Dr. Gyarmati Andrea: Apróságaim (részletek)

Posted on 2014. január 18. szombat Szerző:

0


GyarmatiA_Apróságaim-bor180Bepisilés

– Már nagyfiú  vagyok – mondja –, nem kell pelus éjszakára – és rázza a fejecskéjét, megerősítendő a döntést. Ő már valóban nagyfiú , és nem pisil be éjszaka sem.

Nappal már hónapok óta nem történt „baleset”, és hetek óta kísérletezünk, váltakozó sikerrel, az éjszakákkal.

Persze, nagyfiú  vagy, és nagyon drukkolok neked – gondoltam, és drukkolok magamnak is, mert minden reggel, amikor nem pisilsz be, olyan arcocskával masírozol be a nagyszobába, mint egy győztes hadvezér.

Lefekvés, kis takaró, mese, pohár víz a polcra, még egy jó éjszakát puszi meg még egy – esti szertartásunk mindennap ismétlődő részletei.

– Aludj nagyot, drágám – mondom, feljebb húzom kicsit még a takaróját, már alszik, mélyen, egyenletesen szuszog. Álldogálok még a sötétben, hallgatom a neszeket, nem nagyon akarózik kimenni. Babaillat, nyugalom, béke vesz körül.

De jó, hogy vagy – gondolom. Dolgozok még kicsit, elvégzem a mindig elmaradásban lévő házimunkát, lassan én is lefekszem. A két szoba ajtaja félig nyitva marad. Ne csukd be, mondja minden este – ez is a szertartás része.

Hirtelen ébredek, és sose gondoltam volna, amíg Ő nem élt, rögtön ébren vagyok – sír hangosan, keservesen. Miközben kipattanok az ágyból, látom, két óra van. Jövök, szívem – mondom –, mi a baj? – Kiborult a víz – zokogja –, folyik rá a pizsamámra.

Igen, igen hát a vizek már csak ilyenek, éjjel kettő körül ki szoktak borulni, és persze, mindig a pizsamára.

– Gyere, Mócikám, levesszük – mondom. – Villanyt se gyújtok, legalább nem ébredünk fel teljesen. Minden a helyén van, sötétben is elboldogulok. Kiveszem a pizsama felsőt, lehúzom a vizeset, megint puszi, betakarom, megsimogatom. – Aludj tovább, szívem, minden rendben – mondom.

Indulnék vissza a saját ágyamba, de érzem, valami nem stimmel. Szaporábban szedi a levegőt, kicsit hüppög.

– Anyuci, anyuci, a nadrágom is vizes lett – mondja nagyon halkan, és feszülten vár, mit szólok.

– Jól van, akkor azt is kicseréljük –, mondom, és nagyon kell tartani magam, hogy ne nevessek. Persze, drágám, a vizek a pohárból kifolynak, és bevizezik a nadrágodat is. A vizek így szokták.

Érzem, várja, hogy valamit mondjak a pisiről, a pelenkáról – bármit, ami az utóbbi hetek nagy kalandja – sikerült-e a mai éjszaka?

Én, az elfogulatlan, abszolút reális anya elragadtatottan nézem, és elámulok a kreativitásán. Alig kétéves, és az éjszaka közepén, miután bepisilt, magára locsolja az odakészített ivóvizet, nehogy szégyenben maradjon – hát „nem semmi” – gondolom.

Kicseréljük a pizsamát, a lepedőt, a matracot is megfordítom – szót se szólok.

– Bepisiltem – mondja halkan. – Nem baj drágám, majd holnap sikerül – átölelem, nekem dől, és már alszik is. Majd holnap, holnapután, jövő héten, nincs jelentősége.

És tényleg, napok-hetek múlva, ki emlékszik már, stabilan ágy- és szobatiszta.

Lassan harmincnyolc éves a történet. Sok mindent megéltünk együtt, de amíg létezem, nem felejtem az érzést, annak az éjszakának az emlékét.

Macskanyelv

Már amikor először megláttam, éreztem, hogy egyike lesz a kedvenceimnek, tehát előre szeretném bejelenteni, elfogult vagyok vele szemben. Nem is kicsit.

A szülők olyan típusú barátaim, együtt és külön-külön is, akiket inkább a családomnak érzek, mint a barátaimnak, ha tudod, hogy miről beszélek.

Van a valódi, vér szerinti rokonságod, ők képezik hivatalosan a családodat, akikkel általában, szerencsés esetben még a nevetek is azonos. Aztán van a választott családod, vagyis azon emberek gyülekezete, akik szerintem régen egy másik életben is közel álltak hozzád, sőt majd egy következőben is valamilyen szinten közötök lesz egymáshoz. No, Kati és János ilyenek számomra, és inkább tudom, mint remélem, ők is hasonlóképpen éreznek valószínűleg velem kapcsolatban.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy elmesélhessek valamit. Azt a valamit, amit legegyszerűbben úgy írnék le, felelősség.

Az, hogy az orvoslás felelősségteljes hivatás, gondolom, senki számára nem kétséges, bár meggyőződésem, mindent csak ezzel a hozzáállással érdemes és lehet jól csinálni. Házépítés, tanítás, orvoslás, sport, majdnem mindegy, micsoda, hitem szerint csupán akkor ad örömet és sikert, ha elhivatott vagy.

Ha csinálod, csináld jól, egyébként nem ér semmit.

Van azonban ebben egy bukfenc az én területemen. Mi van akkor, ha a beteg vagy adott esetben a szülei túl közel állnak hozzám. Tudok-e, lehet-e elfogulatlannak lenni, és reálisan dönteni ilyenkor?

