Eva Baronsky: Mozart felébred (részlet)

– Fenébe! – Piotr hangja rángatta ki Wolfgangot a belső muzsika világából. – Összekeverted minden cédét! – Wolfgang zavartan nézett föl a munkájából, és meglátta Piotrt, aki a földön szétszórt ezüstkorongok, szelencék és füzetkék között térdelt. Cédé, ez az. Wolfgang arca földerült. Most már eszébe jutott, hogy Jost is így nevezte a korongokat.

– Szortíroztam, és…

– Szortíroztál? – Piotr döbbenten mered rá. – Minden összevissza van, nézz.

– Te nézz ide – kezdte Wolfgang a magyarázatot, és a kaotikus összevisszaság egy pontjára mutatott. – Azok ott mind Mozart előttiek. A többi – lendületesen jobb felé intett – Mozart utániak. És ott fekszik Mozart – kiáltott, és az imént lejegyzett melódiát dúdolva ugrándozott a cédéhalom körül. – Nem, nem, nem, nem fekszik az, hanem áll, ugrál, táncol, kiabál, és szalad és habzsol és jááár! – Nevetve csapkodta a combját, fájdalomtól eltorzult arccal a lábához kapott, és féllábon ugrált tovább.

– A Mozart, a Morc kard, a Torzam…

Piotr a fejét rázta, vigyorgott, és két cédét nyújtott felé. – Ha ennyire odavagy érte, tessék, ezt is tedd az oszlopra. Wolfgang nevetve vetette magát a fotelbe, és elolvasta a két dobozka feliratát. Villámként hasított bele az iszonyat. Rekedten ordított föl. – Nem igaz! Ez nem is lett kész! Ki fejezte be?!

– Mit? A Requiemet? – kérdezett vissza szórakozottan Piotr. – Mozart tanítványa, Süßmayr, nem tudtad?

– Kicsoda? Az a tökfej?! Ezt meg kell hallgatnom. Azonnal! – Reszkető kézzel és olyan hevesen rángatta ki Wolfgang a cédét a tokból, hogy letörtek a korongokat rögzítő kis fogacskák.

– Hé! – Piotr elvette tőle a korongot. – Még elrontasz cédélejátszót is. – A hegedűs óvatosan elhelyezte a korongot a lejátszóba. Wolfgangnak már az első hangtól elállt a lélegzete. Mintha hópelyhek hullanának a lelkére. Basszusklarinét ennél fájdalmasabban nem is szólhatna. Összeszorította az ajkát. Talán nem a világ legszomorúbb zenéjét akarta megkomponálni? Nem szorította össze százszor is a szívét minden egyes hangja? De valóban meghallgatni, itt és most, ez valami egészen más volt. Még be sem lépett a kórus, pislogni kezdett, aztán karjával kitörölte a könnycseppet a szeméből. – Tovább – förmedt Piotrra –, ezt már unalomig ismerem. A La… – Nem. Ne a Lacrymosát, nem akarta hallani, azt nem.

‎

– A Sanctushoz! Mit művelt a Sanctusszal? Piotr egy pillantást vetett a szelencére, majd engedelmesen nyomogatni kezdte a gombokat. Wolfgang rögvest el is hallgatott, fülelt, és érezte, hogy minden egyes dobütés gyomron találja. – Isten az égben, micsoda idétlen brummogás ez! Bumm-bumm-bumm-bumm-bumm! Ez nem zene, ez, ez a trágyadombról berepült szédült légy csapkodása az ablaküvegen. Ahelyett, hogy zenét írt volna, fogott egy marék szart, és szétszórta a kottapapíron. Kurafi! – Wolfgang letérdelt Piotr mellé a mechanikum közelébe. – Ne! – kiáltott. – Ezt nem lehet végighallgatni. Figyelj csak, hogyan szakítja meg a dallamot, hogyan préseli bele a témát, teljesen érzéketlen a zenére, ez a hülye barom, ez a trampli, ez a szánalmas nyomoronc!

Piotr oldalba bökte. – Mit kiabálsz, te jobban tudsz, mint Mozart?

– Na de az ééé… ééértsd meg, hogy ez nem Mozart! – förmedt rá újból Wolfgang. – Ezt az a kétszínű, álszent Süßmayr követte el, hallgasd már, micsoda kontármunka… itt, itt, hallod ezt? Te jó ég, elhervad még a virág is, ha hozzáér. Az ördögbe is, ez nem maradhat így, át kell írnom!

– Te teljesen megőrültél – Piotr olyan arcot vágott, mintha szappant kóstolt volna.

– Ráadásul az egész már le is van írva – Wolfgang a levegőt öklözte tehetetlen dühében. – Jaj, miért is veszítettem el a miatt a korhely Jost miatt! Ezért most még egyszer kénytelen vagyok elvégezni a sok kínos aprómunkát. – Fölállt, föl-alá sántikált a szobában. Nem csoda, hogy visszarendelték! A Mindenható nem engedi, hogy így megcsonkítsák a szellemi hagyatékát.

– Jól van, Wolfgang Mustermann, vagy őrült, de tudsz megint járni. Van fellépésünk ma este. Kapsz tőlem nadrágot… – a hegedűs az orrát fintorgatta –, de először is tusolnod kell.

Azzal nagy, vastag, puha kendőt nyomott Wolfgang kezébe, és a folyosó felé irányította. – Fürdőszoba ott van, folyosó végén.

Fürdőszoba! Wolfgang elismerően biccentett, nem várta volna, hogy egy utcazenész hajléka ilyen fejedelmi legyen. Kinyitotta a keskeny ajtót, amelyre Piotr mutatott, és besandított a sötét helyiségbe. Gyertyafény nélkül itt bizony nehezen boldogulna. Úgyhogy visszaballagott a szobába.

