondolkozott el Mrs. Ali. – És hogyan szegülhetnénk szembe velük?

– Azt forgatom a fejemben, hogy elszököm egy csendes kunyhóba valami titkos helyre, és Ausztrá­liából címzett levelezőlapokon értesítem őt arról, hogy jól vagyok.

– Nem mehetnék magával? – nevetett Mrs. Ali.

– Az nagy örömömre szolgálna. – Az őrnagy sze­me előtt egy pillanatra rekettyés domb jelent meg, és egy sirályoktól népes, keskeny, fövenyes part mögött megbújó alacsony, zsúpfedeles kunyhó. A kéményből felszálló füst a fafűtéses tűzhelyen illatozó fazekat sejtet. Ők ketten lassú léptekkel térnek vissza hosszú sétájukról, könyvekkel teli, lámpafényes szoba és a konyhaasztalon egy pohár bor várja őket.

Felrezzent az álmodozásból, figyelme ismét a szo­bára irányult. Roger mindig türelmét veszti, ha ő így elmerül a gondolataiban. Nyilván az idő előtti szel­lemi leépülés jelének tartja. Mrs. Ali talán nem vette észre, remélte az őrnagy. Csodálkozva látta, hogy az asszony is kibámul az ablakon, mintha maga is kelle­mes tervezgetésbe merülne. Egy pillanatig elgyönyör­ködött a profiljában: egyenes orrában meg határozott állában, és csak most vette észre, milyen finom vonalú a füle a sűrű hajkorona alatt. Mrs. Ali most ránézett, mintha megérezte volna a pillantását.

– Akkor körülvezethetem a kertben? – kérdezte az őrnagy.

A virágágyakat már megtépázta az ősz. A krizanté­mok arany és vörös nyalábjai még virultak, de a leg­több rózsából már csak a bogyó maradt, és a szegfű szálai az ösvényt is beszőtték, mint a kék hajszálak. A liliomok sárguló levele és a visszavágott kúpvirá­gok csonka szára nyújtotta a legszomorúbb látványt.

– Sajnos, a kert nem virul éppenséggel – követte az őrnagy Mrs. Alit, aki lassan lépkedett a kavicsos ösvé­nyen.

– De hát olyan szép. Az a bíborszín virág ott a fa­lon olyan, mint valami hatalmas ékszer – mutatott egy késői klemátisz utolsó öt-hat virágára az asszony. A szárak csúfak voltak, mint a rozsdás drótok, a leve­lek összepöndörödtek, de a csészealj méretű virágok úgy ragyogtak az ódon szürke fal háttere előtt, mint a borvörös bársony.

Már a kert végében álltak a kerítés mellett, és az őrnagy észrevette, hogy az egyik nemrég bevert szög görbe, az ő ügyetlenségét hirdeti. Remélhetőleg az asszony csak a kerítésen túl feltáruló tájat látja, a két domb közti kis völgy aljában húzódó, tölgyekkel benőtt cserjés felé lankásan ereszkedő birkalegelőt. Mrs. Ali a vékony, felső kerítéslécre könyökölve a fákat nézte, melyeket lágy indigókékre színezett az alkony. A nyugati dombon árnyék borult a rétre, a keleti oldalon már nem aranyozta be a fűszálak he­gyét a nap. A földről pára szállt fel, és a keleti égen sűrűsödött a közeledő éjszaka sötétje.

– Olyan gyönyörű itt – szólalt meg végre az asszony, állát tenyerébe támasztva.

– Nem különösebben látványos táj, de én valami­lyen okból soha nem unom meg, hogy este kijöjjek ide és nézzem, ahogy a nap lebukik.

– Nem hiszem, hogy a világ legszebb tájai attól szé­pek, hogy olyan határtalanok vagy egzotikusak. Sze­rintem azért vannak ránk olyan nagy hatással, mert tudjuk: változhatatlanok. Elnézzük őket, és tisztában vagyunk azzal, hogy ezer éve ilyenek.

– És milyen újak mégis, amikor valaki más szemével nézzük őket. Például egy új barátéval.

Az asszony megfordult, és az őrnagyra nézett, arca árnyékban maradt; egy pillanatra megállt az idő. – Érdekes élmény, ha az embernek váratlanul alkal­ma nyílik arra, hogy új barátokat szerezzen – mondta Mrs. Ali. – Bizonyos korban tudomásul vesszük, hogy már van annyi barátunk, amennyi nekünk járt. Állandónak tekintjük a baráti körünket, persze szá­molunk némi lemorzsolódással. Van, aki elköltözik, más nem ér rá.

– És van, aki örökre elmegy. – szorult össze az őrnagy torka. – Átkozottul tapintatlan dolog tőlük, én mondom.

Rebbent az asszony keze, mintha a karjára akarná tenni, de a mozdulat félbe maradt. Az őrnagy a virág­ágy földjébe mélyesztette a cipője orrát, mintha egy bogáncsot akarna kiásni vele.

– Mennem kell, ha nem is örökre – szólalt meg az asszony kisvártatva.

