Valachi Anna: »A nő számomra rejtély« (részlet)

Magasban és mélyben

„Nem ismerek bölcsebb és igazabb fajvédelmet, mint a valódi tehetség okos és szerető fölemelését. Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!” (Juhász Gyula)

Juhász Gyula prófétikus szavai beteljesedni látszottak, amikor József Attila – meghódítva tehetségével azokat az asszo­nyo­kat, akiknek módjukban állt segíteni fölfelé ívelő pályáját – eljuthatott a bécsi, majd a párizsi egyetemre, egyre több hí­vet szerezve magának, méghozzá a legmagasabb szellemi körökben. Jolán ötlete volt, hogy a Tiszta szívvel című verse miatt Szegeden botrányba keveredett költő Bécsben folytassa felsőfokú tanulmányait.

Lesznai Anna (1885–1966)

Negyvenegy éves volt Lesznai Anna – eredeti nevén Moscovitz Amália költő, meseíró, grafikus, iparművész, a Nyolcak festőcsoport vendégtagja –, amikor bécsi emigrációjában először találkozott a huszonegy éves, egyetemista József Attilával. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy „Máli” – akit eredeti neve után így hívtak barátai – milyen fontos és bonyolult szerepet játszik majd a fiatalember életében. A szegény sorsú tehetségeket fölkaroló asszony közvetítésével ő is beléphetett a szellem arisztokratáinak világába, ahol újabb lelkes támogatókra lelt.

Máli asszony, Kaffka Margit (1880–1918) mellett, a Nyugat elismert költőnője volt. Kényszerű emigrációja előtt aktívan részt vett a polgári átalakulásért küzdő szellemi mozgalmakban. Éppúgy jelen volt – második férje, a politikus Jászi Oszkár (1875–1957) révén – a Huszadik Század című szociológiai folyóirat körül csoportosuló társadalom-reformerek megbeszélésein, mint a Balázs Béla (1884–1949) és Lukács György (1885–1971) nevéhez köt­hető, művészet-filozófiai, esz­téti­kai és morális kérdésekről vitázó Vasárnapi Kör összejövetelein. Szívéhez és alkotói gyakorlatához az utóbbi társaság tematikája állt közelebb, már csak azért is, mert itt állandóan napirenden volt a szerelem­filozófia tárgyköre, mely Lesznai Anna emberi kitel­jesedést jelképező „ornamentális világszemléletét” is megalapozta. A naplóit feldolgozó Török Petra művészet­történész szerint az emancipált nő típusát megtestesítő költőnő „méltó partnere volt kora szellemtörténészi, filozófusi és politikusi gárdájának”, mert „személyi­sé­gének erős vonása volt a ráció, a tudatos, következetes gondolkozás, az ok–okozati össze­függések végigkövetésének vágya.” Régóta és rendszeresen foglalkoztatták művészet­elméleti kérdések. Kiváltképp sokat gondolkodott és írt a mese pszichológiájáról és meta­fizikájáról. [Lásd pl.: Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához. Nyugat, 1918. 13. sz.]

Természetesen irigyei is akadtak, hiszen a feminizmus zászlóbontása előtt kevés önmegvalósításra vágyódó nő mondhatta el magáról, hogy anyagi gondok nélkül élheti ki és fejlesztheti művészi hajlamait. Ő azonban a szlovákiai Körtvélyesen úri környezetben, apja több ezer holdas birtokán, hétezer értékes kötetből álló könyvtár kínálta szellemi gazdagságban és természet-közelben nevelkedett. Szabadon kibontakoztathatta sokrétű művészi tehetségét, s ennek köszönhette, hogy már huszonéves korában a Nyugat első nemzedékének megbecsült szerzője lehetett. A versek mellett meséket is írt, szépen hímzett, ügyesen rajzolt, és híresek voltak könyvillusztrációi. Ady A magunk szerelme (1913) és Ki látott engem (1914) című kötetének szecessziós, virágmintás borítóit is ő tervezte. Az utóbbi címlap ábráiból hímezte ki híres „Ady-párnáját”, melyet 1912 óta többször is kiállítottak.

