Herman Koch: A vacsora (részlet)

Posted on 2014. április 18. péntek Szerző:

0


Koch_AVacsora_bor180| 30 |

Nem tudom, hogy már a diákok is panaszt tettek-e, vagy a dolog híre a szülőkön keresztül, illetve csak később jutott-e el az igazgatóhoz. Akárhogyan is történt, egyik nap az igazgatói szobában megkaptam a felmondásomat.

Az igazgató az a típus volt, amelyet manapság már ritkán látni: oldalt elválasztott haj, alatta pedig halszálkás barna öltöny.

– Bizonyos panaszok érkeztek hozzám a történelemórák lefolyását illetően – mondta, miután megkínált az íróasztalával szembeni egyetlen hellyel.

– Kitől?

Az igazgató rám nézett. Egy Hollandia-térkép lógott a feje mögött, rajta mind a tizenkét tartomány.

– Az nem érdekes – mondta. – Ami viszont igen…

– De igenis érdekes. A szülőktől vagy maguktól a diákoktól érkeztek a panaszok? Inkább a szülők szoktak panaszkodni, a diákok az ilyesmit soha nem veszik olyan véresen komolyan.

– De Paul, itt az az ilyesmi, mármint amit mondtál, az áldozatokról szól. Javíts ki, ha tévedek! A második világháború áldozatairól. Hátradőltem, legalábbis megpróbáltam hátradőlni, de a merev szék ezt nem tette lehetővé.

– Az áldozatokkal kapcsolatban meglehetősen trehányul fejezted ki magad – mondta az igazgató. – Állítólag azt mondtad, hogy ők maguk tehetnek arról, hogy áldozatok lettek.

– Ezt sohasem mondtam. Csak azt mondtam, hogy nem minden áldozat volt automatikusan ártatlan áldozat.

Az igazgató ránézett az orra előtt lévő lapra.

– Itt az áll… – kezdte, de aztán megrázta a fejét, levette a szem üvegét, és a hüvelyk- és mutatóujjával belecsípett az orrnyergébe. – Értsd meg, Paul, itt most tényleg a szülők tettek panaszt. A szülők mást se tudnak, mint panaszkodni. Nekem már nemigen lehetne sok újat mondani róluk. Többnyire tényleg semmiségek miatt panaszkodnak. Miért nem árulnak almát is a büfében? Hogyan legyenek a menstruáció alatt a tornaórák? Piszlicsáré dolgokkal jönnek. Nagyon ritka, hogy az órák tartalma a téma. Most azonban igen. Ez pedig nem jó az iskolának. Mindannyiunknak jobb lenne, ha nem térnél el a tananyagtól.

Társalgásunk alatt először éreztem enyhe bizsergést a nyakamban.

– És milyen tekintetben tértem el a tananyagtól? – kérdeztem nyugodt hangon.

– Itt az áll… – Az igazgató ismét az íróasztalán heverő papírdarabot bogarászta. – Miért nem te magad mondod el nekem? Mit mondtál pontosan, Paul?

– Semmi különöset. Elvégeztettem velük egy egyszerű számtani műveletet. Egy százfős társaságban hány jellemtelen alak van? Hány apa, aki megalázza a gyerekét? Hány patkány, akinek bűzlik a szája, de semmit sem tesz ellene? Hány léha semmirekellő, aki egy életen át siránkozik egy vele szemben soha el nem követett igazságtalanság miatt? Nézzetek szét magatok körül, ezt mondtam nekik. Hány olyan osztálytársatok van, aki örömet szerezne nektek azzal, ha holnap már nem jönne iskolába? Gondoljatok a saját családotokban lévő rokonokra, a nagy bácsira, aki a születésnapokon egyfolytában nyomja az ócska történeteit, az undorító unokatestvérre, aki kínozza a macskáját. Képzeljétek el, milyen megkönnyebbülés lenne – és nemcsak neked, hanem szinte az egész családnak – , ha az a nagybácsi vagy unokatestvér aknára lépne, vagy jó magasról a fejére esne egy bomba! Ha az a rokon eltűnne a föld színéről. És gondoljatok az eddigi összes háború sok millió áldozatára – soha nem beszéltem kifejezetten a második világháborúról, azt csak példának hoztam fel, mert az a háború érinti meg leginkább az embereket –, és gondoljatok a halottak ezreire, vagy talán tízezreire is, akik úgy hiányoznak nekünk, mint a hanyatt esés. Már csak statisztikailag is képtelenség, hogy azok az áldozatok mind jó emberek lettek volna, akárkik is voltak. Sokkal inkább az az igazságtalanság, hogy a gazemberek is felkerülnek az ártatlan áldozatok listájára. Hogy az ő nevük is szerepel a háborús emlékműveken.

