Rod Stewart: Rod – Önéletrajz (részlet)

Posted on 2014. március 12. szerda Szerző:

0


Stewart.Rod_Önéletrajz-bor180| NEGYEDIK FEJEZET |

Amelyben egy váratlan találkozás megváltoztatja hősünk életét, aztán majdnem megfullad egy kisbusz hátuljában, és végrehajtja első kísérletét a skótkockás nadrágokkal.

Nagyon sokat köszönhetek Long John Baldrynak. Ő fedezett fel – egy vasútállomás padján, ha egészen pontosak akarunk lenni –, ő csinált belőlem énekest és előadót. Ez azonban még csak a kezdet volt, de tényleg. Imádtam őt életében, és nagyon kétségbeestem, amikor meghalt. Ott hordom a képét a tárcámban, és meg kell mondjam, nem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék a fickóra.

A szóban forgó vasútállomás a nyugat-londoni Twickenhamben található. Elég gyakran kötöttem ki arrafelé 1962-ben és ’63-ban, amikor jártam a klubokat, és az együtteseket figyelve azon gondolkoztam, hogy beillenék-e a zenészek közé, na meg – mivel biztos voltam benne, hogy igen – azon, hogy hol lenne köztük a helyem. Ezt ugyanis még ki kellett találnom.

Twickenhamtől kicsit lejjebb, Richmondban a vasútállomással szemben állt a Crawdaddy Club, ami csak egy kocsma különterme volt, de ha megtelt teljesen becsavarodott, ugrándozó emberekkel, fantasztikus hangulat kerekedett. Ott láttam és szerettem meg a Yardbirdsöt. Egy Eric Clapton nevű gitárossal játszottak, és úgy tűnt, hogy nem is olyan rossz a fickó. A Crawdaddynek végül be kellett zárnia, mert egy kicsit túlságosan lármássá vált, de ekkor egyszerűen átszokott mindenki a Richmond Athletic Clubba, ahol színpad híján egyenesen a bandák arcába tudott mászni a közönség. Bődületes hangulata volt.

Én azonban leginkább a legendás Eel Pie Island Hotelben lógtam, egy ősrégi, dohos bálteremben, ami egy szigeten állt a Temze közepén, és egy rozoga fa gyaloghídon lehetett megközelíteni. A húszas-harmincas években táncos rendezvényekhez használták a helyet, aztán jazzklub volt a hatvanas évek elejéig, akkor pedig elkezdték odaszervezni az újonnan feltűnt rhythm and blues zenekarokat. A híd végén két szőrmekabátos mamika szedte a hárompennys belépőt.

Benn a klubban az egyik fal teljes hosszában egy pult húzódott, és sosem fogyott ki a poharakból, ami elég furcsa, mert az volt a gyakorlat, hogy az este végén mindenki a folyóba hajította a söröskriglijét. Arról pedig még mindig dúl a vita, hogy a táncparkett direkt úgy képezték-e ki, hogy ha rálép az ember, akkor rugalmasnak érezze, vagy egyszerűen csak elrohadt az egyik oldalon. Akármi is az igazság, mindig az történt, hogy ha a bal térfélen táncoltak az emberek, a jobb oldalon állók föl-le ugráltak, akár akarták, akár nem.

A zenekari öltözőt a színpad fölé függesztették fel. Egy furcsa kalitka vagy babaház volt, kicsi, elfüggönyözött ablakokkal, hogy a fellépők fentről kinézve meg tudják állapítani, elég ember gyűlt-e már össze odalenn. A pódiumot egy szűk lépcsőn lehetett megközelíteni, ami a sarokban állt. Sok énekes kísérelt meg drámai belépőt azon a lejárón, és végezte az ülepén a közönség soraiban.

