Mihálffy Balázs: Mosoly a pokolból (részlet)

„Polgári karrierem” évei Hadiával

(…) Amikor Hadia teherbe esett, úgy döntöttünk, hogy össze­házasodunk. Telefonon felhívtam az édesapját Szudánban. A papa kérdéseket tett fel, ahogyan ez ilyenkor szokás. Rákérdezett a családomra, a képzettségemre, érdeklődött, hogy miből élek, és rátért arra is, ami náluk teljesen ter­mészetes: Milyen törzsből származol? – kérdezte. Ha itt valami rosszat válaszolok, mindennek vége, gondoltam. Valami hihetőt kellett hát gyorsan kitalálnom. A Strepto­coccus törzsbe, vágtam rá. Úgy véltem, ez a latin név hihetően hangzik, Európáról lévén szó, amúgy meg nem is olyan nagy hazugság, elvégre a Streptococcus tényleg egy törzs. Igaz, egy baktériumtörzs, de ez most nem lényeges. Mekkora ez a törzs? – kérdezte. Milliós nagyságrendben élünk errefelé, és nagyon gyorsan terjeszkedünk. A papát meggyőzte a válasz, és Allah áldását kérte a frigyünkre.

Hatalmas esküvőt tartottunk. A Dunán horgonyzó Vén Hajón jelen volt Budapest afrikai kolóniája. Afrikai muzsikusok jöttek, akik két sör után olyan fergeteges előadásba kezdtek, hogy senki sem maradhatott ülve. Az egyik muzsikus a földön fekve körbe-körbeforgott, miközben dobolt. Ő és a vendégsereg tagjai egyaránt eksztázisba kerültek.

Pár hónappal később megszületett Attila fiunk. Ő volt az első „kapucsínó” babám. Nagyon örültünk Hadiával. A legénylakás kicsinek bizonyult, ezért elcseréltük egy nagyobbra. Mindenkit megnyugtatok, itt már a beköltözésünkkor volt polc a fürdőszobában.

Hadia másodszor is teherbe esett, és az én drága gyönyörűségemet, a kis Miriamot, a szemem láttára szülte meg. Ez a kislány fantasztikus. Óriási fekete szemeivel mindenkit megigéz. Születése pillanatától fogva nagyon okos. Tudja, hogy mikor kell hallgatni, és mikor kell kinyitnia a száját, ami az anyja mellett nagyon hasznos tulajdonság. Hadia gyakorta „dilkázott”, azaz szudáni szokás szerint bekente a testemet olaj és különböző növények sárszerű keverékével, majd ezt a rám tapadó pakolást lemasszírozta a testemről. A leváló anyag leradírozza a bőr elhalt hámrészeit, a növényekkel elkevert olaj pedig beszívódik a bőrbe, és napokon keresztül kellemes, friss érzetet biztosít.

Hadia örömmel fedezte fel a rengeteg akácfát Magyarországon. A magyar akácfa ugyanolyan jól füstölt, mint a különböző akáciafajok náluk, Szudánban. Gyakorta tüzet rakott egy maga ásta gödörben, a tűzre akácdarabokat dobott, és az így képződő füst fölé ült. Még be is takarta magát, hogy koncentráltabban érje testét az akácfüst. Izzadt, szenvedett, de egy félórás kezelés után teste úgy megújult, mintha szaunázott volna, bőrének barna színe vöröses árnyalatot kapott. Sohasem felejtem el a számtalan üvegcsét, amelyek különböző természetes gyógyhatású kivonatokat és illatanyagokat tartalmaztak. Ezeket féltett kincsként kezelte. Hadia mindennek megadta a módját. A kávézás is komplett ceremónia szerint történt. Szudáni, tehát forrázott kávét ittunk. Ehhez a vizet a kávéval együtt felforralta, és gyömbért tett bele. Amikor a speciális hosszú nyakú agyagedény peremén kifutott a kávé habja, akkor lett kész. A kávéiváshoz felvette az erre az alkalomra rendszeresített ruháját, bekölnizte magát, és a békeidőket idézve ittuk a feketét. Az életben a hullámhegyek után óhatatlanul hullámvölgyek következnek. Mikor kikerültem a magas pozíciókból, bevételeink megcsappantak. Nem élhettünk úgy tovább, ahogyan addig. Amikor pedig nem fut a szekér, a telefon sem csöng. Ötven év felett már nehezen talál az ember állást Európában. Nincs kereslet a tapasztalatra. Itt nagy csöcsökre, szexi külsőre, megfelelő befolyással és bankszámlával rendelkező pártfogóra vagy egyoldalúan képzett, szakbarbár fiatalokra van szükség, akik nem látják át a rendszer egészét, így a felettük állók sakkban tarthatják őket, és nyugodtan lophatnak saját zsebre.