Tartottam egy pillanatnyi szünetet, hogy levegőt vegyek. Tulajdonképp mennyire ismerem én ezt az igazgatót? Hagyja ugyan, hogy végigmondjam, amit akarok, de ebből mi következik? Lehet, hogy így eleget is hall. Lehet, hogy nem is kell neki több, hogy súlyos figyelmeztetésben részesítsen.

– Paul… – kezdte; ismét feltette a szemüvegét, de nem rám, hanem az íróasztal egy bizonyos pontjára nézett. – Kérdezhetek valami személyeset, Paul?

Nem mondtam semmit.

– Nem csömörlöttél meg egy kicsit, Paul? – kérdezte a igazgató. – Úgy értem, a tanítástól. Félre ne érts, ez nem szemrehányás, előbb vagy utóbb ez talán mindegyikőnket utolér. Hogy már nem nagyon van hozzá kedvünk. Hogy elgondolkodunk a foglalkozásunk értelmetlenségéről.

Megvontam a vállam.

– Hát… – mondtam.

– Ez velem is megtörtént. Amikor még magam is tanítottam. Rohadt egy érzés. Mindent megrendít. Mindent, amiben hisz az ember. Nem erről van-e szó a te esetedben is, Paul? Hiszel-e még a munkádban?

– Én mindig elsősorban a diákokra gondoltam – feleltem az igazsághoz híven. – Mindig arra törekedtem, hogy minél érdeke sebbé tegyem a tárgyamat. Leginkább önmagamból indultam ki. Sohasem próbáltam ócska, népszerű történetecskék kel szórakoztatni őket. Mindig arra gondoltam, amikor én jártam középiskolába. Ami akkor engem érdekelt. Abból indultam ki.

A igazgató elmosolyodott, és hátradőlt a karosszékében.

Ő hátradőlhet, gondoltam magamban. Én meg úgy ülök itt, mint aki karót nyelt.

– A saját középiskolám történelemóráiról a leginkább az ókori egyiptomiakra, a görögökre és a rómaiakra emlékszem – mondtam. – Nagy Sándorra, Kleopátrára, Julius Caesarra, Hannibálra, a trójai falóra, ahogy átkeltek az Alpokon az elefántokkal, a tengeri csatákra, a gladiátorok küzdelmére, a kocsiversenyekre, a látványos gyilkosságokra és öngyilkosságokra, a Vezúv kitörésére, de ugyanakkor a szépségre is, a templomok, az arénák és az amfiteátrumok, a freskók, a fürdők, a mozaikok szépségére, az örökké érvényes szépségre. Ezek azok a színek, amelyek miatt még ma is szívesebben megyünk a Földközi-tengerhez, mint Manchesterbe vagy Brémába. De aztán megjelent a kereszténység, és szép fokozatosan minden hanyatlani kezdett. A végén kifejezetten örültem, hogy az úgynevezett barbárok a földdel egyenlővé tették az egész kócerájt. Erre még ma is pontosan emlékszem. És amire még ugyancsak nagyon emlékszem, hogy aztán sokáig semmi sem jött. A középkor, ha alaposabban megnézzük, egy taszító, elmaradott korszak, amelyben néhány véres ostromot leszámítva nem sok minden történt. És aztán ott van a holland történelem! Amikor a nyolcvanéves háborúról tanultunk, még mindig emlékszem, abban reménykedtem, hogy a végén mégiscsak a spanyolok győznek. Egy pillanatra fel is villant a remény, amikor lelőtték Hallgatag Vilmost, de végül az a maroknyi vallási fanatikus csak kikínlódta a győzelmet. A Németalföldre pedig végérvényesen sötétség borult. Arra is emlékszem, ahogy a történelemtanárunk évről évre egyfajta mézesmadzagnak használta a második világháborút. „A hatodik osztályban a második világháború lesz majd a téma”, mondta, de amikor végre eljutottunk a hatodik osztályba, még mindig I. Vilmosnál és Belgium elszakadásánál tartottunk. A második világháborúig sohasem jutottunk el. Az volt a maximum, hogy mesélt egy kicsit a lövészárkokról, hadd legyen nekünk is egy kis örömünk. De az első világháború a tömeges emberpusztítást leszámítva alapjában véve unalmas volt. Hogy úgy mondjam, nem volt benne kakaó. Szinte semmi mozgás sem volt benne. Később hallottam, hogy ez mindig így történt. A második világháborúig sohasem jutottak el. Pedig az az elmúlt ötszáz év legérdekesebb korszaka. Hollandiában is, ahol amióta a rómaiak belátták, hogy ez a terület számukra érdektelen, 1940 májusáig lényegében nem történt semmi érdemleges. Végül is kiről beszélnek külföldön, amikor Hollandia kerül szóba? Rembrandtról. Vincent Van Goghról. Festőkről. Az egyetlen holland történelmi alak, akit az ország határain kívül is ismernek, Anne Frank.