Ennek a különleges királyságnak egy agyafúrt fickó volt az uralkodója, akit Arthur Chisnallnek hívtak. Amikor később elkezdtem ott játszani, megtudtam, hogy Arthur egy- és ötfontos papírpénzekben fizet a zenekaroknak. Ennél nagyobb értékű bankókat soha nem adott. Az este végén kipengette a gázsit, te meg egy akkora köteg pénzzel távoztál, hogy nem fért a zsebedbe.

Először azonban fizető vendégként jártam ott. Metróval mentem Waterloo-ig, ott pedig átszálltam a felszíni vasútra Twickenham felé. Meglehetősen hosszú túra volt ez az otthonomtól, Archwaytől, a visszaút pedig még tovább tartott, mert ha – mint az gyakran előfordult – fáradtan és kicsit elnyűtten elaludtam, túlmentem Archwayen, és a High Barnet-i végállomáson ébredtem egy zökkenésre. De még így is megérte a fáradságot. Amikor kiflancolta magát az ember, és gondosan elrendezte a haját, aztán elindult az Eel Pie Islandbe, az a bizsergető érzése támadt, hogy valami igazán egzotikus helyre igyekszik. A klubtagsági kártyák álútlevelek voltak „Eelpiland”-be, csak hogy teljesen világos legyen az üzenet: ez a placc egy különálló ország, és ezt az országot sűrűn látogatták zeneőrültek, egyetemista képzőművészek meg rövid ruhákba bújt, csinos lányok. Ahogy George Melly mondta egyszer: „Úgy áradt a szexualitás az Eel Pie Islandből, mint a gőz a teáskannából.” Őrülten izgalmas hely volt, és én ott kezdtem el igazán megérteni, hogy milyen erő van a rhythm and bluesban, ha jól játsszák.

Tizennyolc éves voltam, és Sue Boffey-val jártam. Sue-nak volt egy Chrissie nevű barátnője, aki egy este elhívott minket, hogy ugorjunk át Richmondba megnézni a barátja bandáját. Mint kiderült, ez a barát valamiféle énekes volt. Beleegyeztünk Sue-val, hogy elmegyünk.

Chrissie vezetékneve Shrimpton volt, a barátját Mick Jaggernek hívták, a csapatát pedig Rolling Stonesnak. Kíváncsi lennék, mi lett belőlük. Azon az estén, amikor mi láttuk őket, támla nélküli székeken ültek, kardigánt viseltek, és blues-feldolgozásokat meg egy-két saját számot játszottak. Kétség sem fért hozzá, hogy az énekes le tudja kötni egy teremnyi ember figyelmét. Long John később úgy jellemezte Jaggert, mint „egy középkori mesékből előlépett koboldot”, és ez többé-kevésbé jól összefoglalta a lényeget. Akkor nem találkoztam Mickkel, de emlékszem, hogy egyrészt nagyon tetszett a zenekar, másrészt viszont zsörtölődtem is magamban: „Ezt én is tudnám csinálni.” Sőt ami azt illeti, talán annyira merész is voltam, hogy azt gondoljam: „Az én hangom jobb.” Magam köré tudtam vonzani néhány embert egy gitárral a strandon; miért ne lettem volna képes megemelni a tétet, és elbűvölni egy egész közönséget a színpadról?

Na de kivel? Egy ideig összejárogattam a Raiders nevű környékbeli zenekar tagjaival, akik tisztában voltak vele, hogy tudok énekelni, de ez a történet nem alakult különösebben jól. Összejött a bandának egy meghallgatás Joe Meek producerrel, és meghívtak énekelni a sessionre. Meek egy félelmetes pasas volt, aki öltönyt-nyakkendőt meg roppant fenséges Elvis-szerű rock ’n’ roll frizurát viselt, és stúdiót működtetett egy háromemeletes lakásban a Holloway Roadon, egy bőrdíszműves üzlet fölött. Felkaptattunk a lépcsőn, berendezkedtünk a felvevőhelyiségben, és zenéltünk pár percet, de arra már nem emlékszem, hogy mit játszottunk. Arra viszont igen, hogy a szám végén Meek átjött a kontrollszobából, egyenesen a szemembe nézett, aztán megrázta a fejét. Rögtön vettem a kabátomat. Azt hiszem, ez volt az első hivatalos visszajelzés a teljesítményemmel kapcsolatban. A csapat az esetet követően instrumentális zenekar lett. Nem nevezhetjük kimondottan sikeres első próbálkozásnak.