Óriási hendikepem az önéletrajzom. Első olvasásra szörnyű képet fest rólam. Egy muzulmán vezető, aki megjárta Boszniát, szudáni születésű felesége repülni tanult – mindez 2001. szeptember 11. – után! Iszonyúan hangzik. A feleségem a kilencedik hónapban volt már Miriammal, amikor egy nap csöngettek. Kinéztem a kémlelőnyíláson: felfegyverzett kommandósok álltak ott egy hölggyel, akinek laptop volt a kezében. Ajtónyitás után berajzottak. Feleségemet és engem külön szobába ültettek. Szegény majdnem megszült az ijedtségtől. Attila kisfiamat óriási traumaként érintette az ügy. A laptopos nő külön-külön kikérdezett minket, adatokat egyeztetett, majd amikor mindent rendben talált, udvariasan elköszöntek, és távoztak. később tudtam meg, hogy egy palesztin fogorvos, Tayseer doktor, a nemzetbiztonsági szolgálatok értesülése szerint merényletet kívánt előkészíteni az éppen hazánkba látogató izraeli elnök ellen, én és a családom pedig rajta voltunk azon a listán, amelyen mindazok szerepeltek, akiket a hatóságoknak ellenőrizniük kellett. Később az is kiderült, hogy a szolgálatok Tayseer doktort illetően tévedtek.

Egészen eddig azt hittem, hogy van hazám. Most kiderült, hogy engem és a családomat potenciális veszélyforrásként tartanak számon Magyarországon. Tudtam már, hogy itt nem lehet jövőt építeni magam és a gyermekeim számára. Hadiával ellentétes irányba haladt az utunk. Ő azért jött Európába, hogy megszabaduljon a rettenetes emlékektől, melyek gyermekkorában őt Afrikában érték. Ahogyan kezdetekben a reményt és az ígéretes jövőt jelentettem neki, úgy mostanra európai beilleszkedésének akadályát látta bennem. Felismerte, hogy belül nem vagyok európai. Fehér létemre muzulmán vagyok, ráadásul megjártam Bosznia poklát… a gyermekeink jövőjét ő el akarja szigetelni Afrikától, én pedig ott akarok számukra gyökereket növeszteni.

Zambiába utaztam. Miért pont oda? Mert arról az országról semmi információm nem volt. Minden tulajdonomat Hadia nevére írattam – ha esetleg történne velem valami, például bekapna egy oroszlán, ne legyen gondja.

Út az afrikai bányákba

2005-ben telepedtem le Zambiában. Copperbelt tartomány Kitwe városában a rézbányák övezetében vállalatot alapítottam. A társam egy helyi illetőségű ezredes volt, akinek volt egy Ireen nevű lánya. Mondanom sem kell, a cég tönkrement a helyi korrupció és az állandó átverés következtében, az ezredes lelépett – de a lánya mellém állt. Olyan szorosan állt mellém, hogy terhes lett, és megszületett Yolan, a második kislányom. Egy angol koloniál stílusú házban laktunk. A kertben három hatalmas mangó- és két terebélyes avokádófa állt. Ezek árnyékában ülni maga volt a csoda. A mangófák egyikére rátelepedett egy afrikai vadméhcsalád, ami nem volt túl kellemes. Egyszer el akartam hessegetni egyet, mire az megvadult, szólt a társainak, azok pedig hihetetlen gyors cikázással támadtak és szúrtak. Ott volt a közelemben Derrick is, aki a házimunkát végezte, őt nagyon összeszurkálták a méhek, feldagadt az arca. A fiú, amikor éppen nem volt elkábulva a vadfüvektől, egészen normális alak volt. De sajnos meglopott minket, így ki kellett rúgni. Őt egy hölgy követte, aki a helyi halottasházban volt takarító, de ő sem felelt meg. Végül Richard, aki előzőleg bányász volt, került hozzánk. Családjával együtt költözött be a cselédlakba. Volt egy kis asszonykája és három kislánya, akik közül a legkisebb később maláriában meghalt…

