Søren Kierkegaard: Esszék (részlet)

Posted on 2014. május 26. hétfő Szerző:

0


Kierkegaard_Esszék5-bor180| Filozófiai morzsák | 

(A szövegbe a lábjegyzeteket szögletes zárójelben illesztettük bele, a görög kifejezéseket latin betűs átírásban adjuk közre.)

Propositio

A kérdést a tudatlan teszi fel, aki azt sem tudja, mi adott alkalmat arra, hogy efféleképpen kérdezzen

I. fejezet | Gondolatkísérlet
| A | Mennyiben tanulható az igazság?

Ezzel a kérdéssel kezdjük. Ez szókratészi kérdés, vagyis ama szókratészi kérdés révén lett azzá, hogy mennyiben tanulható az erény; az erény ugyanis belátásként határozható meg (v.ö. Prótagorasz, Gorgiasz, Menón, Euthüdémosz). Amennyiben az igazságot meg kell tanulni, feltételeznünk kell, hogy nem létezik, tehát miközben tanuljuk, keressük. Itt abba a nehézségbe ütközünk, amelyre Szókratész a Menónban (a 80. § végén) hívja fel a figyelmet mint afféle „cseles okoskodásra”, hogy az ember nem keresheti azt, amit tud, ahogy lehetetlen olyasmit keresnie, amit nem tud; mert amit tud, azt nem keresheti, hiszen már tudja, amit pedig nem tud, azért nem keresheti, mert fogalma sincs, mit keressen. A nehézséget Szókratész úgy hidalja át, hogy minden tanulás és keresés csupán emlékezés, mégpedig oly módon, hogy a tudatlant pusztán emlékeztetni kell, hogy saját magában felismerje azt, amit tud. Az igazság így nem belékerül, hanem benne volt. Ezt a gondolatot Szókratész továbbviszi, voltaképpen ebben összpontosul a görög pátosz, hiszen a lélek halhatatlanságának egyik – jegyezzük meg, visszafelé haladó – bizonyítéka vagy a lélek preegzisztenciájának bizonyítéka lesz. [Ha ezt a gondolatot abszolút értelemben vesszük, vagyis nem reflektálunk a preegzisztencia különböző állapotaira, akkor ez a görög gondolat a régebbi és a modern spekulációban is felbukkan: örök teremtés; örökös kiáradás az atyától; örökké tartó istenülés; örökös önfeláldozás; elmúlt feltámadás; elszenvedett ítélet. Ezek a gondolatok megegyeznek a görög gondolattal az emlékezésről, csak nem mindig vesszük észre, mert úgy érkezünk hozzájuk, hogy mindjárt tovább is lépünk. Ha ez a gondolat a preegzisztencia különböző állapotainak sorolására hull szét, akkor e közelítő gondolkodás örökös előttjei ugyanolyanok lesznek, mint a megfelelő közelítés örökös utánjai. A létezés ellentmondását szükség szerint vagy egy előtt vagy egy után megállapításával magyarázzák (az előbbi esetben az egyén egy korábbi állapot révén került jelenlegi, egyébként megmagyarázhatatlan állapotába, az utóbbiban az individuumot egy másik bolygón megfelelőbb helyre tehetjük, s ezt figyelembe véve jelenlegi állapota nem megmagyarázhatatlan).

Ezt szem előtt tartva kiderül, milyen csodálatos következetességgel maradt hű önmagához Szókratész, és valósította meg művészileg azt, amit előzőleg megértett. Szókratész bába volt, és az is maradt; nem mintha „nem lett volna meg benne a pozitív”, [Így mondjuk korunkban, amikor az emberben megvan a pozitív, nagyjából úgy, mintha egy sokistenhitű a monoteizmus negativitását gúnyolná; mert a politeistáknak sok istenük van, az egyistenhívőknek viszont csak egy; a filozófusoknak sok gondolat kavarog a fejükben, melyek bizonyos mértékig mind érvényesek, Szókratésznak ellenben csak egy, abszolút érvényű gondolata volt.] hanem mert belátta, hogy ez a legmagasztosabb viszony, mely az embert társához fűzheti. S ebben egyszer s mindenkorra igaza van; mert még ha létezett is valaha egy isteni kiindulópont, két ember között ez az igaz viszony, ha az abszolútra reflektálunk, és nem kacérkodunk a véletlenszerűvel, hanem teljes szívünkből lemondunk a tökéletlenség megértéséről, bár a tökéletlenség minden bizonnyal az emberek vágya és a rendszer titka. Szókratész ellenben olyan bába volt, akit Isten maga tett próbára; feladatát isteni megbízatásként teljesítette (v. ö. Platón Apológiája); még ha az emberek különcnek (atopósztatosz, Theaitétosz 149. §); tartották is; és isteni szándék volt, amit Szókratész meg is értett, hogy az Isten megtiltotta neki a szülést (…); mert két ember között a bábáskodás a legmagasabb rendű viszony, a szülés ugyanis Istenre tartozik.