Végül aztán kaptam egy sanszot a Jimmy Powell and the Five Dimensions nevű zenekartól, és ez kellemesebben sült el. Powell egy birminghami blues-énekes volt, bokszolókra emlékeztető testfelépítéssel. Egy régi vágású, keménykötésű fasz képzeljünk el, akiből egész menő spíler lett a koncertpiacon, mert nagyon hitelesen tudta utánozni Ray Charlest. Hogyan kötöttem ki mellette? Csakis azon múlott az ilyesmi, hogy kit ismertél. A fentebb említett Raidersből időközben Moontrekkers lett, a Moontrekkers gitárosa pedig beszállt a Five Dimensionsbe, és említést tett rólam Jimmy Powellnek. És pontosan így talál az ember melót.

Vagyis hát melóféleséget. Ha elég sokáig vártam reménykedő arcot vágva, felhívtak pár szám erejéig szájharmonikázni a Ken Colyer Club színpadára, ami London belvárosában, a Charing Cross Roadról nyíló Great Newport Street egyik épületének pincéjében működött. Colyer egy 34 éves jazztrombitás volt, aki alaposan megismerte az amerikai – és különösképpen a New Orleans-i – jazzt a kereskedelmi flottánál végzett munkája során, és a visszatérése után úttörő jazzelőadó és -koncertszervező lett Londonban. Egy ideig egyébként az a Lonnie Donegan volt a Ken Colyer’s Jazzmen gitárosa, aki az iskoláskoromban engem olyannyira lenyűgöző skiffle-dalokat is rögzítette. A Ken Colyer Club eredetileg a tradicionális jazz otthona volt, de ekkor már vendégül látta a rhythm and blues hullám feltörekvő zenekarait is. Így került oda a Jimmy Powell and the Five Dimensions is, én meg ott álltam a színpad szélén, és szájharmonikáztam egy kicsit G-ben, miközben a közönség nézett, és elismerően bólogatott, bár az is lehet, hogy azt kérdezték maguktól: „Mi a francért nem tanítja meg senki ennek a fickónak, hogy szívja is, ne csak fújja azt a vacakot?”

A másik fontos feladatom az volt, hogy forgalmi dugókban a zenekar szórakoztatására kivágtam a Dormobile hátsó ajtaját, amiben furikáztunk, és kigurultam az útra. Sosem maradt el a nevetés.

Mindazonáltal rövidesen jelentősebb szerepet kaptam, ugyanis Jimmy megkérdezte, hogy énekelnék-e háttérvokált Ray Charles ›What’d I Say‹-ében, ami a banda műsorának egyik legfontosabb száma volt. Ezt természetesen komoly előléptetésnek tartottam, úgyhogy örömmel elfogadtam a felkérést. És erre szinte azonnal kirúgtak.

Nos, önök mit gondolnak, miért? Azért, mert annyira rémesen vokáloztam, hogy úgy döntöttek, soha többet nem énekelhetek nyilvánosan? Hmmm. Vagy azért, mert Powell hirtelen rájött, hogy tudok énekelni, és nem tetszett volna neki, ha versengenie kell a zenekaron belül egy fiatal, klassz frizurájú, divatos ruhákba öltözött gyerekkel, aki a színpad szélén áll?

Jómagam nem szeretnék nyilatkozni. Döntsenek önök. Én csak annyit tudok, hogy kiraktak.