Igazság szerint Ireen összes nagy hatalmú nagybácsikája átvert, így minden pénzem elúszott. Képtelen voltam talpra állni, csúsztam a lejtőn lefelé, végül bányász lettem.

Ha a bánya szirénája megszólal, nagy baj van. Az asszonyok tudják, hogy valakinek a férje nem megy haza. A bányák biztonsági berendezései elavultak, de az új tulajdonosok – ausztrálok, kínaiak, dél-afrikaiak – ezzel nem sokat törődnek. Egy alkalommal éppen nyolcszáz méterről húzták fel a liftet, amibe a negyven helyett nyolcvan bányászt zsúfoltak össze, amikor a lift alja kiszakadt, és az emberek egyike-másika pedig a mélybe zuhant. A többség úgy maradt életben, hogy egymásba kapaszkodtunk, és egy organikus egységet képeztünk. Hatalmas erő dolgozott abban az egységben. Akkor nem volt kérdés, ki fehér, ki fekete, ki milyen vallású vagy pártállású. Felértünk a felszínre, megmenekültünk. Én is egy vagyok közülük.

A Copperbelt tartományban rengeteg a bánya. Főleg rézbányák. Hogy a réz mellett még mit talál, azt mindenki titkolja. A réz ugyanis nincs egyedül. Vannak felszíni művelésű bányák, ez az úgynevezett „open pit”. Egy város elférne abba az üregbe, amelybe spirálvonalban szállnak alá a hatalmas szállítóeszközök. Vannak aztán mélyművelésű bányák, ahol a fedőréteg vastagsága olyan nagy, hogy nem érdemes eltávolítani, ezért inkább tárnákon keresztül jutnak le az érchez. A nemzetközileg érvényben lévő biztonsági előírások nem engedik meg, hogy egy ember 800 méternél mélyebbre menjen. De itt, Afrikában nincsenek szabályok, így Solweziben, Chililabembwében (bemba nyelven síró békát jelent) már elérték az 1200 méteres művelési mélységet is, ahol borzalmas nyomás és hőmérséklet közepette dolgoznak az emberek. A nagyüzemi bányák és a hozzájuk tartozó dúsítók ontják magukból a szennyező anyagokat, az ipari szennyvizet és a füstöt. Kitwében alig lehet levegőt venni. Állandóan ott van az a maró, fojtó érzés a tüdőben. A közeli Kafue folyóba beömlő szennyvíz kiirtotta a halállományt, és az addig jólétben élő krokodilok most kénytelenek más táplálék után nézni. A krokodil sokat bír, kibírja a vegyszert, a szennyeződést, egyet nem visel el, az éhséget. Így ezek az állatok kijárnak a folyóból a városba emberekre vadászni.

Én a Ndola és Kitwe körüli smaragdbányákban kezdtem „pályafutásomat”, bár a rézbányában is kipróbáltam magam. A smaragdbányák gyakorlatilag rókalukak voltak, mélységük nem több ötven méternél. Nagyon labilis építmények. A rókalukat nem a kiművelt bányamérnökök tervei alapján fúrták, hanem a kutatás láza, a remélt zsákmány határozta meg irányát és kiterjedését. Ha valaki megsejti, hol lehet a smaragd, és ásni kezd, majd megtalálja a telért, akkor annak mentén ás tovább, nem törődve a veszéllyel, hogy akár az egész üregrendszer beomolhat. A világítás elemlámpával történik, ami persze nem örök életű. Ezt az időszakomat nem is sorolom igazán a valódi bányászidőmhöz.