Az igazgató, ki tudja hányadszor, arrébb tolta az íróasztalán heverő papírokat, és lapozgatni kezdett valamiben, ami nekem ismerősnek tűnt. Egy dossziétartóban, egy átlátszó műanyag dossziétartóban, olyan típusúban, amilyenben a diákok a dolgozataikat őrzik.

– Mond neked ez a név (…) valamit, Paul? – kérdezte.

Megnevezte az egyik diákot az osztályból. Itt most szándékosan nem nevezem meg az illetőt. Akkor elhatároztam, hogy elfelejtem a nevét. És sikerült is. Bólintottam.

– És tudod még, hogy mit mondtál neki?

– Úgy nagyjából – feleltem.

Becsukta a dossziétartót, és visszatette az íróasztalra.

– Hármast adtál neki – mondta –, és amikor megkérdezte, miért, azt mondtad…

– Az a hármas tökéletesen jogos volt – mondtam. – Az a dolgozat fabatkát sem ért. Olyan szintű volt, amilyennel senki ne jöjjön hozzám.

Az igazgató elmosolyodott, de ez egy amolyan felvizezett mosoly volt, savanyú, mint a romlott tej.

– Be kell vallanom, hogy a színvonala engem sem nyűgözött le, de itt másról van szó. Itt arról van…

– A második világháborún kívül egy sor egyéb, utána következő eseménnyel is foglalkozom – szakítottam ismét félbe. – Koreával, Vietnammal, Kuvaittal, a Közel-Kelettel és Izraellel, a júniusi háborúval, az októberi háborúval, a palesztinokkal. Ezek mind szóba kerülnek az óráimon. Ezek után tényleg ne jöjjön nekem valaki egy olyan dolgozattal, hogy Izrael államban főként narancsot termesztenek, és tábortűz mellett szandálban táncolnak. Csupa vidám és boldog ember mindenfelé, meg a hablatyolás a sivatagról, ahol ismét virágok nyílnak. De hisz ott nap mint nap embereket lőnek le és buszokat robbantanak fel. Hát akkor meg miről beszél?

– Sírva jött hozzám, Paul.

– Én is sírtam volna, ha ilyen szemetet adtam volna be.

Az igazgató rám nézett. Láttam valamit a tekintetében, amit korábban még nem: valami semlegeset vagy inkább semmitmondót, valamit, ami legalább olyan semmitmondó volt, mint a halszálkás öltönye. Ezzel egyidejűleg ismét hátradőlt, de még jobban, mint az első alkalommal. Eltart magától, gondoltam magamban. Nem távolságot tart, korrigáltam magam nyomban: búcsút vesz tőlem.

– Paul, ilyet egyszerűen nem lehet mondani egy tizenöt éves lánynak – mondta. Most a hangjában is ott bujkált az a semlegesebb hangszín. Nem vitatkozott velem, hanem egyszerűen közölte a véleményét. Biztosra vettem, hogy ha abban a pillanatban megkérdeztem volna, miért is nem lehet ilyen dolgokat mondani, azt felelte volna, hogy „Csak”.

Egy pillanatra arra a lányra gondoltam. Kedves, de túlságosan boldog arca volt. Boldog, csak nem tudni, mitől. Ez az a vidám, de frigid boldogság volt, ugyanolyan vidám és frigid, mint az a másfél oldalas dolgozat, amelyet a narancsszüretnek szentelt.