Aztán nem sokkal később begyűjtött Long John Baldry. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy Long John kiemelkedő alakja volt akkoriban a zenei életnek. Ennek a két méter magas, szőke és szinte megdöbbentően jóképű énekesnek a hangja erőteljes és sokszínű volt. Karizmából bőven jutott neki, és elképesztő színpadi jelenségnek számított. Huszonhárom volt, amikor megismertem, vagyis csak öt évvel idősebb nálam, de évtizedekkel tapasztaltabbnak tűnt. Választékosan beszélt, és mindig hibátlanul öltözött, nagyon kedvelte a magas sarkú csizmával kombinált háromgombos műselyem öltönyöket, amikre azt mondta volna az ember, hogy Carnaby Street-i holmik. Csakhogy ő nem a Carnaby Streetről szerezte be a cuccait, hanem valami mellékutcából, egy görög szabótól, aki olcsóbban megcsinálta őket. Emlékszem, már akkor düftinkabátot hordott, amikor az ilyesmi még igazán egzotikusnak számított, de főleg az öltönyökre specializálódott. A kedvenc amerikai blues-zenészeitől leste el ezt az eleganciát, akik fantasztikus háromrészeseket, fényesre suvickolt cipőt és gondosan megválogatott színű zoknit viseltek. A szegénységről énekeltél, és lehettél akár valóban is szegény, de az öltözködésben soha nem engedtél a millió dolláros színvonalból: így ment ez akkoriban.

John London tőszomszédságából, Middlesexből származott. Gimnáziumot végzett, és rendkívül intelligens volt; a szülei egyenesen azt mondogatták: „egy csodálatos elme szörnyűséges elpocsékolása” volt a döntése, hogy a zenének szenteli az életét. Szinte tudományos módon közelített a zenéhez, és mindenkinél hamarabb be tudta szerezni a menő, amerikai nyomású lemezeket. Addig csak a folk iránt érdeklődtem, és ő kedveltetett meg velem egy csomó blues-előadót. Egyszer felmentem a Goodge Street-i lakásába, mielőtt elindultunk valahova egy koncertre, és megkérdeztem tőle, hogy kölcsönadná-e nekem Muddy Waterstől az At Newport 1960-t, azt a lemezt, amelyiknek a borítóján Muddy egy szenzációsan dögös fehér nyakkendőben látható egy lépcsőn állva. John azt felelte: „Attól tartok, nem lehet. Épp most kaptam vissza a yardbirdsös Keith Relftől, és most Mick meg Keith szeretné elkérni.” A Stones-ék másolatokat akartak készíteni róla az orsós magnóikkal. Mindenki azt az anyagot akarta hallani, és csakis Long Johntól tudták beszerezni.

Mindemellett bámulatosan nyakalta a vodkát, és imádott a hecc kedvéért hülyeségeket csinálni, amire ő maga csak az „őrület” fedőnevet használta. Na és meleg is volt, amire nekem – ez jól mutatja, mennyire nem voltam járatos a nagyvilág dolgaiban – némi időbe telt rájönnöm. Így visszatekintve már azt mondom, nem lehetett véletlen, hogy olyan sokszor fogadott a zuhany alól előlépve, egy szál törölközőben vagy teljesen meztelenül, amikor felmentem a lakására bevárni, hogy felszedjen minket a busz egy-egy koncert előtt. Akkoriban azonban annyira naiv voltam, hogy még ezt a jelzést sem fogtam. Egy focicsapat öltözőjében állandóan jönnek-mennek a meztelen férfiak. Számomra ez teljesen normálisnak tűnt, és egyáltalán nem zavart, viselkedése magyarázatára pedig egyáltalán nem voltam kíváncsi.

Egyszer még az ágyon is megosztoztam vele éjszaka, amikor a turnén valami ócska boltoni hotelben nem jutott elég szoba a zenekarnak, de akkor sem tűnt fel semmi. Csak akkor esett le jócskán megkésve a tantusz, hogy Long John – ahogyan akkoriban mondták az emberek – „egy buzernyák”, amikor másnap a reggelinél néhány bandatag vihorászva fogadott, és olyan megjegyzéseket tett, hogy „Biztos nem cseréltétek el véletlenül a nadrágotokat?”