Rájöttem, hogy a smaragd nem jövedelmező, piaci értéke nem olyan nagy, hogy megérje érte kockázatot vállalni. A közeli mecsetben a szenegáli hittársaim amúgy is olcsón adják a smaragdot, ha kell, inkább megveszem, és valahol drágábban eladom. A baj inkább az, hogy a helyben bányászott kövek iránt nincs akkora kereslet. A zambiai smaragd minősége jó ugyan, de nem ér fel a kolumbiaiéval. Rengeteg az átverés, amit mindennél jobban igazol az, hogy Kitwében egy közlekedési lámpának sincs meg a zöld üvege. Mindet kilopják, összetörik, és a turistáknak szép fehér zsebkendőben mutogatják ezeket az áldrágaköveket a házak félreeső beugróiban. A színe hasonlatos, de a smaragd kristály, míg az üveg nem más, mint megszilárdult folyadék. Aki dolgozott már smaragddal, nem tudja a két dolgot összetéveszteni.(…)

A smaragdüzlet nem hozott pénzt, ezért átnyergeltem az arany- és gyémántbizniszre, viszont így kénytelen voltam elhagyni Zambiát. (…) Ghánába mentem, az Ashanti tartományba, Oboasiba és Kumasiba. Az AngloGold Ashanti egy multinacionális cég, amely ipari méretekben termeli ki az aranyat. Ami a bányákban marad, azt a helyiek „rókalukas” műveléssel hozzák felszínre, de különböző maffiacsoportok közvetítésével végül ez az arany is az AngloGoldnál köt ki. Az arany sorsa biztosabb, mint a bányászoké. Az arany mindenképp a felszínen köt ki, de a bányászok nem mindig. Ha pedig valaki nem adja át a talált aranyat a rókaluk előtt várakozó macsóknak, akkor megverik. Még rosszabbul jár, ha lenyelte, mert akkor kivágják a beleiből. A rókalukak nem tartósak. A víz bemossa őket, gyakran beszakadnak, magukba temetve mindenkit, aki odabenn van. sok gyerek dolgozik a bányákban, mert a tágabb nyílások után egyre szűkebbeket lehet ásni, ezekbe pedig csak a gyerekek férnek be. Ők is az arany áldozatai.

Ghánából Kongóba vezetett az utam. Magabiztos voltam, és meg voltam győződve arról, hogy nekem biztosan sikerülni fog a kőüzlet. Interneten már évek óta leveleztem Olgával és Jonathannel, akik a Blue Diamond cég tulajdonosai voltak Kinshasában. Amikor Zambiát és Ghánát követően ide költöztem, úgy képzeltem, be tudok szállni a Blue Diamondba, és megrendelésre mindenfelé szállítunk követ. A gépem megérkezett Kinshasába, a reptéren pedig átmentem azon a tortúrán, ami nemcsak sok időbe, de rengeteg pénzbe is kerül. Kikászálódtam valahogy a reptér épületéből, és vártam, hogy Olga és Jonathan majd a nyakamba borulnak. Azonban nemhogy a nyakamba nem borultak, de még csak nem is vártak. Én pedig ott álltam a sok hiéna közt egy nagy táskával a kezemben. Sokan megszólítottak, még katonák is odajöttek kéregetni, így kis idő múlva felhívtam Olgát. Azt mondta, már úton vannak. Két órával később meg is érkeztek. Elvittek egy lakásba, amelynek az ajtaja három milliméteres vaslappal volt burkolva, és rácsok erősítették az ablakait. Nagyon meleg volt. Ez bizony nem a kellemes Zambia vagy Zimbabwe, ahol átlagosan 25 fok van.

