Jeff VanderMeer: Kontroll (részlet)

Posted on 2014. július 11. péntek Szerző:

0


vandermeer-kontroll-bor180RÁOLVASÁSOK | 001: Zuhanás

Első nap. Az utolsó esély kezdete.

– Ezek volnának a túlélők?

Kontroll a Déli Végek igazgatóhelyettese mellett állt, piszkos detektívtükrön át nézte a kihallgató szobában ülő három személyt, az X Térségbe indított utolsó expedíció visszatért tagjait. Ez volt a tizenkettedik expedíció.

Az igazgatóhelyettes, egy magas, vékony, negyvenes fekete asszony nem válaszolt, ami csöppet sem lepte meg Kontrollt. Egyetlen fölösleges szót sem vesztegetett rá, mióta megérkezett aznap reggel, a beilleszkedésre szánt hétfői nap után. Nézni sem igen nézett rá, csak akkor egyszer, amikor Kontroll megkérte őt és a csapat többi tagját, hogy Kontrollnak nevezzék, ne „Johnnak” vagy „Rodrigueznek”. Akkor a nő egy rövid hatásszünet után így szólt, az egybegyűltek nem csekély mulatságára: „Akkor engem meg szólítson Patience-nek Grace helyett”. Kontroll sokatmondónak találta, hogy épp így változtatná meg a valódi nevét, egy másik, szintén jelentőségteljes névre, a Kegyelmet Türelemre. „Rendben van – mondta –, Grace-nek szólítom”, s reakciója nyilvánvalóan nem volt az asszony ínyére. Bosszúból azontúl mindig úgy hivatkozott Kontrollra, mint „megbízott” igazgatóra. Tulajdonképpen igaza is volt, hiszen nagy szakadék tátongott az ő stabil pozíciója és Kontroll hirtelen fölemelkedése között: időbeli és térbeli szakadék; rengeteg kitöltendő papír, elvégzendő feladat, a személyzet megválogatása, egyesek elbocsátása, újak alkalmazása. Míg mindez lezajlik, eléggé tisztázatlan marad a tekintély kérdése.

Kontroll számára azonban a nőnek sem a kegyelemhez, sem a türelemhez nemigen volt köze. Sokkal inkább látta absztrakciónak, ha ugyan nem akadálynak. Grace ragaszkodott hozzá, hogy nézzen végig egy réges-régi tájékoztató videót az X Térségről, pedig tudhatta, hogy csak alapvető információkat nyújt, mellé teljesen elavult. A kezdet kezdetétől világosan értésére adta, hogy kettejük kapcsolata ellenséges érzésekre épül, legalábbis az ő részéről.

– Hol találtak rájuk? – fordult felé Kontroll, pedig igazából azt akarta kérdezni, miért nem tartották őket egymástól elválasztva. Talán azért, mert nincs itt fegyelem, mert a részleged már régóta semmit sem ér? Ott nyüzsögnek a patkányok, lent az alapoknál, és szétrágnak mindent. Ha ugyan már nem a falakat pusztítják.

– Olvassa el az aktát – vágta rá Grace, s hangjával érzékeltette, hogy ezt már rég meg kellett volna tennie.

Azzal kiment a szobából.

Kontroll magára maradt az előtte heverő aktákkal – és a három nővel, az üveg mögött. Természetesen elolvasott minden anyagot, de szerette volna szóra bírni az igazgatóhelyettest, esetleg egy-két saját gondolatot kicsalni belőle. Grace személyi anyagából is megtudott ezt-azt, de még mindig nem sikerült képet alkotnia róla, csak a saját viselkedésére adott reakcióit látta.

Alig négy órája tartott az első teljes szolgálati napja, s máris úgy érezte, megfertőzte az ütött-kopott, bizarr épület, elnyűtt, zöld szőnyegeivel és a személyzettől hallott, maradi gondolkodást tükröző megjegyzésekkel. A hanyatlás érzése hatott át mindent, még a napfény is mintha csak fél szívvel tört volna át a magas, szögletes ablakokon. Kontroll szokott fekete öltönyét viselte, hozzá fehér inget, világoskék nyakkendőt, s fekete cipőjét gondosan kifényesítette reggel. Most azon morfondírozott, hogy ugyan kár volt fáradni. Utálta az ilyen hozzáállást, mivel tulajdonképpen fontosnak tartotta az öltözködést, de a gondolat makacs volt, nem hagyta magát elfojtani.