Szókratészi szemszögből minden időbeli kiindulópont eo ipso véletlenszerű, eltűnő, csupán alkalom; ennél a tanító sem több, s ha magát és tanítását másként adja át, akkor nem ad, hanem elvesz, akkor nem barátja társának, és még kevésbé tanítója. Ez a szókratészi gondolkodás mély értelme, ez Szókratész nemes emberségessége, mely nem keresi gonosz és hiú módon az okosok társaságát, hanem rokonságot érez a cserzővargával is, ezért gyorsan „megbizonyosodott arról, hogy a fizikával való foglalatoskodás nem az ember dolga, így aztán az etikairól kezdett filozofálni a kézművesek műhelyeiben és a piactéren” (Diogenész Laertiosz II, 5, 21), és egyaránt tökéletesen filozofált, bárkivel beszélgetett is. Félkész gondolatokkal, alkudozással és egyezkedéssel, bizonygatással és eltántorodással, mintha az egyén bizonyos mértékben adósa lenne társának, bizonyos mértékben viszont nem; odavetett szavakkal, melyek mindent megmagyaráznak, kivéve azt, hogy mekkora ez a bizonyos mérték; ilyesmivel nem lépünk túl Szókratészon, nem érjük el a kinyilatkoztatás fogalmát sem, hanem megmaradunk a fecsegésnél. Szókratész szemszögéből minden egyes ember saját magát tekinti középpontnak, és az egész világ tőle függ, mert önmaga megismerése egyben Isten megismerése is Így értette Szókratész önmagát, véleménye szerint így kellene mindenkinek értenie önmagát, s mindenkinek ezáltal kellene megértenie az egyeshez fűződő viszonyát, minden percben ugyanolyan alázatosan és büszkén. Szókratésznak volt bátorsága és higgadtsága ahhoz, hogy beérje önmagával, sőt ahhoz is, hogy a másokhoz, még a legbutább emberhez fűződő viszonyában is, csak késztetés legyen. Ó, ritka nagylelkűség, amikor a lelkész kicsit többet ér a templomszolgánál, amikor minden második ember tekintélynek számít, miközben mindezen különbségeket és a hatalmas tekintélyt közös őrültségben és a commune nafragiumnak nevezett eseményben közvetítik; mert miközben soha senki sem volt igazi tekintély, és soha senkinek nem használt azzal, hogy az volt, és valójában sohasem sikerült védencét magával ragadnia, másként nagyobb sikert érhetünk el; mert mindig igaz, hogy egy bolond százat csinál.

Søren Kierkegaard

Søren Kierkegaard

Ha így állunk az igazság tanulhatóságával, akkor az, hogy Szókratésztól, Prodikosztól vagy egy szolgálólánytól tanultam, csak történetileg foglalkoztat, vagy ha rajongásommal Platónra hasonlítok, költőileg. De ez a rajongás, még ha gyönyörű is, még ha kívánom is magamnak és másoknak is ezt az eukataforia eisz pathosz-t, melytől csak a sztoikusok intettek óva, még ha hiányzik is belőlem a szókratészi nagylelkűség és a szókratészi önmegtagadás, hogy elgondoljam ürességét – szóval ez a rajongás – ahogy Szókratész mondaná – mégiscsak illúzió, igen, zavarosság, melyben a földi különbözőség szinte kéjesen tobzódik. Szókratész vagy Prodikosz tanítása sem érdekelhet más ént, mint történetileg, mert az igazság, melyben nyugszom, bennem rejlett, és önmagam révén mutatkozott meg, s még Szókratész sem adhatta nekem, ahogy a kocsis sem húzhatja lova terhét, még ha ostorával segíthet is. [A Kleitophón-dialógus egyik részletét harmadik személy megnyilatkozásaként említem, mivel ezt a dialógust nem tartják eredetinek. Kleitophón azért panaszkodik Szókratészra, mert az az erény tekintetében csupán bátorít (protetramenosz), hiszen attól a pillanattól fogva, hogy az erényt általánosságban ajánlotta, magára hagyja az embert. Kleitophón azzal magyarázza ezt a viselkedést, hogy Szókratész sem tud, vagy nem akar közölni többet. (vö. 410. §)] Szókratészhoz és Prodikoszhoz fűződő viszonyom örök üdvösségem szempontjából nem foglalkoztathat, mert ez az igazság birtokában visszamenőleg adott, hisz ezt tudtomon kívül a kezdetektől birtokoltam. Ha elképzelném, hogy egy másik életben összetalálkozom Szókratésszal, Prodikosszal vagy a szolgálólánnyal, akkor sem lenne egyikük sem több késztetésnél, amit Szókratész rettenthetetlenül úgy fejez ki, hogy ő még az alvilágban is csak kérdezne; mert minden kérdezés mögött az a végső gondolat rejlik, hogy a megkérdezettnek birtokában kell lennie az igazságnak, és önmaga révén kell a birtokába jutnia. Az időbeli kiindulópont semmi; mert abban a pillanatban, amikor felfedezem, hogy tudtomon kívül öröktől fogva tudtam az igazságot, ez a pillanat abban a minutumban az örökkévalóba rejtezik, felvétetik bele, mégpedig oly módon, hogy hiába keresném, úgymond meg sem találhatom, mert nem létezik Itt és Ott, csak ubique et nusquam.

Fordította: Soós Anita

Søren Kierkegaard: Esszék (5)
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014