Munkamegbeszélést tartottunk, ahol nagy mellénnyel emlegették a helyi nagyságokként működő hadurak, tábornokok neveit, majd találkoztunk egy ott ragadt francia idegenlégióssal, aki állítólag hatalmas pénzeket szakított a kövek szállításával – mégis megkért, hogy fizessem ki a sörét. Egy kocsmában találkoztam Tich-sel, a zimbabweivel, akinek a számát egy botswanai barátnőm adta meg korábban, amikor megtudta, hogy kövekkel foglalkozom, és Kongóba készülök. Tich nem játszotta a nagyfiút, bevallotta, hogy nem ért a kövekhez, de szívesen dolgozna velem. De mégis mit? Jonathannek sikerült pár száz dollárral megkönnyítenie a zsebemet. Megígérte, hogy vesz rajta pár követ, amiket majd nagyon nagy pénzért továbbadhatok Dél-Afrikában. Volt még pár hasonló átverése, úgyhogy rengeteg pénzzel nyúlt le. Láttam, hogy ez a díszes társaság nem váltja meg a világot. Már csak egy kérdésem volt: hol vannak azok a kibaszott kövek? Mbuji-Mayiban, hangzott a válasz. Vettem egy repülőjegyet a másnap induló helyi járatra. Jonathan is velem jött. Egy percre sem szállt le rólam, azzal beszélte tele a fejemet, hogy nagyon ért a szakmához, mert ő maga is bányász volt. Piócaként tapadt rám, mert úgy gondolta, nem szabad a fehér embertől elszakadni, hiszen nekünk, fehéreknek minden bejön.

Nem hiszem, hogy a kinshasai helyi járatok mindenben megfelelnének a nemzetközi előírásoknak. A repülőgép fedélzetén szivaroznak, nagyban whiskyznek, szól a zene, tehát a hangulat nagyon oldott, s mindeközben még az igen csinos légikisasszonyok seggére is rá-rácsapnak. A lényeg, hogy leszálltunk. Aki ide utazik, szinte bizonyos, hogy a kövek miatt jön, mert ez a hely nem a múzeumairól híres. Belépésemkor mégis elhangzott az ezzel kapcsolatos kérdés a helyi tisztviselőtől: Milyen céllal érkezett az országba? A barátnőm szülinapjára, vágtam rá. Bólintott, mi pedig mehettünk az utunkra. Gyorsan kiderült, hogy Jonathant tényleg ismerik páran, de nem volt nagymenő a szakmában. A gyémánt gyakorlatilag szén. A vulkáni tevékenység következtében olyan hőmérsékleti viszonyok alakultak ki a mélyben, hogy a szén gáz halmazállapotba került. Amennyiben ez a gáz a felszín alatt csapdába szorult, ott a hatalmas hő és nyomás hatására kikristályosodott, és gyémánt lett belőle. Manapság mesterségesen is létre lehet hozni a gyémántot hasonló feltételek mellett, de a több százmillió évet, amíg a folyamat tartott, semmilyen eljárással nem lehet helyettesíteni. Ez adja meg a kövek különleges fényvisszaverő képességét. A gyémánt gyakorlatilag bármilyen színű lehet, attól függően, hogy a csapdában milyen anyag színezte meg. A legértékesebb a rózsaszín és az égszínkék változat.

A kövek súlyát is karátban határozzák meg, de ez nem ugyanazt jelenti, mint az aranynál. Ott a karát tisztaságot, itt súlyt jelez. Egy karát = 0,2 gramm. A kövek színe és tisztasága a következő ismérv. A tisztaság meghatározásához egy tízszeres nagyítású lupét használnak. Ha ebben a nagyításban nem látszódik zárvány, felhő, szemcse vagy egyéb szennyeződés, akkor tiszta a kő. Rengeteg fokozat van színből és tisztaságból egyaránt. Az alak szintén fontos, mert ez hatással van a kihozatalra. A csiszoláskor az alaktól függően a kő mintegy negyven-hatvan százaléka elvész. Vannak úgynevezett ikerkövek, ami azt jelenti, hogy több kő összenőtt. Ezek nem olyan értékesek, mint külsőleg látszanak, mert csiszoláskor darabokra pattannak.