Alaposan szemügyre vette a három nőt, bár a külsejük nem sokat mondott. Mindhármat egyforma ruhába bújtatták, amely egyrészt a katonai egyenruhára, másrészt a takarítók öltözetére emlékeztetett. A fejüket leborotválták, mintha valami élősködő okozná a bajukat, például tetű, nem pedig a megmagyarázhatatlan rejtély. Valamennyiük arcán ugyanaz a kifejezés tükröződött, pontosabban ugyanaz a mélységes kifejezéstelenség. Ne gondolj rájuk úgy, hogy a nevükön nevezed őket, figyelmeztette magát Kontroll még a repülőn. Előbb csak a funkciójukról legyen szó, ne terhelje őket más. A többi később is ráér. Csakhogy a távolságtartásban Kontroll sosem volt jó. Szeretett a problémák mélyére hatolni, megkeresni azt a szintet, ahol a számtalan részlet együttesen megvilágítja az elméjét, nem pusztán elárasztják az információk.

A geodétát a házában találták meg, a hátsó udvarban üldögélt.

Az antropológusra a férje bukkant rá, ott dörömbölt a férj orvosi rendelőjének hátsó ajtaján.

A biológust egy üres, gazos grundon fedezték fel, néhány saroknyira a házától, ahol egy omladozó téglafalat bámult.

Az előző expedíció tagjaihoz hasonlóan ők sem emlékeztek rá, hogyan tértek vissza a láthatatlan határon át az X Térségből. Egyikük sem tudott beszámolni róla, miként keltek át a számtalan blokádon, kerítésen és egyéb akadályon, amelyeket a katonaság emelt a határ megerősítésére. Nem tudták, mi történt a negyedik taggal, a pszichológussal, aki mellesleg a Déli Végek igazgatója volt, és a végsőkig ragaszkodott hozzá, hogy inkognitóban ő vezethesse az expedíciót.

Lényegében egyikük sem emlékezett semmire.

Aznap reggelinél, az étkezőben Kontroll kinézett a hatalmas, táblákra osztott üvegfalon át az udvarra, az elszórt kőasztalok felé, majd a reggeliért sorban álló embereket vette szemügyre – kevésnek érezte a létszámot egy ekkora épülethez –, s megkérdezte Grace-t: „Miért nem örülnek jobban, hogy visszatért az expedíció?”

Grace csak hosszan végigmérte, mint fásult tanár a kisegítő osztály leglassabb észjárású nebulóját. „Na mégis mit gondol, miért, Kontroll?” Máris sikerült olyan ironikus nyomatékot adnia a nevének, hogy Kontroll úgy érezte, ő az ólom a nagyapja horgászbotján: arra ítéltetett, hogy számtalan tó legmélyére bukjon. „Eljátszottuk már ugyanezt ezelőtt is. Kilenc hónapon át faggatták őket, de az égvilágon semmire nem derült fény. És csak haltak sorra, egész idő alatt. Maga hogy érezné magát a helyükben?” A zavarodottság hosszú hónapjai, aztán a halál, melyet a rák különlegesen agresszív formája hoz el.

Kontroll csak lassan bólintott egyet. Persze, igaza van. Kontroll apja is rákban halt meg. Mégsem gondolt rá, hogyan érinti ez a személyzetet emberileg. Az ő számára mindez még csak absztrakció volt, szavak a jelentésből, amelyet a repülőn olvasott idefelé jövet.

A szőnyeg itt sötétzöld volt, stilizált világoszöld nyílhegymintával. A nyílhegyek mind az udvar felé mutattak.

