LeCarré Győrből | Benkő László: Drezdai emberünk

paddington |

Benkő László virtigli kémregénnyel örven­dez­te­tett meg Drezdai emberünk címmel. Szokatlan korban és vi­szonylatban játszódik: a kor a rend­szer­váltás és az azt közvetlenül megelőző néhány év, főszereplői pedig nem amerikai kémek, ha­nem kelet- és nyugatnémet, illetve szovjet hír­szerzők. Ezzel a kötettel csatlakozott ahhoz a klubhoz, amelyben John LeCarré, Tom Clancy vagy Ian Fleming már régi tagok.

Előző regénye, A spanyol grófnő már olyan korban ját­szódott, amit néhány olvasó megélhetett, ugyanak­kor az is tekinthető kémregénynek. A drezdai emberünk a rendszerváltás története sajátos szemszögből. Tör­té­nel­mi regény vagy kémregény az Ön számára ez a kötet?
A spanyol grófnő egyáltalán nem készült kémregénynek. Egy kivételes jellemű asszony élettörténetének néhány évét szerettem volna az olvasóközönség elé tárni, és a véletlennek köszönhető, hogy a főszereplő érintetté vált bizonyos világháborús titkosszolgálati ténykedésben, amelyben mindenki a maga anyagi érdekeit tartotta szem előtt. Abban az értelemben sem kémregény, mert a konkrét hírszerzésről és elhárító munkáról egészen elenyésző arányban esik szó ebben a könyvben, inkább speciális, „bizalmi” funkciót töltött be a főhős. Inkább fejlődésregény ez, azt szándékoztam kiemelni, miként alakult a személyisége a tökéletes naivitástól olyan szintre, hogy képes volt veszélyes helyzetekben egymaga, sok esetben szinte támogatás nélkül egyensúlyozni.
Ezzel ellentétben az 1985–’91 között játszódó, hiteles történelmi alapokra épített Drezdai emberünk valóban olyan történet, ami a hírszerzés, az elhárítás és a szervezett bűnözés témakörét boncolgatja. Érdekes módon, noha negyven évvel A spanyol grófnő után játszódik, az olvasóktól egyre több olyan visszajelzést kapok, amely arra utal, hogy lassan a rendszerváltás kori események is feledésbe merülnek, vagy inkább nem is kaphattak róla akkor sem elegendő információt. Hiszen gondoljuk csak meg: ki beszélt akkoriban arról, hogy Gorbacsov már a nyolcvanas évek első felében tervbe vette Erich Honecker titkosszolgálati úton történő megbuktatását?
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy mindkét regény hiteles és igazolható történelmi alapokra épül, és a történeti hűség nálam minden regényem esetében komoly és sosem mellőzendő elvi kérdés, függetlenül a feldolgozott kortól és a műfajtól.

A hasonló amerikai regények végén hosszú köszönőlistát találunk felidézve azokat a professzorokat, archívumokat, szerkesztőket, akik segítették a hitelesség és olvasmányosság egyensúlyát. Hogy működik ez egy magyar szerzőnél?
Nem tudom, hogy szerző kollégáim milyen módszerrel fognak egy regény esetében az anyaggyűjtésbe. Minden attól függ, mennyire kényesek a történeti hűségre, illetve milyen fokon szándékoznak bombázni az olvasókat politikával, tényanyaggal. Van, aki úgy véli, egy regény szórakoztasson, aki tanulni is akar belőle, olvasson szakirodalmat vagy nézze meg az interneten, ha valamivel nincs tisztában. Én azt az elvet vallom, hogy egy regény, ha lehet, több funkciót is töltsön be, persze a kívánatos határokon belül. Egyszerre biztosítsa a szórakozást, a kikapcsolódást és az ismeretközlést. Úgy találtam, hogy e hármas követelmény optimális alkalmazása sikerre viheti a regényeket. Az író szempontjából a gond valóban az optimális arányok meglelésében van, és itt is tudja elrontani a művét.
Amikor egy adott témát boncolgatni kezdek, a következő stádiumban beleásom magam a korszak eseményeibe. Jönnek a könyvtárak (elsősorban a témában tudományos igénnyel megírt művek, tanulmányok, folyóiratok) és a levéltárak, a múzeumok, a helyszíni bejárások, és keletkezik rengeteg alapanyag. Ezeket természetesen csoportosítani és szortírozni kell, összeállítandó azt a tényanyagot, amiről úgy érzem, hogy hitelesség szempontjából általam vállalható. Van olyan eset, amikor adott személyek hathatós segítségét is igénybe veszi egy szerző. Ezt tettem A spanyol grófnő esetében.
Esetemben nincs sok lehetőség arra, hogy már a kézirat elkészítésének folyamatában szakértőket kérjek fel, meghagyom ezt a lehetőséget az adott kiadónak, amennyiben szükségét látja lektor vagy egyéb szakmai véleményező személy igénybe vételének. Korábbi korokban játszódó történelmi regényeim esetében ez rendszeresen meg is történik.