Jól emlékszem, mit éreztem, amikor először fogtam a kezemben nyers gyémántot. Kicsi, apró kristály volt, mégis sugárzott belőle a keménység, az időtlenség. Látni lehetett a szerkezetére utaló oktaéder éleket. Megmutattam egy dél-afrikai barátomnak, aki pontosan lerajzolta egy papírra, mit kell figyelni a kristályban, milyen kategóriák szerint kell osztályozni. Gyémántot csak természetes fényben lehet alaposan megvizsgálni. A mesterséges megvilágítás gyakran elfedi a belső hibákat. Sokszor előfordul, hogy belső repedéseket úgy tüntetnek el, hogy a követ beáztatják valamilyen olajba, ami kitölti a repedést, majd mesterséges fényben kínálják eladásra. Így valóban nagyon nehéz felfedezni a hibákat. Olyannal még sohasem találkoztam, aki becsmérelte volna a követ. Volt egy libanoni kereskedő, aki pontosan tudta, hogy hamisítványt tart a kezében, mégis egekig magasztalta az árut. Majd visszaadta, beült kocsijába, és elhajtott. Már jó messze járhatott, amikor az eladó felhívta, hogy megkérdezze, mi lesz, hogyan döntött, kell a kő, vagy sem. Ekkora távolságból, telefonon keresztül már el merte mondani, hogy köszöni, de hamis köveket nem vásárol. Ha mindez a helyszínen történik, lehet, hogy másképpen végződött volna a napja.

A kövek bányászásakor azokat a kürtőket kell megtalálni, ahol a valamikori gázcsapdák voltak, vagy azokat a vízfolyásokat, amelyek a kürtőket a több millió év során átvágták. A gyémánt gyakran egy másik kőzetdarabba van beágyazva, így nem mindig bukkan fel kézi bányászat során. A köveket a felszínen röntgennel átvilágítják, ezáltal válik láthatóvá, hol rejtőzik a gyémánt. A gyémánt és az arany hordozóköve gyakran ugyanaz, tehát ahol gyémánt van, ott jó eséllyel lehet arany is.

A kürtőket, amelyek hatalmas répára hasonlítanak, angolul kimberley-nek hívják. Ezek nagyon mélyre lemehetnek. Mbuji-Mayiban gyakori a gyémánt előfordulása. Rengeteg folyó van a közelben, melyeknek az iszapját a helyiek rendszeresen átkutatják, hiszen ezek átmossák kimberley-ket, ahonnan óriási gyémántok kerülnek elő. Ráadásul a folyó segít az anyakőzet letisztításában, tehát a kő tisztán és jól láthatóan kerül napvilágra. A folyami gyémántkeresésnek az a hátránya, hogy a vizekben hemzsegnek a krokodilok, a paraziták, és maláriával fertőzött a terület. Amit az itteniek a krokodilokkal művelnek, az bámulatos. Egy imából és táncból álló szertartást mutatnak be az emberek védelme érdekében, ami rendkívül hatásos, mert egyszer sem láttam, hogy azok a dögök bárkit is megettek volna, pedig ott úszkálnak közöttük. A bányánál Jonathan bemutatott egy ottani munkaadónak. Azt mondtam, hogy Dél-Afrikából jövök, ahol jól bejáratott piacom van, kezemben pedig egy levelet szorongattam, amelyet amúgy tényleg egy dél-afrikai cég állított ki a nevemre. A pasas nem vett komolyan. Ilyen dumával sokan jönnek. Ha bányászni akarsz, minimum három hónap, napi egy dollár a fizetség, ha valamit találsz, plusz jutalék jár érte, de csak bizonyos karát felett. Eldugni, lenyelni nem tudod a követ, mert röntgennel mindenkit átvizsgálnak. Öt nap lenn, két nap fenn. Ezek voltak a feltételek. Belementem a három hónapba – most már úgyis mindegy, gondoltam.

