László Ágnes: Értékteremtők 2014 (részlet)

Posted on 2014. július 8. kedd Szerző:

0


Bitó László

Bitó László

„Hiszek a fejlődés lehetőségében
akár egyetlen életen belül is”
– Bitó László

A ’90-es évek elején települt vissza Magyarországra. Gondolom, előtte a ’80-as évek második felében már igen nyitottan figyelte, mi történik Magyarországon.
Először 1964-ben jöttem vissza. Akkor már amerikai állampolgár voltam, de az amerikai Külügyminisztérium figyelmeztetett, hogy ne jöjjek haza, mert mindenhol meg tudnak védeni, csak a szülőhazámban nem, amelynek a nemzetközi jog szerint prioritása van velem szemben. Végül is nem ért semmi kellemetlenség, rendszeresen visszatértem, és minden alkalommal az volt a benyomásom, hogy sok minden az előnyére változott. Az itt maradt rokonaim ezt ugyan cáfolták, mert ők folyamatosan benne élve nem látták annyira a változást, mint aki egy-két évente jött ide. Igen, figyeltem a történéseket, és tudom, hogy akik ma fennen hirdetik, hogy ők győzték le a sárkányt, nagyzolnak: annak a sárkánynak akkor már sem foga, sem karma nem volt. Amikor 1989. június 16-án, a Hősök terén Orbán Viktor elmondta híres beszédét és benne a „Ruszkik, menjetek haza!” felszólítást, akkor a Németh Miklós vezette magyar kormány már régen megkezdte erről és sok minden másról az oroszokkal a tárgyalásokat. Ezzel a mondattal akkor több kárt okozott, mint hasznot.

Mi, akik itt éltünk, a ’80-as évek vége felé, pontosan nem tudtuk, nem tudhattuk, de éreztük, hogy valami változás készülődik. Lehetett ezt a távolban is érzékelni?
Igen, lehetett. A baj az, hogy ami akkoriban történt, ma egyre torzabban jelenik meg. Sőt a jelenlegi hatalom nemcsak ezt, de a korábbi történelmi időszakokat is a saját hatalmi elképzeléseinek igazolására akarja átírni. Például azt állítják, hogy mivel 1944. március 19-én elvesztettük a szuverenitásunkat, az elkövetkező 45 évet kiírhatjuk a történelmünkből, pedig az 1945-ös választás és az azt követő bibói három év közelebb állt a demokráciához, mint ahol most tartunk, és amit várhatunk. Az 1949-től 1953-ig tartó időszak abszolút diktatúráját, terrorját pedig nem lehet egy kalap alá venni azzal, ami következett. A Kádár-korszakot is fel lehet osztani különböző periódusokra, és volt olyan időszaka, amikor az emberek belenyugodtak a léthelyzetükbe, megkapták a kis telket, ahová kijártak kapálni, meg szeretkezni, mert otthon, a háromcsaládos lakásban nem lehetett. Az embereknek volt valami céljuk, biztos állásuk, ha kevés is, de biztos jövedelmük, és rengeteget lophattak az államtól. Az államtól lopni dicsőség volt. Nagyon fura idők jártak.

De azt már Amerikában élte meg.
Igen, 1956-ban muszos [fegyver nélküli szolgálatot teljesítő – A szerk.] katona voltam a komlói szénbányában, ahol részt vettem a tisztek lefegyverzésében, majd a forradalom leverése után tudtam, hogy el kell mennem, mert a bizonyára visszatérő diktatúrának sem kiszolgálója, sem áldozata nem akarok lenni.

A szülei és a testvérei itt maradtak?
A bátyám jött velem, a nővérem egy nagyon kis gyerekkel nem merte vállalni a kockázatot, a szüleim pedig úgy érezték, túl idősek ahhoz, hogy máshol újra kezdjék az életet. A bátyámmal Clevelandben kötöttünk ki. Ő ott is maradt a nagy magyar közösségben, én viszont tanulni akartam, így jelentkeztem egy New York államban meghirdetett nyelv- és orientációs tanfolyamra. Voltunk ott több mint háromszázan, és utána a hihetetlenül drága Bard College New York várostól 150 kilométerre északra, egy gyönyörű helyen – felajánlott két ösztöndíjat. Az egyiket megnyertem. Lehetőségem lett volna, hogy az első félévben csak angolul tanuljak, de nem akartam több időt veszíteni, s így a nyolchetes angol kurzus után beiratkoztam a tavaszi félévre. Pokoli nehéz volt, de három év alatt megszereztem a BA-diplomát, aztán felvettek a Columbia Egyetemre.

