Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt (részlet)

| 1 |

Amikor elmentek, Eva bereteszelte az ajtót, és kihúzta a telefont. Örült, hogy egyedül van a házban. Szobáról szobára járt, takarított, rendet rakott, összeszedte a csészéket meg a tányérokat, amelyeket a férje és a gyerekei hagytak szanaszét. Valaki egy leveseskanalat felejtett Eva kedvenc foteljának karfáján – azén a fotelén, amit ő kárpitozott az esti tanfolyamon. Rögtön kiment a konyhába, és átkutatta a folttisztítós dobozt.

– Mi veszi ki a Heinz paradicsomleves-foltot a hímzett selyemdamasztból?

Miközben kotorászott, veszekedett magával.

– Te tehetsz róla. A hálószobába kellett volna bevinni a fotelt. Csakis hiúságból állítottad a nappaliba. Azt akartad, hogy vegye észre, aki csak idejön, dicsérje, hogy gyönyörű, és akkor te elmondhasd, hogy két évig hímezted, és hogy Claude Monet Tavacska vízililiomokkal és szomorúfűzekkel című képe ihlette.

Egy teljes év kellett csak a fákhoz.

A konyhakövön kis paradicsomleves-tócsa éktelenkedett. Eva csak akkor vette észre, mikor belelépett, és narancssárga lábnyomokat hagyott maga után. A főzőlapon, a kis teflon fazékban még ott rotyogott fél doboz paradicsomleves.

– Ahhoz is lusták, hogy levegyék a tűzről – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy az ikrek gondja most már a leedsi egyetemé.

Meglátta magát a szemmagasságban lévő sütő füstös üvegajtajában. Gyorsan elfordította a fejét. Ha odanéz, egy ötvenéves nőt lát, szép, finom vonalú arcot, átható tekintetű, világos szempárt és olyan szájat, amely, mint a némafilmsztár Clara Bow szája, mintha mindig éppen szóra nyílna. Evát rúzs nélkül még senki se látta, még Brian, a férje sem. Úgy gondolta, a piros száj jól megy szokásos fekete holmijaihoz. Néha egy kis szürkét azért megengedett magának.

Brian, amikor egyszer a munkából hazaérve a kertben találta Evát, amint fekete gumicsizmában répát húzkod ki a földből, így kiáltott fel: – Úristen, Eva! Kész háború sújtotta Lengyelország!

Eva arca mostanában divatba jött. „Klasszikus”, ahogy az eladó mondja a Chanel pultnál, ahol Eva a rúzst veszi (a blokkot mindig gondosan eldobja – férje sosem értené meg a hajmeresztő összeget).

Levette a fazekat, bement vele a nappaliba, s az egész levest a becses fotelra löttyintette. Aztán fölment az emeletre, a szobájába, s úgy, ahogy volt, ruhástul, cipőstül befeküdt az ágyba. Egy évig föl se kelt.

Nem tudta, hogy egy év lesz belőle. Amikor lefeküdt, arra gondolt, fél óra múlva fölkel, de isteni volt a kényelem meg a friss, fehér ágynemű illata. Eva az oldalára fordult, a nyitott ablak felé, és nézte, hogyan hullatja rőt levelét a kerti juhar.

Mindig szerette a szeptembert.

*

Sötétedett, amikor felébredt, és meghallotta férje kiabálását odakintről. Megszólalt a mobilja is. Látta a kijelzőn, hogy Brianne az, a lánya. Nem vette föl. Fejére húzta a paplant, és dúdolni kezdte Johnny Cash I walk the line-ját.

Amikor legközelebb kidugta a fejét a paplan alól, Julie szomszédasszony izgatott hangját hallotta odakintről: – Nincs ez jól, Brian.

Az előkertben voltak.
– Most jövök Leedsből, és le kéne zuhanyoznom – mondta a férje.
– Magától értetődik.
Eva elgondolkodott a párbeszéden. Miért kéne lezuhanyozni attól, hogy elautózott Leedsbe meg vissza? Északon talán homok van a levegőben? Vagy megizzadt az autópályán? Szidta a kamionosokat? Ordítozott a mögötte lévőkkel, mert túl közel jöttek? Az időjárást átkozta, ha esett, ha fújt?

Eva felkapcsolta az olvasólámpát.

Odakint erre újra felharsant a kiabálás, meg hogy „ne hülyéskedj, riglizd már ki az ajtót!”

Eva rájött: hiába akar lemenni, hogy beengedje Briant, egyszerűen nem képes felkelni az ágyból. Úgy érezte magát, mint aki gyorsan kötő, meleg betonba esett, és nincs ereje megmozdulni. Egész testét végtelen bágyadtság járta át, és arra gondolt: „bolond volnék felkelni ebből az ágyból”.