„Miért nincs itt több fény? – kérdezte Kontroll. – Hová tűnik a fény?”
Grace-nek azonban elege volt a válaszolgatásból.
Az egyikük – a biológus – nagy sokára megmozdult, a fejét mozdította el épp csak egy parányit, és az üvegre bámult, mintha látná Kontrollt. Kontroll elkapta róla a tekintetét, késve fogta el a szégyenkezés. Bár a figyelme szakmai volt, személytelen, de nem biztos, hogy annak is érzik. Már ha tudnak róla egyáltalán, hogy figyelik őket.

Senki sem figyelmeztette, hogy az első napját az X Térségből visszatért zavarodott elméjű emberek kihallgatásával fogja tölteni, pedig a Központ tudhatta ezt már akkor, mikor felajánlották neki a pozíciót. Az expedíció tagjait jó hat héttel ezelőtt szedték össze, s egy hónapon át vizsgálták őket valahol fönt északon, mielőtt a Déli Végekre érkeztek. Ahogyan Kontrollt is előbb a Központba küldték kéthetes eligazításra, amely két hét során üres napok is adódtak, ezek átmenet nélkül siklottak a feledésbe, kiestek az emlékezetéből, bár mintha valami szándék lett volna e mögött. Aztán váratlanul fölgyorsultak az események, s hirtelen úgy tűnt, mindenki Kontrollt sürgeti.

Többek között ezek az apróságok okoztak számára futó bosszúságot az érkezése óta. A Hang, elsődleges kapcsolata a felső vezetéssel, utalt rá az első eligazítás során, hogy jelen kinevezése könnyű feladatnak számít a múltja fényében. A Déli Végek az idők során elavult, jelentéktelen ügynökséggé vált, egy szunnyadó titkot őrizget, amellyel mintha már nemigen törődne a világ, hiszen fontosabbak és aktuálisabbak a terrorizmus kihívásai meg az ökológiai katasztrófák. A Hang, a maga kissé mogorva stílusában „kezdetnek” minősítette ezt a küldetést; a cél, hogy „akklimatizálódjon, fölmérje, elemezze a helyzetet, és ásson a probléma mélyére”; ugyancsak szokatlan megbízatás ezekben az időkben.

Kontroll pályafutása során meglehetősen drámai mély- és csúcspontokat ért meg. Terepügynökként indult, belföldi terroristasejteket figyelt meg. Aztán az adatszintézis és szervezetelemzés területére került, vagy két tucat banális esettel foglalkozott, amelyekről tilos volt beszélnie. A nyilvánosság számára láthatatlanok voltak ezek az ügyek: a semmi titkos története. De az idők során Kontroll egyre inkább belecsúszott az elintézőember szerepébe, főként azért, mert mások gondjainak elemzéséhez nyilvánvalóan jobban értett, mint a sajátjai megoldásához. Harmincnyolc éves korára, ha valami, hát ez elmondható volt róla. Szerepköre azzal járt, hogy sehol sem maradt egy teljes folyamat idejéig, pedig mostanában már egyre inkább vágyott erre: hogy láthassa megvalósulni, aminek jelen volt a kezdeténél. Emellett az elintézőket nem szokták kedvelni – hiszen az a dolguk, hogy megmutassák, mások mit miért csinálnak rosszul –; főleg azok részéről számíthatott elutasításra, akik úgy érezték, hogy leginkább magának az elintézőnek volna szüksége alapos helyreigazításra.

Kezdődni mindig jól kezdődtek a dolgok, ha a végük aztán nem is mindig alakult szépen.

A Hang azt sem említette, hogy az X Térség egy láthatatlan határ mögött fekszik, amely határnak a mibenlétét még most, harminc év után sem érti senki. Ezt Kontroll csak az akták átbogarászásakor sejtette meg, aztán pedig a haszontalan oktatóvideó is tett rá célzást.

Nem számított arra sem, hogy az igazgatóhelyettes ennyire fogja gyűlölni, amiért az elveszett igazgató helyébe lép. Pedig gondolhatta volna: Grace aktájából kiderült, hogy alsó társadalmi osztályból származik, állami iskolába járt, és később is sokkal keményebben kellett dolgoznia az előrejutásért, mint a nagy többségnek. Kontrollról viszont azt suttogták széltében, hogy valamiféle láthatatlan dinasztia tagja, s az ilyen híresztelés természetesen rossz vért szül. Tagadni sem igen lehetett a tényt, még akkor sem, ha a dinasztiához tartozás a valóságban sokkal inkább az örökölt elhivatottság melletti döntést jelentette.