Miként tudta lépésről lépésre felépíteni az egzisztenciáját? Az ösztöndíj elegendő volt a megélhetéshez?
A Bardon teljes ösztöndíjat kaptam, de azért a költőpénzt meg kellett keresnem. Éjjeliőrként dolgoztam, és ez azért volt nagyon jó, mert óránként kellett kb. 20 perc alatt körbejárni a terepet, és közben tanulhattam. Meg a lányok dormitóriumába is be kellett mennem…

Kik jártak a Bardra?
Leginkább a leggazdagabb New York-i családok gyermekei, akik el akartak kerülni otthonról, hogy önállósíthassák magukat, de a szüleik nem akarták, hogy elérhetetlenül messzire menjenek. Nagy szerencsénk volt, mert kiváló tanárok tanítottak, olyanok is, akiket a McCarthy-korszakban kirúgtak a Berkeleyről, Harvardról és hasonló helyekről, de a kis Bard College-ban nem szúrtak szemet.

LászlóÁ_Értékteremtők 2014-bor180A három év alatt tudatosan készült az orvoskutatói pályára?
Nem, gyakorló orvosnak készültem, olyannak, mint a mi háziorvosunk volt még a háború előtt. Ha csak hőemelkedésünk volt, már kijött. Amikor egy görcsös hasfájással bevittek a klinikára, és kiderült, hogy a vakbelemmel semmi baj, ajánlotta anyámnak, hogy mégis vegyék ki, mert a front közeledtével félő, hogy hamarosan már csak a legsúlyosabb sebesülteket tudják ellátni a kórházak – ha akkor gyullad be, végzetes lehet. Az időben még nem jutott el hozzánk a penicillin. Amikor elaltattak, a doktor bácsink ott volt, amikor felébredtem, ott volt. Hamar megtudtam, hogy Amerikában ilyen orvos már rég nem létezett, olyan pedig nem akartam lenni, aki egyszer látja a pácienst, amikor éppen fáj a füle, és utána soha többé. El kellett döntenem, hogy akkor milyen pályát válaszszak. Felkerestem Szent-Györgyi Albertet, akit az édesapám ismert, így fogadott, és hosszan elbeszélgetett velem – persze a forradalomról is alaposan kikérdezett –, majd ilyesféleképpen igazított útba: „Látom, inkább kutató lennél, ahol évekig foglalkozhatsz egy témával. Az én időmben az orvosi egyetemen megtanultam mindent, amit akkor az emberi testről tudni lehetett, így a végzés után fel voltam készülve a kutatói pályára. Azóta megszázszorozódtak a biológiai, biokémiai, farmakológiai ismeretek. Döntsd el, melyik területen akarsz dolgozni, és azon szerezz PhD-t.” Nem egészen fogadtam meg a tanácsát, mert nem akartam olyan specialista lenni, aki csak a saját szakterületéhez ért, az egész szervezet működéséhez nem. Szerencsémre a Columbián éppen akkor indítottak egy programot, amelyen a kurzusok felét az orvosi karon, a másikat pedig a bölcsészkaron tartották. Azt hiszem, abban, amit elértem, nagyon fontos szerepet játszott, hogy tágabb volt a látóköröm, mint a legtöbb kutatótársamnak.

Mikor és miért kezdett el foglalkozni a szemmel?
Először az agykutatás érdekelt, de hamar rájöttem, hogy az én életemben nem fogjuk megérteni az emberi agy működését. Vannak, akik azt hiszik, hogy értik, de fogalmuk sincs az emberi gondolkodás, az alkotókészség összetettségéről, mondhatnám misztériumáról. Mivel a recehártya fejlődéstani szempontból is az agy része, könnyűnek találtam az átmenetet a szemkutatásra. Különben is, egy író-olvasó ember számára mi lehet érdekesebb, mint a látás megértése és megvédése?

És akkor jött egy pillanat, amikor eldöntötte, hogy a szem öregedésével, a glaukóma (zöld hályog) kialakulásával, kezelésével foglalkozik?
Ez hosszú folyamat volt az alapkutatástól a gyógyszerfejlesztésig. A kutatásban az a fantasztikus, hogy ha akár az éj közepén eszembe jut egy kísérlet, ami megadhatja a választ a vizsgált problémára, reggel mindent félretétethetek a technikusokkal, hogy arra koncentráljunk. Volt, hogy az első eredmények nem biztattak áttöréssel. Ilyenkor általában egy egészen más megközelítést találtam ki, mert engem sosem érdekelt, hogy valamit az ismert irányba pár lépéssel vigyek tovább. Inkább érdekelt az addig elfogadott megdöntése, egy új út feltárása. Mindig is szerettem mindent egy feltáratlan oldalról megközelíteni.