Betört üveg csörömpölése hallatszott. Aztán Brian dobogása fölfelé a lépcsőn.
Eva nevét kiáltozta.
Eva nem válaszolt.
Brian benyitott a szobába. – Szóval itt vagy – mondta.
– Igen, itt.
– Beteg vagy?
– Nem.
– Miért vagy ágyban ruhástul-cipőstül? Mi ez a komédia?
– Nem tudom.
– Üresfészek-szindróma. Hallottam a Nők órájában. – Mivel Eva nem válaszolt, megkérdezte: – Fölkelsz?
– Nem.
– Vacsora?
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Az én vacsorámról beszélek. Van valami?
– Nem tudom – felelte Eva –, nézd meg a hűtőt.
Brian ledübörgött. Minden lépése hallatszott a laminált padlón, amit egy évvel ezelőtt olyan tökéletlenül rakott le. Eva a deszkák nyikorgásából észlelte, hogy Brian bement a nappaliba. Nemsokára megint fölfelé trappolt.

– Mi a szent szar történt a karosszékeddel? – kérdezte.
– Valaki a karfáján hagyott egy leveseskanalat.
– Csupa leves az egész szar.
– Tudom. Én csináltam.
– Mit, ráöntötted a levest?
Eva bólintott.
– Neked ideg-összeroppanásod van, Eva. Felhívom az anyádat.
– Ne!
A nyers hangra Brian összerezzent.
Sebzett tekintetéből Eva látta, hogy férje ismerős otthoni világa huszonöt év házasság után megszűnt létezni. Brian lement. Eva hallotta, hogy a kihúzott telefont szidja, aztán egy perccel később a számokat nyomkodja. Eva épp akkor vette föl a hálószobai kagylót, amikor a vonal túlsó végén anyja precízen bemondta a telefonszámát:

– 0116 2 444 333, itt Ruby Brown-Bird beszél.
– Ruby, itt Brian. Azonnal át kell jönnöd.
– Ki van zárva, Brian. Éppen daueroltatok. Mi van?
– Eváról van szó. – Lehalkította a hangját. – Azt hiszem, beteg.
– Akkor hívd a mentőt – felelte ingerülten Ruby.

– Fizikailag semmi baja.
– Akkor jó.
– Átjövök érted, idehozlak, hogy lásd a saját szemeddel.
– Brian, nem megy. Itt van nálam a fodrász, és ha a speciális dauervizet nem pontosan fél óra múlva mossa le, úgy fogok kinézni, mint Harpo Marx. De tessék, beszélj Michelle-lel.

Kis fojtott zaj után egy fiatal nő vette át a kagylót.

– Halló… Brian? Michelle vagyok. Elmondjam magának, mi lesz, ha Mrs. Bird most félbehagyja a dauert? Van szakmai biztosításom, de roppant kellemetlen lenne, ha bíróságra kéne járnom. Szilveszterig minden percem be van táblázva.

Azzal visszaadta a telefont Rubynak. – Brian, itt vagy még?

– Ruby, Eva ruhástul-cipőstül fekszik az ágyban.

– Én figyelmeztettelek, Brian. Álltunk a lépcsőn, mielőtt bementünk a templomba, én hátrafordultam, és azt mondtam neked: „A mi Évánk egy sötét ló. Keveset beszél, és sose tudni, mit gondol…” – Hosszú csönd következett, aztán Ruby azt mondta: – Hívd fel a saját anyádat!
A vonal megszakadt.

Eva megdöbbent, hogy anyja annak idején az utolsó pillanatban megpróbálta megfúrni a házasságát. Felkapta retiküljét az ágy mellől, és beletúrt, hátha talál valami ennivalót. Mindig tartott rágcsálnivalót a retiküljében. Az ikrek kicsi korából maradt meg ez a szokása: ha éhesek voltak, úgy tátogtak, mint a madárfiókák. Talált egy összenyomott zacskó chipset, egy kilapult Bounty szeletet meg egy fél zacskó Polo cukrot.

Hallotta, hogy Brian megint tárcsáz.

Brian kissé mindig feszült volt, ha az anyjának telefonált. Nem forgott rendesen a nyelve. Bármi volt a téma, anyja valahogy bűntudatot keltett benne.
– Igen? – csapott le most rögtön, élesen.
– Te vagy az, Mama? – kérdezte Brian.
Eva megint fölvette a hálószobai telefont, de a mikrofont gondosan befogta.
– Miért, ki lenne? Ide senki se jön. A hét hét napján egyedül vagyok.
– De hát… ö… nem is… ö… szereted a látogatókat – akadozott Brian.

– Nem szeretem a látogatókat, de jólesne, ha le kéne ráznom őket. Különben mi van? Az Emmerdale Farmot nézem.

– Bocsáss meg, mama – szabadkozott Brian. – Hívjalak vissza, amikor a hirdetések jönnek?

– Ne – felelte a mama. – Mindegy, legyünk túl rajta.
– Eváról van szó.
– Vagy úgy! Nem csodálkozom. Otthagyott? Az első pillanatban tudtam, hogy az a lány téged össze fog törni lelkileg.