Bár Magyarország csak nagyon érintőlegesen említődik meg a regényben, számos esemény itthoni visszhangját én is könnyen fel tudtam idézni. Ráadásul megjelennek olyan szereplők is, mint a jelenlegi orosz elnök, Vlagyimir Putyin, mint akkori KGB-tiszt. Jobban oda kell-e figyelnie egy szerzőnek a hitelességre, ha a közelmúltról ír?
A Drezdai emberünkben Putyin személye valóban megjelenik, de csak érintőlegesen. Mivel kivétel nélkül minden regényem esetében azt vallom, hogyha tényeket vonultatok fel, azok álljanak ki minden próbát, így ebben az esetben sem okozott túlmunkát ennek az igénynek eleget tenni. Talán ide tartozik egy apró megjegyzés: amikor elhatároztam, hogy regényírással foglalkozom majd életem egy szakaszában, a történelmi regények írására voksoltam. De már kezdetben felállítottam a legfontosabb szabályt magam számára, ez pedig ennyi: nem hamisítok meg eseményt, nem csapok be senkit, és nem szolgálok ki semmiféle politikai áramlatot.
Azóta is ehhez tartom magam, és a példák bizonyítják, hogy jól gondoltam.

A hitelességre igazából feldolgozott kortól függetlenül mindig oda kellene figyelni, különben előbb-utóbb valahol sérül a rendszer. Természetesen ez csak abban az esetben lehet érdekes, ha a hitelesség szerzői vagy kiadói kritérium. Esetemben mindkettő abszolút a helyén van. Ha nem így lenne, vagy csak félig, nem csinálnám.

A németországi helyszínek nagy része, úgy gondolom, nem kitalált. Végigjárta ezeket a helyeket? Be lehetne ezeket ma is járni?
A németországi helyszínek, amelyek a regényben megjelennek, fedik a valóságot, ma is bejárhatóak. Amennyiben lehetőségeim megengedik, igyekszem azokra a helyszínekre eljutni, amelyekről írok. Rengeteg közvetlen adalékot biztosítanak egy szerző számára, és a sztori feelingjéhez mindez nélkülözhetetlen. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mikor játszódik a történet. Nem tehet be a szerző egy részletet olyan helyszínbe, ami akkor még nem létezett (pl. egy presszó, étterem vagy kávézó esetében.) És egyebek is nagyon fontosak, például utcanevek, terek nevei, az ott állt szobrok. Rengeteg mindenre figyelni kell, mert 25 év alatt is igen sok történhet az adott helyszínen és helyszínnel. A volt NDK, Moszkva vagy Szentpétervár esetében ez hatványozottan jelentkezett a Drezdai emberünkben. Utóbbiak esetében sok minden nincs már úgy, mint a történet idején.