– Jobban kell vigyázzál a pénzedre! – A hegedűs az ajtóban állva valami gyűrött barna papirost dugott az orra alá.

– A pénzemre?

– Igen, tegnapi gázsid.

Wolfgang a papír után kapott, kisimította, és a finom rajzolatot nézte rajta. Bankó! Megfordította, egy ötöst és egy nullát látott. – Mi ez? Gulden vagy tallér?

– Neked lehet sok pénzed, ha tudsz buta viccet csinálni belőle.

– Nem, én… én csak azért, mert ilyenfajta bankó még nem volt a kezemben. Ez sok?

Piotr összevonta a szemöldökét, de Wolfgang mintha részvétet is látott volna a szemében. – Soha nem volt a kezedben ötven euró? Akkor jobb, ha vigyázol rá. Készen vagy fürdőszobában?

– Ó, nem, tudod, igen sötét van odabent, és nem boldogulok. Kérhetek tőled egy viaszgyertyát?

Piotr nagy nehezen megkerülte Wolfgangot a szűk folyosón. – Kívül kapcsoló. – Egyszerű, kicsiny stukkóra mutatott a falon, az ajtó mellett, tenyerével rácsapott, amitől az ablaktalan kamra hirtelen nappali fényben fürdött. Wolfgang úgy állt, mint akinek gyökeret eresztett a lába, a falba épített világító gömböt bámulta.

– Ezt hogyan vitted véghez?

– Mit, hogy fény legyen? Hát a kapcsolóval, mi mással? – A lengyel a stukkó felé intett, és magára hagyta Wolfgangot. Wolfgang kinyújtotta a kezét a stukkó felé: kör alakú volt, benne négyzettel. Azután rácsapott, úgy, ahogyan Piotrtól látta. Azonnal sötét lett. Megint rácsapott. Világos. Sötét. Világos. Sötét. Világos. Most finomabban ért a stukkóhoz. Sötét. Világos. Sötét. Amíg el nem unta. Ámulattal lépett a kis kamrába. Ragyogó fehér mosdótálat szereltek a falra, a helyiség bal sarkában alacsony sámli fekete üléssel, jobbra függöny, ám mögötte nem ablak volt, hanem lapos kád, ebbe nyilván nem lehet beleülni, csak lábmosásra való. A vízről azonban megfeledkeztek, vödröt sem látott sehol, amivel vizet hozhatott volna. Így hát visszatért Piotrhoz. – Nincs bent víz. Egy vödröt, ha kérhetnék…

– Micsoda, már megint? – Piotr mélyet sóhajtott. – Múlt héten romlott el! – Kisietett a fürdőszobába, és megragadott egy gombot, amely a falba épített mosdótál fölé volt szerelve. Azonnal folyni kezdett a víz a gomb fölötti ezüstös csőből. – Működik – közölte, és újra eltűnt.

Wolfgang megigézve nézte a vígan csobogó vizet. Először csak egyik ujját tartotta a vízsugár alá, azután kettőt, végül mind a két kezét. Meleg volt, egyre melegebb, el is kellett húznia a kezét, hogy meg ne égesse magát. Ez egy boszorkánykonyha. Megpróbált csavarni a gombon, és észrevette, hogy a víz hol erősebben, hol gyengébben folyik, attól függően, hogy milyen irányba csavarta. Igencsak rafinált falikút. Volt egy másik gomb is, talán a parfüm részére. Óvatosan megmozdította, csöpögni kezdett alóla valami folyadék. Mutatóujját odatartotta, megszagolta, és csalódottan állapította meg, hogy az is csak víz, habár hideg, ami lényegesen megkönnyíti a mosakodást.

Bámulatos, hogy milyen könnyű lett az élet! Nem kell tüzet, gyertyát gyújtani, ha este látni akar az ember; nem kell vizet hordani, de még befűteni sem. Ez a világ csupa varázslat. És egy vonót sem kell fölemelni ahhoz, hogy zene szóljon. Elgondolkodva nézegette a sárga színű kis szerszámot, amelyet Piotr a puha kendővel együtt a kezébe nyomott. Az orra alá tartotta, megszagolta, azután a szájába vette és belefújt, de nem adott ki semmiféle hangot. Alaposabb vizsgálat után észrevett az egyik oldalán két kicsi pengét. Megkönnyebbülten húzta le arcáról a borostát. Ajkáról cérnavékony sugárban indult el a vér. Piotr dugta be a fejét az ajtón.

– Zavarok? – A kamra sarkába mutatott, ahol az alacsony sámli állt.

– Ó, nem, éppen ellenkezőleg, hozzá vagyok szokva, hogy toalettem intézése közben beszélgetek. Mondd hát meg, barátom, mi lesz az a hely, ahol ma este játszani fogunk?

– Olasz vendéglő, de más, mint tegnap. Kedvesebb vendéglős, előtte van mindig jó pizza. Nem használsz borotvahabot? Megvágtad magad.

Wolfgang a hegedűsre pillantott, aki azonban háttal állt neki, és éppen fölhajtotta a sámli ülőkéjét. Most jött rá, hogy az ülőke valójában óriás éjjeliedény, Piotr pedig előtte áll és belepisál. Nahát, milyen praktikus! Gurgulázó hang következett: víz folyt az éjjeliedénybe.

– Merveilleux! Szarni is lehet belé?

Piotr elkínzottan fordult hátra. – Abbahagyod a hülyeséget, jó? Sietned kell, mert elkésünk. – És érthetetlen szavakat mormolva elhagyta a kamrát.

Wolfgang sóhajtva ereszkedett le az ülőkére.

Fordította: Nádori Lídia

Eva Baronsky: Mozart felébred
Typotex Kiadó, 2013

• Recenziónk: Hova lett az a zene?