Brian eltűnődött, volt-e valaha lelkileg összetörve. Az érzelmek fölismerésével mindig hadilábon állt. Amikor színkitűnő egyetemi diplomáját hazavitte megmutatni, anyja aktuális gavallérja azt mondta: – Biztosan nagyon boldog vagy, Brian.

Brian bólintott, mosolyt erőltetett magára, de az az igazság, hogy egyáltalán nem volt boldogabb, mint előző nap, amikor semmi figyelemreméltó nem történt.

Anyja alaposan szemügyre vette a díszes diplomát, és megjegyezte: – Kínkeserves lesz csillagász állást találni. Nálad sokkal magasabban kvalifikált embereknek sincs munkájuk.

Brian most gyászos hangon azt közölte: – Eva ruhástul-cipőstül fekszik az ágyban.

Mire az anyja: – Egyáltalán nem vagyok meglepve, Brian. Mindig is szerette fölhívni magára a figyelmet. Emlékszel az 1986-os húsvétra, amikor együtt kirándultunk a lakókocsival? Eva egy bőröndnyi nevetséges beatnik ruhát hozott! Wells-Next-The-Sea-ben senki se jár beatnik ruhában. Mindenki őt bámulta.

Eva leordított az emeletről: – Nem kellett volna a tengerbe dobnod a gyönyörű fekete ruháimat!
Brian még sose hallotta feleségét ordítani.
Yvonne Beaver megkérdezte: – Mi ez az ordítás?
– A tévé – hazudta Brian. – Valaki most nyert egy csomó pénzt az Észkombájnon.

– De végül egész civilizáltan nézett ki abban a ruhában, amit én vettem neki – folytatta a témát Brian anyja.

Hallgatózás közben Evának eszébe jutott a pillanat, amikor a förtelmes holmikat kivette a zacskóból. Olyan volt a szaguk, mintha évekig egy nyirkos távol-keleti raktárban hevertek volna, a színük meg rikító mályva, ciklámen és sárga. Volt egy lábbeli, Eva szerint férfiszandál, meg egy nyugdíjas fazonú drapp anorák. Amikor felpróbálta a kollekciót, húsz évvel idősebbnek nézett ki.

– Nem tudom, mi tévő legyek, Mama ­– mondta anyjának Brian.

– Valószínűleg részeg – felelte Yvonne. – Hagyd, majd kialussza.

Eva a sarokba vágta a telefont, és azt üvöltötte: – Férfiszandált vett nekem Wells-Next-The-Sea-ben! Férfiakon láttam, fehér zoknival! Brian, miért nem védtél meg tőle? Miért nem mondtad neki, hogy ilyen förtelmes szandálban a feleséged még holtan se mutatkozna?

Úgy üvöltött, hogy belefájdult a torka. Lekiabált Briannak, hogy hozzon egy pohár vizet.

– Várj egy kicsit, Mama – mondta Brian –, Eva vizet kér.

– Nehogy vizet merj vinni neki, Brian! – sziszegte anyja a telefonba. – Magad alatt vágod a fát. Mondd neki, hogy töltsön magának!

Brian nem tudta, mit csináljon. Míg az átjáróban tétovázott, anyja így folytatta: – Már csak ez hiányzott nekem. Annyira hasogat a térdem, hogy azt gondoltam, felhívom az orvost, vágja le a lábam.

Brian kivitte magával a telefont a konyhába, és kinyitotta a hideg csapot.

– Jól hallom, hogy víz folyik? – kérdezte az anyja.
– A virágvázát töltöm fel – hazudott megint Brian.
– Virág! Jó nektek, hogy virágra is telik.
– A kertből van, Mama. Eva nevelte magról.
– Jó nektek, hogy van kertetek.
Aztán elnémult a telefon. Brian anyja sose köszönt el.
Brian fölvitte a pohár vizet, és Eva kezébe adta. Eva kortyolt egyet, aztán letette a poharat a telepakolt éjjeliszekrényre. Az ágy végénél Brian egyik lábáról a másikra állt. Senki se mondja meg neki, mit csináljon.

Eva már-már megsajnálta, de annyira mégsem, hogy kikeljen az ágyból. Inkább azt javasolta: – Lemehetnél tévét nézni.

Brian az ingatlanos műsorokért lelkesedett. Kristie és Phil volt a kedvence. Eva tudta nélkül egyszer írt is Kristie-nek, megírta, hogy mindig remekül néz ki, és megkérdezte, Phil a férje-e, vagy a kapcsolatuk tisztán üzleti. Három hónap múlva kapott választ: „Köszönöm az érdeklődését, üdvözlettel, Kristie”, mellette egy fénykép Kristie-ről, piros ruhában, ijesztő nagyságú keblekkel. Brian egy régi Bibliába dugta a fényképet. Ott biztonságban lesz. A Bibliát sohase nyitja ki senki.

Fordította: Nemes Anna

Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt
Gabo Kiadó, Budapest, 2014