Ha választhatna, kinek adná oda a megfilmesítés jogát?
A megfilmesítés nehéz kérdés. Megvallom, fogalmam sincs, kinek adnék erre jogot, de egyben biztos vagyok: nagyon megválogatnám. Az is valószínű, hogy európai céget választanék, akik esetleg közelebbről láthatták az eseményeket. Rendezőnek mindenképpen idősebb, 60-70 éves embert képzelnék el, akinek nem kell megtanulnia azt a kort, mert már élt benne. Német rendező például alkalmas lenne. A színészgarnitúrában igazán lehetőség nyílna válogatni, de olyan karaktereket választanék, akik közelebb állnak a köznapi emberhez, mint a kirakatbábukhoz vagy a modellekhez. Azt hiszem, a forgatás alatt a hitelességgel törődnék leginkább. Nagyon jól el lehet rontani egy történetet megfilmesítéssel, ahogy a fordítottját is tapasztaltuk már. A jól megírt forgatókönyv igen lényeges, és ezt a munkát nem szívesen adnám ki a kezemből, vagy legalább mindenképpen szeretnék jelen lenni az elkészítésekor.

A kötelező kérdés: mi lesz a következő?
Azt tehetem, amit szeretek. Azt mondják, ennél nagyobb szerencse nem érheti az embert. Az írás a hobbimmá vált, szenvedélyesen dolgozom. A szenvedély azért kell, hogy az elkészült művek nem legyenek izzadságszagúak, és a szerző képes legyen kiírni magából mindent, amit fontosnak lát.
Utazni nagyon szeretek, és minden történetet, amiről könyvet írok, különleges utazásnak fogom fel a régmúltba vagy éppen „csak ide, harminc évvel korábbra”. Az olvasó nem is hinné, mennyi meglepetés éri közben a szerzőt, és elsősorban önmagával, önnön lelkével összefüggésben. Akarja vagy sem, amennyire ő alakítja a történetet, úgy hat vissza az is őrá.
Most egy 1990-es évek első felében játszódó különös polgárháborús történeten dolgozom. A középpontban a kurd nép évszázados küzdelme áll, valamint az a politika, amely velük kapcsolatban annyiszor és oly tragikusan becsukta a szemét. Ugye, nem baj, ha egyelőre nem árulok el róla többet?

A Szerep Művészeti Portálon megjelent írás szerkesztett változata

Benkő László: Drezdai emberünk
Atlantic Press Kiadó, 2013
544 oldal, 3990 Ft
ISBN 978 615 503 3056

• Olvass bele!

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kémek, titkos ügynökök, fegyvercsempészek és intrikusok nyüzsögnek ebben a hollywoodi szuperfilmeket megszégyenítően izgalmas regényben, és űzik kockázatos, sokszor veszedelmes játékaikat az új világ hajnalán. A kába és talajvesztett Kelet-Európában járunk a nyolcvanas évek fordulóján. Mindenki gyanús, mindenki mindenkiről jelent, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti a rendszerváltás ürügyén.

Ezt teszi Szmirnov tábornok is, akit egy urali hadiipari centrum parancsnokává neveznek ki. Volt beosztottjának fia, Pável Mihejev pedig az ő ajánlására kerül a KGB drezdai kirendeltségére, ahol végigéli a német újraegyesítést és a körülötte dúló titkosszolgálati háborút. Közben megteszi azt is, amit egy hírszerzőnek nem szabad: viszonyba keveredik a vörösesszőke és csinos Corneliával, akiről nem is sejti, hogy egyszerre három hírszerző szolgálat ügynöke. A rendszerváltozás után mindketten Oroszországba kerülnek, ahol az emberi élet olcsóbb, mint valaha, a szovjet rendszer halódását kihasználó oligarchák cselszövései pedig már nemcsak az ország, hanem egész világ biztonságát veszélyeztetik.

Ha csak mellékszereplőként is, megjelenik a regény Drezdában játszódó epizódjaiban Vologya Putyin, a KGB egyik ottani munkatársa, a későbbi orosz elnök is, annak bizonyságaként, hogy a nagy kelet-európai földindulás politikai túlélőinek a legveszélyesebb szituációkban volt módjuk megtanulni, hogyan őrizzék meg hidegvérüket.

Közben a német titkosszolgálat Waspe (Darázs) és Anker (Horgony) fedőnevű ügynökei utolsó nagy feladatukat hajtják végre Oroszországban. A cél az, hogy megakadályozzák három, Uralból induló hatalmas fegyverszállítmány elrablását, s ezzel a Mihail Gorbacsov elleni puccsot is.