Ami a kicsempészést illeti, rengeteg módja van. A legfifikásabb az volt, amikor a konyhások galambokat hoztak kajának, és a rengeteg galamb közt volt néhány postagalamb is. A konyhás megkapta a kis csomagot, rákötötte a madár egyik lábára, és már repült is a feladóhoz, nem számított sem kerítés, sem aknazár, sem röntgen. Ezt a három biztonsági eszközt mindegyik bányánál megtalálhatjuk, és ezeken kívül ott vannak még a fegyveres biztonságiak is. Amikor levisznek a mélybe, a kürtők kijáratait elaknásítják, így kevesebb őrre van szükség. Amikor leér az ember a mélységbe, és látja a liftet felmenni, először pánikba esik. A bányában mindnyájan rabszolgák voltunk, fehérek és feketék egyaránt. A munkások lingalául beszélnek, ami a zambiai bembához hasonlít, így megértettem belőle néhány szót – bár a verbális kommunikációnak itt nem volt sok jelentősége. A történet egész egyszerűen arról szólt, bírom-e, vagy sem. Ekkor már nem a kalandvágy hajtott, hanem a túlélési ösztön. 700 méter mélyen nagy a nyomás és a hőség. Nincs ugyan hőmérő, de mindig harminc fok fölött járt a hőmérséklet. A levegőt föntről kompresszorok juttatták le a mélybe, fentről jött a víz és az élelmiszer is. A már használaton kívüli, régi tárnákban végeztük dolgunkat, a csatorna- és ammóniaszag mindenhol átható volt. Munkaeszközeink kéziszerszámok és vájatfúrók voltak. Lenn is voltak munkairányítók, akik felmérték a vájatok statikáját és meghatározták irányukat. Ők sem mehettek fel bármikor a felszínre.

(…) Eljött az első hétvége, és feljöttünk. Öt nap félhomály után borzasztóan vakít a természetes napfény! Jutalékot nem kaptam, de hat dollárt igen, mint mindenki más. Sohasem tudtuk, hogy a felszínre hozott kövekből pontosan mennyi gyémánt került elő, úgy manipulálhattak minket, ahogyan csak akartak.

Amint felértünk, a csajok megrohantak minket, hiszen pontosan tudták, hogy megkaptuk a pénzünket. Egy HIV-fertőzött vagy már AIDS-es lány csak egy-két dollárba került, de ha két-három sört is ivott az ember, akkor minden pénze elfogyott. Kinshasában ugyanez húsz dollárba kerül. Volt olyan bányász, aki két hétig gyűjtötte a pénzt, hogy azon az estén, amikor végre elkölti, nagyon jól érezhesse magát. Egy nap az élet, és bármikor vége szakadhat. Rájöttem, hogy tudok szert tenni „saját” gyémántra. Mivel a lámpák elemeinek pólusai szenet tartalmaznak, csak meg kell bontanom egy ilyen pólust, és ügyesen elrejteni benne a kövecskét – így kijátszhatom a röntgent, hiszen a gyémánt is szén. Ehhez viszont először gyémántot kell találnom, ami eddig még nem sikerült, pedig már egy hét telt el a pokolban. Vagy találtam, de az felment az anyakővel, és nem láthattam. Három hét után véletlenül elhasadt egy kő, amiből kilátszott egy kis kristály csücske. Nem féltem, hogy eltörik, ha ráütök, hiszen a gyémánt a legkeményebb kő. Ráütöttem hát, és megvolt az első, körülbelül háromkarátos kövem – az igazán értékes darabok öt karát fölött kezdődnek. És most jött az igazán nagy kockázat. Működik az elméletem, vagy sem?

Ezt két kővel próbáltam ki. Telefonáltam Jonathan­nek, jöjjön, és segítsen. Jonathan nem utazott vissza Kinshasába, ismerőseivel üzletelt a városban. Az egyik hétvégén próbát tettem, és egy elembe betettem két követ. Az elemlámpa a szerelésünkhöz tartozott. Mindenhol szükség volt rá, mert Mbuji-Mayiban nincs folyamatos áramszolgáltatás, hiába ez a gyémánt fővárosa. Amikor a felszínre értem, a zsebeim tartalmát – többek közt az elemlámpát – ki kellett pakolnom egy kis tálcára, mint a repülőtéren szokás, nekem pedig át kellett mennem a detektoron. A kis tálca átfutott az alagúton, és probléma nélkül kijött a túloldalon, én pedig rezzenéstelen arccal visszatettem mindent a zsebembe. Sikerült, bejött a tervem!

Mihálffy Balázs: Mosoly a pokolból. Bosznia frontjaitól az afrikai bányákig
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014