– Készen állnak. Jöjjön velem.

Grace bukkant elő a semmiből, s az ajtóban állva parancsoló hangon szólalt meg.

Kontroll tudta, számos mód van arra, hogy letörje egy kolléga ellenállását vagy megtörje az akaratát. És sejtette, hogy ezúttal mindegyik módszerre szüksége lesz.

Fölkapott kettőt az asztalon heverő három aktából, és tekintetét mereven a biológusra szegezve kettétépte, majd a papírkosárba hajította őket, így adván nyomatékot döntésének.

Háta mögött tompa nesz hallatszott.

Csak most fordult oda, hogy az igazgatóhelyettes elfojtott dühének tombolását megszemlélje. De nemcsak haragot, hanem ravasz óvatosságot is látott az asszony szemében. Nagyon helyes.

– Miért tartanak még papíraktákat, Grace? – kérdezte, és közelebb lépett.
– Az igazgató ragaszkodott hozzá. Volt valami oka annak, amit csinált?
Kontroll figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Grace, miért nem akarja itt senki az „idegen” vagy „földönkívüli” szót használni, ha az X Térségről van szó? – Neki magának sem volt épp könnyű kimondani ezeket a kifejezéseket. Mióta tájékoztatták a helyzetről, néha irtózatos, üres szakadékot érzett feltárulni magában, s a roppant űrben csak a saját rémült és döbbent sikoltása visszhangzott. Persze erről senkinek nem szólt. Jó pókerarca van, ezt több szeretőjétől és rokonától megkapta már, sőt, még ismeretlenektől is. Jó száznyolcvan centi magas. A modora szenvtelen. Testfelépítése izmos, atletikus, mérföldeket tudott futni úgy, hogy meg sem érezte. Büszke volt rá, hogy egészségesen táplálkozik és rendszeresen edz, bár a whiskyt nem vetette meg.

Grace nem engedett.
– Hiszen nem tudhatjuk biztosan. Elhamarkodott ítélet volna.
– Ennyi idő után sem tudni? Csak az egyiket szükséges kihallgatnom.
– Micsoda? – döbbent meg Grace.
Az előbb a kezével kifejezett nyomaték most a szavaiban nyilvánult meg.
– Azért nincs szükség a másik két aktára, mert elég lesz egyiküket kihallgatnom.
– Ki kell hallgatni mind a hármat – felelte az asszony, mintha nem értette volna jól a szavait.
Kontroll megfordult, és fölkapta a harmadik aktát.
– Nem. Csak a biológust.
– Hibát követ el.
– Hétszázötvenhárom, az nem lehet hiba – felelte Kontroll. – Hétszázhuszonkettő sem lehet.
Grace szeme veszedelmesen összeszűkült.
– Magával valami baj van.
– A biológust tartsák itt – mondta, ügyet sem vetve Grace megjegyzésére, de igazodva a hangvételéhez. Tudok valamit, amit te nem. – A másik kettőt küldjék vissza a szállásukra.

Jeff VanderMeer

Jeff VanderMeer

Grace úgy nézett rá, mint valami rágcsálóra, mintha nem tudná eldönteni, undorodjon tőle vagy sajnálja inkább. Aztán rövid mérlegelés után mereven bólintott, és távozott. Kontroll ellazult, föllélegzett. Grace köteles teljesíteni a parancsait, de még legalább egy héten át ő irányítja a személyzetet, és számtalan módon tehet neki keresztbe, míg be nem illeszkedik itt. Alkímia volt-e vagy valódi varázslat? Igaza van vajon? És számít-e, ha tévedett is, mikor tökéletesen egyformák?

Számít bizony.

Hiszen ez az utolsó esélye.

Fordította: Falvay Dóra

Jeff VanderMeer: Kontroll
Agave Kiadó, Budapest, 2014