Romolhatatlan zene | Peter Shaffer: Amadeus – Belvárosi Színház

Bedő J. István |

Nehéz úgy tárgyilagosnak lenni (maradni), ha az ember elfogult a tárgya iránt (persze akkor is, ha azzal szemben…). Sokszor néz­tem meg az Amadeus-filmet, holtomig sajná­lom, hogy nem láttam az összes legendás ma­gyarországi színrevitelét Peter Shaffer da­rab­jának (vagy legalább Vígszínház: Tordy, Gálffi, Szolnok: Darvas Iván, Alföldi).

Mozart miatt is, Forman miatt is. És most ismét Amadeus, olyan Salierivel, mint Kulka János. Mert akárhogy is, Salieri figurája: tükör. Még­pedig eleven, gyötrődő, mert meglátja magában azt, ami hiányzik. Ő, a (II.) József császár által ajnározott, magas méltósággal és komoly jöve­de­lemmel elismert, tehetséges zeneszerző egyszerűen törpévé, porszemmé válik abban a pillanatban, amint egy olyan isten tehetséggel megáldott ifjonc bukkan föl mellette, akinek minden lélegzetvétele zene. Akinek egyetlen futama, billentyűérintése többet ér, mint az ő kevesebb zenei fantáziát mu­tató operája, vagy komoly fáradsággal össze­rakott indulócskája.

Sokszor leírták, hogy a középszer féltékenységének drámája az Amadeus, hiszen benne maga Salieri tesz Istennek szemrehányást – fölismerve a saját középszerűségét –, hogy miért nem őt szemelte ki a mindenható a tökéletes zenék megírására.

A fikciós darab (mert azért emlékezzünk: nem az elhomályosított Salieri mérgezte meg Mozartot) mindig az előadástól lesz emlékezetes – vagy kevésbé az. Zöldi Gergely új fordítása először is lényegesen durvább, vaskosabb, mint amit eddig megszoktunk. Csakhogy a család magánlevelezéseiből és Phil Grabsky filmjéből tudjuk, hogy a hétköznapi élet beszédmódja közel sem az a tömény finomkodás volt, amit a rokokó korában született vagy azt felidéző színművek és filmek elénk tálalnak.

Szikszai Rémusz rendezése hozzá is ad valamennyit a darabhoz, el is vesz belőle. A sokszereplős, nagyszínpadi műből kamaradarab lesz, jó néhány alak eltüntetésével, illetve azzal, hogy például a néhány mondatos venticellók (pletykaszellőztetők) álarcban jelennek meg, és a nagyobb súlyú szerepeket hordó színészek adják. A mindenkori legnehezebb feladatot, az operák, áriák színpadra vitelét példaszerűen oldotta meg a szereplőválasztás: Murányi Márta operista színész, nagyszerű hanggal. Végigénekli a darabbeli Mozart & Salieri repertoárt, s ha kell, a nagy étvágyú színi cédát (Caterina Cavalieri) ugyanolyan jól adja, mint a torkában lévő kincset.

Kulka Salierije igazi drámai, sőt tragikus figura. A gumigerincű muzsikus III. Richárd módjára dönti el, hogy intrikálással „és minden fortéllyal győzni fog” (na tessék, Rosina cavatinája), lehetetlenné teszi ezt a salzburgi bugrist. Csak éppen a lelke belehal. Tömény álnokság. Amadé szemébe mondva segítséget ígér, a háta mögött keresztbe tesz neki. Elgáncsolja a Figaro házasságát, a Szöktetést, hogy az ő operája kerüljön színre. Istenem, ha Mozart nem jön, az övé egész jó kis opera lett volna… Salieri gyűlöli a hisztis zsenit. De a végére, mikor a haldokló a Rekviemet diktálja, már szinte szereti. (Csak azok számára pontosítok, akik valóságnak hinnék a Shaffer-mű cselekményét: Mozart tanítványa, Süssmayr jegyezte le a töredékeket, ő is állította össze a Requiem egyik verzióját.) Kulka a cselekmény szerint az őrültek házában tesz vallomást a mérgezésről, majd végigéli a múltat. Bár mindvégig a tébolydai loncsos ingben, mezítláb vesz részt a jelenetekben, csöppet sem érezzük zavarónak a többiektől elütő öltözékét. És, bizony, megértjük, hogy a szakmai megaláztatástól öregkorára megbolondul.