Panteisztikus, sőt mágikus-transzcendens világszemléletét a földi paradicsomnak beillő körtvélyesi kertben, a szabadság világában szerzett élményei formálták. Gondtalan gyermekkorának és vagyonának köszönhetően később is felülemelkedhetett az élet „realitásain”. Nem véletlenül nevezte őt Jászi Oszkár még 54 éves korában is „óriási baby”-nek. Megjelenésében volt is valami, ami ezt a képzetet keltette: termetes, „földanyaszerű” asszony volt, olykor a naivitásig őszinte, nyitott szívű, társasági lény, aki szerette körülvenni magát olyan emberekkel, akiket kedvelt. Senkitől sem szégyellt tanulni: a hímzés, a fonalvezetés, a színválasztás fortélyait egy körtvélyesi parasztasszonytól sajátította el. Kevés érzéke volt a gyakorlati élethez – művészi fantáziája, ízlése, nagyvonalú és jótékony emberszeretete azonban nem ismert határokat. Vérbeli „arisztokrata-demokrataként” – imádott édesapjához és a Hatvany-rokonokhoz hasonlóan – „protezsálási passzióban szenvedett”, s önzetlenül segítette a hozzá forduló fiatalokat, köztük József Attilát, akit havi apanázzsal és lakhatással támogatott a bécsi időszakban.

„Máli” 1919-től már Gergely Tibor (1900–1978) grafikus élettársa, majd 1920-tól a felesége volt; a Tanácsköztársaság leverése után együtt menekültek Bécsbe. József Attilát akkor ismerték meg, amikor a fiú – az asszony emlékei szerint nagybátyja, Hatvany Lajos író (1880–1961) ajánlására – segített nekik cipe­kedni, amikor átköltöztették a könyvtárukat új laká­sukba. „Úgy dolgozott, mint azok a régi emberek, akik a sleppes hajóról lehordták a búzát. Olyan mennyiségű könyvet rakott a hátára, hogy alig bírta” – emlékezett Lesznai Anna az „akkor még jókedvű, kedves gyermekemberre”, akivel rögtön össze­barátkozott. – „Egyszer nálam lakott Bécsben – és szegény annyi fér­get hozott a lakásba (még ruhatetűt is), hogy fer­tőtleníteni kellett utána. Ennek egy háziasszony sem örül, de sohasem említettem neki.”

Mindez József Attila akkori, nyomorúságos körül­mé­nyeire utal. Mielőtt Lesznai Annáékhoz költözött volna, több átmeneti szálláson, köztük egy horogkeresztes diákkollégiumban éjszakázott. Később, a Collegium Hungaricum takarítójaként 40 schillinget keresett, egyúttal szállást és élel­met is kapott. „Nyolc-tíz helyiséget kellett felsöpörnie, szőnyegeket klopfolnia, bútorokat portól törölgetnie, csak azért, hogy esténként a konyhában a maradék ételt megkaphassa, és egy félreeső zugban legyen hol fejét lehajtania” – emlékezett a hontalan diák megalázó helyzetére Sándor Pál (1901–1972), a későbbi filozófus, aki ekkoriban szintén Bécsben tanult.

Mindez egy csapásra megváltozott, amikor a bécsi emigráns írók „fölfedezték” a tehetségét, s őt magát szinte kézről kézre adogatták egymásnak. Az ugyancsak Bécsben megismert jó barát (későbbi kritikusa és életrajzírója), Németh Andor emlékezése szerint a huszonegy éves költő valósággal lubickolt a szeretetteljes közegben.

„A folyton dohogó, de alapjában jámbor politikai menekültek szent elszörnyűlködéssel rajongták körül a fiatal fiút, aki verseivel másodszor támasztott vihart odahaza.

Attilának jót tett a népszerűség. Kitárulkozott, mint a virág, ha öntözik. Sugárzott, ujjongott, lelkendezett, valósággal ficánkolt az elégedettségtől. […] Egy, minden tekintetben roppant igényes kis társaság fogadta be a fiatal fiút a maga felsőbbrendű mikrokozmoszába. Jelenti is haza boldogan: »Itt említjük meg, hogy Lesznai Anna (Jásziné), Balázs Béla és Lukács György igen nagy költőnek tartanak, különösen az utóbbi –  mint az első világirodalmi – nem kozmopolita! – kvalitásokkal rendelkező proletárlírikust.«”

Nádass József költő (1897–1975), aki ekkor Kassák Ma című folyóiratának munkatársa volt, így idézte föl az 1925 telén megrendezett bécsi magyar bál műsorában fellépő ifjú költő alakját:

„Reinitz Béla maga zongorázta és énekelte Ady dalait, a versmondók között volt József Attila. A Megfáradt embert meg valamelyik Szegényember-versét szavalta. Rosszul mondom. Nem szavalta. Belénk véste. […]

Nagy sikere volt. Attilának mindig nagyon-nagyon jólesett a siker, az ünneplés. Olyan emberek dicsérték, mint Lukács György, Ignotus Hugó, Balázs Béla, Lesznai Anna. (Kassák soha. Nem szerette Attilát.) Ezen az estén nagyszerű hangulatban volt. Soha ilyen jókedvűnek nem láttam. Táncolt, énekelt. Nem volt különösen jó hangja, de a dallam lényegét kifejező. És amikor – már jóval éjfél után – valami vidám népdalra zendített rá, a hejehujázó, emelkedett hangulatú többiek lassan elcsendesedtek. Valamennyien a fiatal, vásott ruhájú fiú énekét hallgatták. Amikor bevégezte, újráztattuk. Egy ideig énekelt, aztán táncra kérte Lesznai Annát. Kedves, fura látvány volt, ahogy a sovány, húszéves Attila és a dupla annyi idős, terebélyes költőnő járta a táncot.”

Hatvany Lajos úgy emlékezett, hogy „Máli” közvetítésével találkozott a körülajnározott fiatalemberrel:

„Lesznai Anna […] telefonált nekem, hogy kiküld hozzám egy tehetséges kis poétát, lássam szívesen. Némi húzódozással vártam vizitjét, mert a fölfedeztetésüket követelő poéták még Bécsben is nyakamra jártak. Este volt, amikor Attila kiért hozzám. Megnyerő, vidám, fürge siheder. A Nincsen apámmal nyert ügye volt nálam. Amikor elmondta, hogy e verse miatt kicsapták a szegedi egyetemről – s hogy annak kéziratát Osvát, mint közölhetetlent adta neki vissza – s mindezt panasz nélkül, jókedvűen mondta el, nagyon megszerettem.”

Olyannyira, hogy meg is hívta őt magához, a Bécs közelében fekvő lainzi Hermes-villába, s bevonta az Adyval folytatott levelezésének sajtó alá rendezésébe. (Hazatérte után Ady egykori mecénása József Attilát is patronálta, s jó ideig szellemi apapótló szerepet töltött be az éles eszű, tehetséges költő életében. A harmincas évek közepén unokaöccse, Hatvany Bertalan (1900–1980) a tudós orientalista író is folytatta a jótékonykodó családi hagyományt, mint a Szép Szó című folyóirat alapítója és fenntartója.)

A nyomortanyák világát közelről ismerő költő boldogan nyugtázta, hogy végre mellé pártolt a szerencse, és olyan körülmények közé kerülhet – ha ideiglenesen is –, amilyenről eddig nem is álmodhatott.

„Lesznai Annánál három hétig vendégeskedtem, így amint […] látszik, új barátaim éppúgy szeretnek, illetőleg éppoly szívesen látnak, mint valamikor János Bácsi” – írta 1926 nyarán Makóra, Espersit Jánosnak. Makaiék Lovag utcai úri lakásának komfortja eltörpült a szemében, amikor a Hatvany-bérleménybe is beköltözhetett. Most végre ő kápráztathatta el Jolán nővérét, megjátszott nagyképűséggel szövegezett levelével: „Most még azt nem tudom, hogy mit csináljak Hatvany meghívásával? Nem kellemetlen a császári vadaskert kellős közepén, Erzsébet királyné, s Kaiserin Elisabeth volt lakosztályában, mely is Hermes-villának neveztetik a laikus burzsoázia által – két hetet, esetleg csak egyet eltölteni. Mindenesetre már holnap megkezdem a búcsúlátogatásokat, mert ha mindennap másutt vacsorálok és másutt ebédelek, akkor is eltart egy hétig.”

Együtt lakva a Lesznai-Gergely házaspárral, a fiatalember közvetlen közelről tanúja lehetett a sokoldalú művész asszony alkotó mindennapjainak. Lesznai Anna népművészeti forrásokból táplálkozó, szürreális, meseszerű hatást és breugheli asszociációkat keltő, „lélekvalóságot” tükröző, varázslatos képeivel bécsi tartózkodása idején is több kiállításon szerepelt. Barátainak gyakran fennhangon fölolvasta saját rajzaival, festményeivel díszített meséit, mert meg volt róla győződve, hogy ez a tökéletlen-kaotikus világot harmóniába rendező műfaj csak eredeti megjelenési formájában, hangos beszéddel, a másik ember megszólításával töltheti be biztató-vigasztaló funkcióját.