Az átütő tudományos sikert, elismerést a Xalatan gyógyszernek köszönheti, amelyet 2002-ben az év gyógyszerének választottak, mert a legtöbb esetben szükségtelenné teszi a műtéti beavatkozást a vakságot okozó glaukóma kezelésében.
Kutatásaim nemcsak egy gyógyszerhez, hanem egy kémiai családhoz vezettek, amelyet addig nem használtak gyógyászati célra; ez egészen más megközelítése volt a szemnyomás csökkentésének. Azt az anyagcsaládot, amelyet addig használtak, eredetileg a szívbetegségek kezelésére fejlesztették ki, szájon keresztül lehetett beszedni. A szívbetegség gyógyításában nem voltak jók az eredmények, de közben észrevették, hogy csökkenti a szemnyomást, ezért készítettek belőle egy szemcseppet, anélkül hogy az efféle alkalmazás céljára átalakították volna a molekulát. A betegek pedig panaszkodtak, hogy például kifulladnak sportolás közben, mert megakadályozta a szívverésük felgyorsulását. Számtalan konferencián felmerült a kérdés, hogy a szemcseppből vajon mennyi hatóanyag kerül a szervezetbe. Hiába mondtam mindig, hogy mivel a szem a test része, az egész dózis felszívódik a vérkeringésbe, mégpedig hatásosabban, mint a szájon és a bélrendszeren keresztül. Sokat dolgoztunk, hogy ebből és sok más szempontból bizonyítsuk az általam javasolt gyógymód előnyeit az addigiakkal szemben. Az enyém annyira új és minden addigi dogmával szemben álló megközelítés volt, hogy bizony nem volt könnyű meggyőzni a kollégáimat és egy gyógyszergyárat, hogy érdemes vele foglalkozni.

Hány évre volt szükség, hogy elfogadtassa az igazát?
Közel tízre. Azok, akik támadták a téziseimet, nyulakon kísérleteztek, és nagyon súlyos szemgyulladást figyeltek meg. Mint ahogy mi is, ezért tértünk át más fajokra – beleértve magamat –, miután rájöttem, hogy a nyúlnak egészen más a vizuális rendszere, mint az embernek. A nyúlnak nincsen szüksége olyan éleslátásra mint, ami a bogarászáshoz vagy az olvasáshoz kell. Sokkal fontosabb, hogy az egész környezetét 360 fokban állandóan monitorozni tudja, hiszen az egyedüli túlélési esélye az, hogy észrevegye a ragadozót, bármerről közelít is. Ehhez az kell, hogy a szeme kétoldalt kitüremkedjen a fejéből, viszont így könnyen sérül. Ezért szükség volt a nálunkénál jobban kifejlett mechanizmusra, amely megakadályozza a szemvíz elfolyását, ha a szaruhártya átlyukad. Ebben segít a gyulladás. Ezer és egy ilyen dolgot kellett megértetnem, hogy elfogadják az új kezelési módomat. Végül egy svéd gyógyszergyár vette át a szabadalom licencét, és idővel megkezdődött a klinikai forgalmazás, amihez az aktív anyagot az egész világ számára a magyar Chinoin gyártja.

(…)

(A)zt állítja, hogy genetikailag nem vagyunk gonoszak, az ember nem gonosznak születik.
Genetikailag nem lehetünk gonoszak, mert amelyik faj gonosz a fajtársaihoz, az kipusztul. Különösen az olyan faj, mint a miénk, akik szinte teljesen védtelenek vagyunk. Kiválasztódtak bennünk a társas léthez fontos tulajdonságok. Nem a vetélkedés határoz meg minket, hanem az együttműködés. Amikor sorban állunk a pénztárnál, észre sem vesszük azokat, akik türelmesen várnak a sorukra, mert azt olyan természetesnek tartjuk. De ha van egyvalaki, aki tolakszik, azt mondjuk: lám milyen erőszakos faj vagyunk.

Tény, hogy együttműködés nélkül nem létezhetünk, de az is bennünk van, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe. Ez a kettős indíttatás nem feltétlenül van harmóniában egymással.
Igen, előtérbe helyezzük a gyerekeinket, feladunk értük, miattuk olyan dolgokat, amelyekre vágytunk, de ettől még megmaradnak bennünk azok a tulajdonságok, amelyek a társas létet, a társszerzést lehetővé teszik, s így átörökíthetjük őket az utódainkra.