Másfelől azonban (mennyire hihetetlen, és milyen primitívnek tűnik ez ma már!) 1964-ben Nagy-Britanniában bűncselekmény volt a homoszexualitás, és az is maradt 1967-ig, úgyhogy meg lehetett érteni, ha valaki nem akarta feltétlenül világgá kürtölni, vagy akár csak bizalmasan elmondani az embereknek, hogy meleg. Biztos vagyok benne, hogy történt egy s más, de én még csak olyasmire sem emlékszem, hogy Long John felszedett volna valakit a közönségből, amikor koncerteztünk. Később már nyíltan vállalta a fiú barátait, az elején azonban még gondosan rejtegette őket, így kénytelen volt elviselni a nagynénik fárasztó kíváncsiskodását, mert folyton azt kérdezgették tőle, mikor „talál már egy helyes kislányt, hogy megállapodjon”. Anyukája pedig, mint később kiderült, egyszer aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy John velem lóg, mert „kicsit buzisnak” tartott engem.

Long John mélyen beleásta magát a zenébe. Az Ealing Jazz Clubba járt – egy dohos pincébe, ahol a színpad fölött lepedőt kellett kifeszíteni, hogy ne csöpögjön a zenészekre a kicsapódó pára –, majd tagja lett Alexis Korner és Cyril Davies kollektívájának, a Blues Incorporatednek, akik Muddy Waterst választották példaképüknek, és „a világ első fehér elektromos blues-zenekarának” mondták magukat. Amikor pedig Korner úgy döntött, hogy progresszív jazz-zenekart csinál a Blues Incorporatedből, Davies inkább megalapította a Cyril Davies R&B All Starst, és Long John is inkább hozzájuk állt be énekelni, ők ugyanis John kedvenc stílusát, a Chicago-bluest művelték.

Davies nagydarab, kopaszodó pasas volt, egy bőröndnyi szájharmonikát hordott magával, s minthogy nálam könnyebben birkózott meg a fújás-szívás problematikájával, viharos erővel tudott játszani. Sajnos azonban egyik napról a másikra megrendült az egészsége, és gyorsan romlani kezdett az állapota, és végül 1964 januárjában meghalt. Akkoriban azt mondták, hogy a halál oka szívizomgyulladás volt, valószínűleg azonban leukémiában szenvedett. Csak harmincegy volt.

A halála után Long John úgy döntött, hogy rendez a tiszteletére egy All Stars-bulit – egy koncertjellegű virrasztást – az Eel Pie Islandben. Én is ott voltam, de nem sokra emlékszem. A történelemkönyvekből viszont kiderül, hogy ott állt a közönségben azon az estén a Faces későbbi billentyűse, Ian McLagan is, és hogy az előzenekar egy Jeff Beck and The Tridents nevű banda volt. Akkoriban ilyen belterjesek voltak ezek a bulik: mindig ugyanazon a helyen tartózkodott szinte mindenki, aki később sikeres lett. Egyetlen szerencsétlen gázrobbanás meghiúsította volna a brit rockzene történetének háromnegyedét.

Arra mindenesetre emlékszem, hogy mi történt a koncert után: kimentem a twickenhami vasútállomásra, és leültem a peronon, hogy megvárjam a waterloo-i vonatot. Aztán hogy elüssem az időt, elővettem a felöltőm zsebéből a szájharmonikámat, és elkezdtem játszani. Egy blues-riffet nyomtam, Howlin’ Wolf Smokestack Lightni’-jának harmonikatémáját, amit nagyjából végig tudtam fújni.