Másrészről, mi van, ha más kezeli a barátaim gyerekét? Az részint rosszul esik, másrészről félelmeket is gerjeszt, hátha hiba történik valahol.

Minden olyan esetben, amikor felkérnek, hogy vállaljam el a gyereket, azt kell mérlegelnem, mi a legjobb a babának. És persze, azért rögtön azt is hozzátenném, nagy megtiszteltetés az, ha rám bízzák a gyerekeiket. Öröm és felelősség, ez az a két szó, amivel ezt legjobban jellemezni lehet.

A másik kérdés: szabad-e, hogy valakinek, pontosabban egy orvosnak kedvencei legyenek. Szerintem akár szabad, akár nem, tényszerűen megtörténik a dolog.

Nincs, mert nem lehet különbség a tisztességes ellátásban, de hogy némelyik kisfiú vagy kislány közelebb áll a szívemhez, ezt kár lenne tagadni. Ha valamiért emlékeztet Máté kiskori énjére, ha olyan, és pont olyan, ami valamiért érzelmileg eltalál, bizony külön rekesz jut számára a szívemben.

Hát Krisztián az egyik ebben a nem kis létszámú csapatban, és szerintem meg fogod érteni, hogy miért. Kellemes nyáresti vacsorameghívás volt. Közel lakunk egymáshoz, és míg bandukolok feléjük, eszembe jut, vennék valamit, amit jószerivel a fejemhez vágnak, vagy legalábbis beígérik, mivel barátságunk eléggé konvenciómentes.

Miközben azok töröm a fejemet, mivel járok jobban, ha Kati tesz megjegyzést a feleslegesen vitt virágra, vagy az elvben Jánosnak vett borról – sose iszik – derül ki, hogy nem kellett volna, amikor meglátok egy gyönyörű, nagy doboz macskanyelvet a szuper édességbolt kirakatában.

Nem kéne csokit venni, de tudom, Krisztián (mi több, Kati és János, sőt én is) szeretjük a csokit. Elcsábulok. A doboz gyönyörű, a cicák aranyosak a tetején, és olyan nagyon pöpec az egész. Majd csak kidumálom, hogy miért vettem csokoládét épp én, aki nemrégiben tartottam előadást a csoki felesleges voltáról. Éljen a következetesség. Jól van, most nem orvos vagy, hanem vendég, döntöm el magamban.

Természetesen Krisztián örül a csokoládénak, azt hiszem, nekem is.

Megbeszéljük a fontos kérdéseket, ahogy szoktuk. Tulajdonképpen sutyorgunk egy darabig, annak ellenére, hogy ez eléggé neveletlen viselkedés vendégségben. Zavarni azonban senkit sem zavar a dolog, a többiek is mind régi jó ismerősök, megbocsájtják, hogy a doktor néni és betege kicsit rosszalkodnak.

Szeretem azt is, ahogy Krisztiánt nevelik. Éppúgy feltalálja magát felnőtt társaságban, mint amilyen jól elvan gyerekek között. Ugyanaz a biztonság veszi körül, amit én is mindig éreztem otthon, és amit igyekeztem Mócinak is megadni. Úgy hangzik, ha egyáltalán van megfogalmazható része, lehetsz velünk, ha úgy gondolod, de felmehetsz a saját szobádba is, ha ahhoz van kedved.

Krisztián egy kicsit részt vesz a felnőtt társalgásban, majd elindul felfelé. Magához öleli a macskanyelvet.

– Ne vidd fel – szól utána az édesapja –, mindjárt vacsorázunk, nem lenne jó, ha előtte teleennéd magad csokoládéval. – Dehogy eszem, legfeljebb kettőt veszek belőle – hangzik a határozott válasz – és eltűnnek, Ő meg a macskanyelv is a lépcsőfordulóban.

Szép este van. Ülünk a kertben, beszélgetünk erről-arról, miközben sül a vacsora. Krisztián fent játszik vagy számítógépezik az emeleten. Jól érzem magam. Úgy látom, mindenki más is.

Lassan asztalhoz ülünk. A gyerek is előkerül, és leül a helyére.

– Hol van a macskanyelv? – kérdezi János

– Fent hagytam, mert vacsorázunk – mondja a legnagyobb természetességgel. A válasz azonban túl gyorsan érkezik ahhoz, hogy ne legyen gyanús. Természetesen nemcsak számomra az, már hallom is:

– Hozd le, kisfiam, légy szíves – mondja az édesanyja.

Elindul felfelé, majd visszajön a csokis dobozzal, amiben mindössze két macskanyelv árválkodik.

– Azt mondtad, csak két darabot eszel belőle, és ebben a dobozban mindössze kettő maradt – mondja János, és igyekszik szigorúnak látszani. Nem igazán sikerül neki. Nem csodálom.

– Hát, apa, meggondoltam magam – ennyi a válasz.

dr. Gyarmati Andrea

dr. Gyarmati Andrea

Alig hatéves, és tudja, meggondolhatja magát. Nem magyaráz, szabadkozik, meggondolta magát, és kész. Vállalja. Miképpen akár a vele járó következményeket is.

Van az úgy néha, hogy mi felnőttek is helyesen vagy helytelenül, de meggondoljuk magunkat, majd véget nem érő magyarázatokba kezdünk a miértekről, ahelyett hogy csupán annyit mondanánk: meggondoltam magam!

Érdemes kipróbálni. Köszönöm, Krisztián!

Dr. Gyarmati Andrea: Apróságaim – Földön, vízben, rendelőben
Saxum Kiadó, 2013

Posted in: Könyvrészletek