Akkor miből ered az emberi kegyetlenség?
Szerintem az emberi kegyetlenség majdnem mindig visszavezethető egy-két megszállott, megrontott gondolkodású emberre. A baj ott van, hogy ezeket nem jól kezeljük.

Az embereket vagy a gondolataikat?
Az embereket, akik nem fogadják el a társas lét szabályait, vagy nem elégíti ki őket az, amit a társas lét adni tud. A társadalmi evolúcióban minden kifejlődött, ami ahhoz szükséges, hogy boldogok legyünk. Például a szexualitás maximálisan szolgálja a párkapcsolatot. A legtöbb állatnál van egy párhetes párzási szezon, de az utódok neveléséhez nincs szükség arra, hogy a párok együtt maradjanak. Az embernél a szexuális vágy és a fogadókészség jelzése – például a telt női keblek – állandóan jelen vannak, még a menopauza után is. Jobban kéne használnunk mindazokat a tulajdonságunkat, amelyek kiválasztódtak a társadalmi evolúciónk során ahhoz, hogy társas életet éljünk, és gyönyörünket leljük benne. Az utóbbi időben annyira sokféle befolyásnak vagyunk kitéve, és annyi tapasztalatot szerzünk, hogy tulajdonképpen csodálatos, ha egy pár szinkronban fejlődik egy életen keresztül, tehát meg kell tanulnunk élni ezzel az új helyzettel a globális falunkban. Heller Ági nem hisz az ember fejlődésében, így rengeteget vitatkozunk ezekről a dolgokról, mert én minden vonatkozásban evolucionista vagyok: hiszek a fejlődés lehetőségében akár egyetlen életen belül is.

Ön szerint miként fejlődik az ember, hová vezethet az emberiség története?
Most készültem el a 2005-ben megjelent Boldogabb élet – Jó halál című esszékötetem új, bővített kiadásával, amely az ünnepi könyvhétre jelenik meg, és amelyben foglalkozom az emberré válás kérdésével. A legegyszerűbb, a legprimitívebb gondolkodás, amelyet a katolikus egyház tett magáévá, hogy van egy petesejt, van egy ondósejt, ezek összejönnek, és bingó, ott van az új ember. Nos, ez egy nagyon káros gondolkodásmód.
Először is nem lehet beszélni a fogamzás pillanatáról, mert ez egy sok-sok lépésből álló, időben lejátszódó folyamat. Én abban hiszek, hogy lépésről lépésre válunk emberré. Az embrió klasszikus értelemben vett parazita, amely a méhlepényen keresztül az anya szervezetéből szívja ki a fejlődéséhez szükséges tápanyagokat, és ennek megfelelően működik az egész vérkeringési rendszere.
Ebből a parazitikus létből az első lélegzetvétellel alakulunk át szabadon lélegző emberré, és ennek megfelelően rövid időn belül átalakul az érrendszerünk, hogy a méhlepény helyett a tüdőn át tudjuk elérni a vér oxigénfelvételét. Ez szimbolikusan megjelenik a Bibliában is, amikor Isten lelket lehel Ádám orrába. Gondolom, akkoriban a bábaasszonyok nem egy nagyot húztak az újszülött fenekére, hanem levegőt fújtak az orrába, és úgy indították el a baba légzését. És ezzel a szabad légzéssel válunk fiziológiai szempontból önállóvá, de lélektani szempontból ez egy mindhalálig tartó folyamat.

László Ágnes (Fotó: Szalay Zoltán)

László Ágnes (Fotó: Szalay Zoltán)

Nem értek egyet azzal, hogy a megtermékenyített petesejt, a zigóta emberi jogokkal rendelkező lény. Még a milliószor fejlettebb magzatnak sincs szabad akarata, nem képes önálló életet élni, és így nem ruházhatjuk fel önrendelkezési joggal, ami nélkül pedig nem beszélhetünk emberi létről, emberi méltóságról. Az emberségünk végső bizonyítéka, ha emberhez méltóan halunk meg, és segítjük társainkat emberhez méltó módon meghalni. Ezért vezettem be már a könyvem első kiadásában az eutanázián túlmenő eutélia szót, amely jó véget jelent, és nemcsak a jó halálról szól, hanem kiterjed életutunk utolsó szakaszának a beragyogtatására is. Az a jó, a példamutató halál, ha a köröttünk lévők így sóhajthatnak fel, amikor lehunyjuk a szemünket: „Én is így szeretnék meghalni!” Mindebbe sokkal mélyebben megyek bele most, a második kiadásban, az azóta folytatott konferenciák és magánbeszélgetések alapján.

László Ágnes: Értékteremtők 2014
Kossuth Kiadó, Budapest, 2014