Mozarttá Keresztes Tamás válik. Nem attól nehéz a szerepe, hogy infantilis huszon­éves­ként mutatkozik be a császár udvarában, és szinte alig változik meg tíz évvel későbbi haláláig, hanem attól, hogy a túlélés érdekében erőszakot kell tennie természetén. Zabo­látlan csikózseni a Shaffer megrajzolta figura, aki minden képességével meghaladja korának pedáns németeit (és olaszait). A zsenik nem ritkán öntörvényűek, Mozart talán még autisztikus is volt (bár e jelenség felismerése, megfogalmazása évszázadokkal későbbi). Keresztes kölyök komponistája kedves és szerethető (persze a mássága értelemszerűen gyűlöletes volt), de kiborulása a lebecsülés miatt minden korábbi színre vitelnél fájóbb és vadabb: maibbnak tűnik. Érdekes, de vitatható magánszámféle került (Szikszai intenciójára?) a darabba, nem is egészen szervesen: a korhely, kocsmázásból hazatérő Wolfgang részeg botorkálás-tánca az éjszakai utcán, a Kis éji zene tétován születő dallamára. Keresztes sokszor magával sodor, de néha érződik, hogy csak okozója, nem résztvevője Salieri tragédiájának. Persze a Rekviem komponálása a halálos ágyon, a Confutatis híres, szólamonkénti diktálása, majd a tétel megszólalása – a hatásosság csúcsa, az már mindkét zeneszerzőé.

A Szikszai-változatban Mozart megtébolyodni látszik. Játékos bolondozása Constanzéval a Papageno-ária indító motívumához vezet, de eszelős pa-pa-pa pa-pa-pa pa-pa-pa lesz belőle. Ez a hozzáadás helyettesíteni igyekszik a Varázsfuvola színi változatát. Hogy gazdagította vagy szegényítette az előadást – nem tudnám megmondani.

A kis locska-fecske Constanze Webert, Frau Mozartot Lovas Rozi játssza. Tündéri fruskafeleség, pont olyan édes kis lökött szerelmes, amilyen a másik lökötthöz illik. Ám királynői súlyúvá válik, amikor Wolfijának előmenetele érdekében hajlandó lenne egyszer eltűrni Salieri szexuális zsarolását. De hát (korhely, pénztelen, csökönyös) zseni asszonyának lenni nagy teher, még meg is értjük, hogy otthagyja az urát.

A császár szövege kevés, Shaffer elég szűkmarkúan mérte neki a szót. E kevésből Kaszás Gergő mégis egész alakot próbál formálni, átmenetet a szabadelvű művészetpártoló és a korlátolt Habsburg-leszármazott között. Megállapításai csak döntések, és a semmitmondást mindig azonos formulával zárja: Hát így…! Sajnálni valóan mulatságos egy császár.

Az intrikáló udvari méltóságokat (és még a többi venticellót) Fodor Tamás, Tamási Zoltán és Egri Márta adja. Fodor és Tamási tenyérbemászóan szervilis és vaskalapos, Egri mindig méltóságteljes. Fodor játssza ráadásul a zsarnoki öreg Leopold Mozartot is (pompásan lehet gyűlölni érte), Egri pedig Frau Weberként tündöklik – rikácsolása ihleti az Éj királynőjének nagy áriáját. (Mozart tűri, és hátranyúló kézzel kottázza – képtelenségében is szép ötlet…)

Szikszai ügyes rendezői ötlettel fordítja szembe a nézőtérrel a két zeneszerzőt (ahol mi vagyunk a zenekar), és gyönyörű pillanatokat teremt Kulkának, amikor a javítás nélküli (!) kottakéziratok megszólalnak, köztük a sírnivalóan szép fuvola-hárfaverseny.

A bevezetőben említett tükör és szembenézés valósul meg Varga Járó Ilona sok ajtó-paneles, fémlapokkal (tükrökkel) bélelt semleges, tehát többcélú terében. A berendezés néhány kórházi eszköz: egy motoros, állítható magasságú, masszírozótüskés (?) ágy, egy hasonló célú kerekesszék (alkalmanként trónus), ágy melletti zsámoly, ilyesmik. Sokoldalúságuk szellemes. Az elragadó jelmezeket Kiss Julcsi tervezte: őrületes parókákkal kiegészülő, a rokokót felidéző frakkszerűségek, meghökkentő gombolásokkal, de modern, aszimmetrikus átlapolásokkal, és: Mozart ruháin cipzárak. (Keresztes: „Ez is jelzi, hogy ő már túl volt a saját korán”.) A nők különös krinolinokat kaptak – Murányi/Cavalieri fenséges, elöl kurta, hátul uszályos csodát, Lovas/Constanze ugyanezt lényegesen vulgárisabb verzióban…

Az előadást nyáron az országban több helyen is bemutatják, ősztől pedig sorozatban megy a Belvárosi Színházban. Hát így…

Fotók: Mezei Vera

Peter Shaffer: Amadeus / Belvárosi Színház – Orlai Produkció
Fordította: Zöldi Gergely – Rendező: Szikszai Rémusz

Szereplők
Kulka János
Keresztes Tamás
Egri Márta
Lovas Rozi
Murányi Márta
Fodor Tamás
Kaszás Gergő
Tamási Zoltán

Díszlet: Varga Járó Ilona
Jelmez: Kiss Julcsi
Zenei vezető: Wagner-Puskás Péter
Producer: Orlai Tibor