– Ilyet talán a stadionlelátókon mondanak – folytatta a igazgató –, de nem egy középiskolában. Legalábbis nem a mienkben, és semmiképpen sem egy tanár.

Az, amit szó szerint mondtam a lánynak, nem oszt és nem szoroz, ezt elöljáróban le kell szögeznem. Csak eltereli a figyelmet. Fikarcnyit sem számít. Néha kicsúszik az ember száján olyas mi, amit később talán megbán. Vagy nem bán meg. Annyira telibe trafál az ember valamit, hogy az, akinek szól, egy élet re magával viszi. Eszembe jutott a boldog arca. Amikor azt mondtam neki, amit, mintha egyszerűen összetört volna. Akár egy váza. Vagy inkább mint az az üveg, amely összeroppan egy magas hangtól.

Ránéztem az igazgatóra, és éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. Nem tehettem róla, semmi kedvem sem volt a vita folytatásához. Hogy is szokták mondani… Túlságosan távol álltak egymástól a nézeteink. Lényegében erről volt szó. Szakadék tátongott közöttünk. Néha a beszélgetés abbamaradt. Ránéztem az igazgatóra, és elképzeltem, ahogy az ökölbe szorított kezemmel a szürke arcába csapok. Egyenest az orra alá, hogy a bütykök eltalálják az orrlyukak és a felső ajak közötti részt. Kitörne néhány foga, fröcskölne a vér az orrából, ezzel egyértelművé is válna az álláspontom. Abban viszont kételkedtem, hogy ez közelebb hozná-e a vita megoldását. Nem feltétlenül kellett volna egyetlen ütéssel beérnem, akár teljes egészében is átalakíthattam volna azt a semmitmondó ábrázatát, hogy másképp legyen semmitmondó. Ahogy mondani szokták, ezzel tart hatatlanná is teszem az iskolai helyzetemet, bár akkor és ott ez egy csöppet sem érdekelt. Ha jobban megnézzük, a helyzetem már így is rég tarthatatlan volt. Az első naptól kezdve, ahogy beléptem az iskola kapuján. Minden egyéb csak halogatás volt. Az összes tanítási óra, amit a katedrán töltöttem: egy pillanatig sem volt más, mint halogatás.

A kérdés az volt, hogy jól összeverjem-e az igazgatót. Hogy áldozatot csináljak-e belőle. Hogy aztán mindenki nyomban részvétet érezzen iránta. Elképzeltem, ahogy a diákok mind ott tolonganak az ablakban, mert szeretnék látni, ahogy beteszik a mentőbe. Igen, a mentőbe, mert alább semmiképp sem adnám. A diákok mégiscsak megsajnálnák.

– Paul – mondta, miközben testtartást váltott a fotelben. Megszimatolt valamit. Megszimatolta a veszélyt. Olyan tartást keresett, amelyben fel tudja fogni az első ütést.

És ha a mentő különösebb sietség nélkül vinné el?, töprengtem magamban. Villogó nélkül? Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedtem a levegőt. Tudtam, hogy gyorsan kell döntenem, különben már késő. Agyon tudnám ütni. Puszta ököllel. Mocskos egy munka lenne, nem vitás, de semmivel sem mocskosabb, mint amikor megpucolunk egy vadat. Illetve, helyesbítettem magam, egy pulykát. Tudtam, hogy odahaza felesége és már nagy gyerekei vannak. Ki tudja, lehet, hogy jó szolgálatot tennék nekik. Könnyen elképzelhető, hogy rég unják azt a semmitmondó pofáját. A temetésen szomorúnak látszanának, de utána, a kávézásnál már felülkerekedne bennük a megkönnyebbülés.

– Paul. – Ránéztem a igazgatóra. Elmosolyodtam.

– Kérdezhetek valami személyeset? – kérdezte. – Azon gondolkodtam, nincs-e valami… Úgy értem, szóval csak úgy kérdezem. Mi a helyzet odahaza, Paul? Odahaza minden rendben van?

Odahaza. Még mindig mosolyogtam, de közben Michelre gondoltam. Michel majdnem négyéves volt. Ha Hollandiában agyonütsz valakit, körülbelül nyolc évet kapsz, töprengtem magamban. Az nem is olyan sok. Jó magaviselet, a börtönkert gondozása révén már öt év múlva szabadlábon vagy. Michel akkor lesz kilencéves.