Long John később úgy mesélte el a történetet, hogy ezen a téli estén a szél egy gyönyörű blues síró hangjait sodorta felé az elhagyatott állomáson, és ő azonnal hegyezni kezdte a fülét. Kedves tőle, csakhogy nem lehet igaz, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire tudtam harmonikázni. Talán részeg volt. Vagy esetleg én voltam részeg, és jobban játszottam, mint egyébként. Mindenesetre akár így volt, akár úgy, odajött hozzám – mivel tetőtől talpig bebugyoláltam magam a hideg ellen, elmondása szerint úgy néztem ki, mint „egy köteg rongy, amiből egy nagy orr meredezik” –, és bemutatkozott.

Jött a vonat, és útközben elbeszélgettünk róla, hogy Davies halála után most ő veszi át a Cyril Davies R&B All Stars irányítását. Mire Waterloo-ba értünk, fel is tette a kérdést, hogy nem akarok-e beszállni a bandába vokálozni. Azt mondta, átnevezi a zenekart Long John Baldry and The Hoochie Coochie Mennek. Meg azt, hogy harmincöt fontot fizetne nekem hetente.

Ha még mindig szájharmonikáztam volna, valószínűleg lenyelem a hangszert. Harmincöt font egy hétre! Ha valaki csak húsz fontot tett zsebre hetente, az éves szinten ezer fontot jelentett, és akkoriban komoly állással rendelkező emberek kerestek ennyi pénzt. Ő meg harmincötöt ajánlott nekem azért, hogy vokálozzak.

Honnan vette egyáltalán, hogy tudok énekelni? Talán látott Jimmy Powell-lel nyomulni? Talán valaki mondott neki valamit? Vagy talán csak csípett engem? Ha így is volt, ezt el nem árulta. Az egész furcsán meseszerűnek tűnt, olyan volt, mint egy filmjelenet. Az egyik pillanatban még munkanélküliként vársz egy vonatra, a következőben meg felajánlják, hogy legyél mesésen megfizetett hivatásos zenész.

Hogy lecsaptam-e a lehetőségre? Nem. Azt tettem, amit minden tizenkilenc éves jófiú tett volna: közöltem vele, hogy előbb meg kell kérdeznem anyukámat.

Szinte már hallottam, milyen párbeszéd kerekedik másnap odahaza. „Összefutottam múlt éjjel egy jól öltözött fickóval a vonaton, és felajánlotta, hogy fizet nekem érte, ha körbefurikázom vele az országot.” Ahogy anyámat ismertem, bőven lett volna mondanivalója ezzel kapcsolatban, és szinte biztosan nem azzal kezdte volna, hogy: „Hát akkor menj, fiam, és bulizz egy nagyot!”

Csakhogy Long John abszolút profi módon reagált. Azt felelte, hogy tökéletesen megért – ekkoriban még ő is az mamájával élt –, és eljön hozzánk, hogy ő maga beszéljen anyámmal.

Jellemző módon állta is a szavát. Persze lehetett Long John akármilyen nagy név a brit blues-zene világában, a szüleim természetesen soha nem hallottak róla. Belépett apám édességboltjának ajtaján ez az ápolt, elegánsan öltözött, választékosan beszélő férfi, akinek láttán minden szülő azonnal megnyugszik, a kezében – és ez sorsdöntőnek bizonyult – egy nagy csokor virággal. Anyám rengeteg kérdést tett fel. El kell hagynom Londont? Mikor jövök haza?

Rod Stewart

Rod Stewart

– Ne aggódjon, Mrs. Stewart. Vigyázni fogok a maguk Roddyjára.

Úgy olvadt el a show-biznisz züllött életvitelével és a turnék elmaradhatatlan velejárójával, a másnapossággal kapcsolatos összes félelem anyám lelkében, mint vaj a serpenyőben.

– Hát legyen, John. Maga egy úriember.

És ennyi: állást kaptam egy zenekarban.

Fordította: Bus András

Rod Stewart: Rod – Önéletrajz
Trubadúr kiadó, 2013