– De ígérje meg, hogy eljön újra.

– Amikor Ahmed meghalt, akkor jöttem rá, hogy mi ketten szinte magunkra maradtunk – vonta szo­rosabbra vállán a kendőt Mrs. Ali a sötétbe boruló kertben, ahogy visszaindultak a házhoz. – Annyi volt a munka a boltban, és amúgy is élveztük egymás tár­saságát, hát nem nagyon igyekeztünk tartani a kap­csolatot a barátainkkal.

– Gondolom, az ember megszokja a napi rutint – bólintott az őrnagy. – Persze nekem mindig ott volt Bertie. Ez nagyon megnyugtatott. – Amint kimondta, érezte is, milyen igaz. Bármennyire furcsa, hiszen már évtizedek óta nagyon kevés időt töltöttek együtt, de ő mindig úgy érezte, most is olyan közel állnak egymás­hoz, mint szurtos térdű kölyök korukban, amikor egymást püfölték az üvegház mögött. Ez talán csak annyit jelent, gondolta, hogy minél ritkábban lát vala­kit, annál jobban kedveli, gyaníthatóan ezért van már kicsit elege a részvétnyilvánító ismerősökből.

– Maga szerencsés, hogy annyi barátja van itt a falu­ban – jegyezte meg Mrs. Ali. – Irigylem érte.

– Gondolom, így is mondhatjuk – nyitotta ki az őrnagy az előkertbe nyíló magas kaput, és félreállt, hogy kiengedje a vendéget.

– És éppen most, amikor el kell döntenem, hol és hogyan akarom eltölteni életem következő fejezetét – folytatta az asszony –, nemcsak abban az örömben van részem, hogy könyvekről beszélgethetek magával, ha­nem még Miss DeVere is hozzám fordul, hogy segítsek neki és a barátnőinek egy golfklub táncestjén?

Kérdő hangsúllyal hangzott el ez a kijelentés, az őrnagy nem tudta mire vélni, és fogalma sem volt, mit akar hallani tőle az asszony. Úgy érezte, óvnia kell attól, hogy belebonyolódjon a falu társadalmi életébe.

– A hölgyek fáradhatatlanok – jelentette ki. Ez nem hangzott bóknak. – Rengeteget jótékonykodnak, meg ilyesmi.

Mrs. Ali mosolya jelezte, hogy érti őt.

– Mondták, hogy maga javasolt engem. És Grace DeVere mindig nagyon udvarias. Az jár a fejemben, vajon nyílhat-e egy kis esélyem arra, hogy részt ve­gyek a falu életében. Hogy kicsit jobban gyökeret verjek.

Már a kertkapunál álltak, és a kert meg az ösvény szinte sötétbe borult. Lent a dombon egyetlen narancs­szín lámpafüzér villant meg a fák közt. Az őrnagy ráér­zett, hogy Mrs. Alit nagyon vékony szál fűzi a faluhoz. Még egy kis nyomás férje családjától, egy újabb megalázás valamelyik hálátlan falubelitől, és elszakad. A leg­többen észre sem vennék. Vagy ha mégis, csak azért, hogy jóízűen felpanaszolják, lám, abból is látni, mivé lesz a világ, hogy az a mogorva unokaöccse lett az új tulajdonos. Mérhetetlen önzésnek tűnt rábeszélni őt a maradásra, csak hogy a közelében tudja. Az őrnagy nem szorgalmazhatott jó lelkiismerettel semmiféle kapcsolatot Daisy Greennel és hölgycsapatával. Ha­marabb javasolná Mrs. Alinak, hogy bandatag legyen, vagy másszon át a kerítésen a Regents Park-i állatkert jegesmedvéknek elkerített részébe. Az asszony várako­zóan nézett rá, és az őrnagy tudta, hogy komolyan ve­szi majd a véleményét. Sokáig matatott a kapu zárjával.

Helen Simonson

Helen Simonson

– A jelek szerint úgy veszik, hogy én is elköteleztem magam az ügy mellett – bökte ki végül. – Kóstoló lesz, és odavárnak – fulladt el kissé a hangja. Úgy látta, Mrs. Ali jól mulat. – Nagy segítség Grace-nek, hogy maga hajlandó a szakértelmét latba vetni. Ám kötelességem figyelmeztetni, hogy a bizottság mélységes tudatlan­sággal párosuló túláradó lelkesedése meglehetősen gro­teszk eredményeket hozhat. Szörnyen sajnálnám, ha valamivel megbántanák magát.

– Akkor hát megmondom Grace-nek, hogy számít­hat ránk. Hárman együtt talán megmentjük a mogul birodalmat, nem dől össze ismét.

Az őrnagy a nyelvébe harapott. Amikor kezet fog­tak, és megállapodtak, hogy máskor is összejönnek, inkább hallgatott arról, hogy meggyőződése szerint a mogul birodalomra nézve alighanem nagyobb ve­szélyt jelent Daisy Green, mint a hódító rádzsput her­cegek meg a Kelet-indiai Társaság együttvéve.

Fordította: Kada Júlia

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2014