– Hogy van a feleséged… Carla?

Claire, korrigáltam magamban az igazgatót. Claire-nek hívják.

– Nagyszerűen – feleltem.

– És a gyerekek? Velük is minden rendben van?

A gyerekek. Ez a fasz még ezt sem tudta megjegyezni! Persze képtelenség mindenkiről mindent megjegyezni. Azt még csak-csak, hogy a franciatanárnő egy barátnőjével él. Mert az rendhagyó. De a többit? A többiben nincs semmi rendhagyó. A többieknek van egy férjük vagy egy feleségük, meg vannak gyerekeik. Vagy nincsenek. Vagy csak egy gyerekük van. Michelnek pótkerekes biciklije volt. Azt a pillanatot, amikor a bicikliről le kerül a pótkerék, ha börtönben leszek, nem fogom látni. Csak képzeletben.

– Tökéletesen – feleltem. – Néha csodálkozik is az ember, milyen gyorsan lezajlik minden. Milyen gyorsan megnőnek.

Az igazgató összekulcsolta és az íróasztalra tette a kezét, noha nem tudta, hogy épp akkor jutott át a tű fokán.

Michel miatt. Michel miatt uralkodni fogok magamon.

– Paul. Tudom, hogy ez neked nem fog tetszeni, mégis ki kell mondanom. Szerintem jó lenne, ha kérnél egy időpontot Van Dierentől. Az iskolapszichológustól. És aztán egy darabig nem tanítanál. Hogy kicsit összeszedd magad. Szerintem neked most erre van szükséged. Idővel talán mindannyiunknak szükségünk lesz erre.

Feltűnően nyugodtnak éreztem magam. Nyugodtnak és fáradtnak. Úgy gondoltam, hogy nem kerül sor erőszakra. Olyan volt ez az egész, mint egy készülődő vihar, behordják a teraszról a székeket, becsukják a napernyőket, de a dolog ennyiben is marad. A vihar elvonul. Amit tulajdonképpen csak sajnálni lehet. Hisz mennyivel szívesebben nézzük, hogyan szakítja le a házak tetejét, hogyan csavarja ki a fákat gyökerestül és hajítja fel a levegőbe. A tornádókról, orkánokról és cunamikról szóló dokumentumfilmek nyugtató hatással vannak ránk. Jaj, de borzasztó, mindannyian megtanultuk, hogy ezt kell mondani, jaj, de borzasztó, de egy szerencsétlenségek és erőszak – természeti erőszak vagy hús-vér erőszak – nélküli világ valójában elviselhetetlen lenne.

Az igazgató sértetlenül mehetett haza. Aznap este a feleségével és a gyermekeivel vacsorázhatott. Semmitmondó jelenlétével kitöltötte a széket, amely különben üres maradt volna. Senkinek sem kellett az intenzív osztályra vagy a temetőbe mennie, egyszerűen csak azért, mert ez a döntés született.

Tulajdonképp már kezdettől fogva tudtam. Attól a pillanattól fogva, hogy a családról kezdett kérdezgetni. Na és hogy van a család? Ez csak egy másik módja annak, hogy közöljék, el szeretnének köszönni tőled, ki szeretnének rúgni. Senkinek sem mi köze hozzá, hogy van a család. Ez olyan, mint hogy „Ízlett-e?”. Ahhoz sincs senkinek semmi köze.

Hermann Koch

Hermann Koch

Az igazgató szemmel láthatóan meglepődött, amikor minden további nélkül beleegyeztem, hogy beszélek a pszichológussal. Kellemes meglepetés érte. Nem, nem adok neki semmi okot rá, hogy se szó, se beszéd, kitegyen az utcára. Én magam álltam fel, hogy jelezzem, részemről befejezettnek tekintem a beszélgetésünket.

Az ajtóban kezet nyújtottam. Ő pedig megszorította. Megszorította a kezet, amely fordulatot adhatott volna – vagy véget is vethetett volna – az életének.

– Örülök, hogy így… – mondta; nem fejezte be a mondatot.

– Add át szívélyes üdvözletemet… a feleségednek! – mondta.

– Carlának – mondtam.

Fordította: Bérczes Tibor

Herman Koch: A vacsora
Európa Könyvkiadó, 2013