A képmeseíró költőnő ifjú vendége a háziasszony versesköteteire is kíváncsi lehetett, hiszen tudásvágya határtalan volt, s minden elődjétől igyekezett tanulni. Elraktározhatta emlékezetében a Hazajáró versek (1909), az Édenkert (1918) és az Eltévedt litániák (1922) című Lesznai-kötetek dalszerű verseit, melyek finom egyszerűségük, a kozmikus teljességet a természet apró jelenségein keresztül megörökítő formaalkotó elvük révén a „tiszta művészetre” törekvő József Attila verseit is jellemezte.

Az 1925/26-os tanév végén József Attila hazaköltözött Pestre, a családjához, míg Kassák Lajos 1926-ig, Hatvany Lajos 1927-ig, Lesznai Anna pedig 1930-ig maradt száműzetése színhelyén, de csak 1931-ben települt haza férjével. A szorult anyagi helyzetbe került költő azonban – bizalmasnak hitt kapcsolatukra való tekintettel – továbbra is számított a nagylelkűnek megismert, de a pénz értékét nemigen ismerő asszony segítségére. Illyés Gyula említette egyik visszaemlékezésében, mennyire megviselte a költőt, amikor a még Bécsben élő Máli rosszul reagált végső rászorultságában hozzá intézett kérésére.

„Megismerkedésünk kezdetén József Attila azzal a tervvel foglalkozott, hogy Pesten fejezi be a szegedi eltanácsolással megszakadt egyetemi tanulmányait. A terveit mindig tüzetes utánjárással, a részletek pontos számba vevésével készítette. Papírra rótt költségvetése volt, mennyit kell összeszereznie havonként albérleti szobára, kosztra, közlekedésre, dohányra. Elment a rektori hivatalba, megtudakolta, mit kell szánnia a beiratkozás költségeire. Erről fillérre menő jegyzéket készített. Egy másolatát aztán elküldte Lesznai Annának, mellékleteként a levélnek, amelyben föltárta: új fordulatot akar adni sorsának. Kikerekítve nyolcvan pengőt kért tőle. […] Sűrűn pillogtatott, megnedvesülő szemmel mondta el nekem – mint nyilván másoknak is –, mit kapott a kérésre.

Negyven pengőt hozott neki a posta.

Nem volt kis összeg; ennyit adni első kérésre még az igen gazdagok részéről is szép teljesítmény volt.

Mi rángatta mégis a sírás görcseit a fiatal kérelmező szája köré? Hogy nem hittek a szavának. Hogy levelét afféle – ügyesebben megfogalmazott – pumpoló fogásnak tartották. Hogy verseinek még olyan megbecsülője is, mint Lesznai Anna, nem vette emberszámba: nem becsülte annyira, mint környezetének felnőtt tagjait. Gyermeknek tekintették, túl sokáig.”

Ennek ellenére, amikor Lesznai Annáék 1931-ben visszaköltöztek Budapestre, kapcsolatuk ott folytatódott, ahol abbamaradt – azzal az óriási különbséggel, hogy a költő ekkor már 26 éves és „nős” volt: 1930 óta együtt élt Szántó Judittal, aki politikai alapon gyűlölte a „polgárokat”, és a gazdagokról kizárólag osztályharcos nézőpontból ítélkezett.

Lesznai Anna úgy emlékezett, hogy a költő – feleségestől vagy nélküle – „majdnem mindennapos vendég volt nálunk. Egyszer megkértem, hogy segítsen nekem. Egy szerelmes antológiát állítottam akkor össze. Virágos szerelem címmel jelent meg a kis kötet. Kértem: »Ha olyan kedves volnál és segítenél nekem szerelmes verseket találni, mert te jobban ösmered az irodalmat mint én. Te tanultabb irodalmár vagy.« Hozott is egy csomó verset. – Segített rendezni, másolni. Később Judit csúnyán szememre vetette, hogy ingyen fogadtam ezt el. Én nem mertem ezért pénzt fölajánlani. Én ezt baráti kérésnek tartottam, teljesítését baráti szívességnek. Ha tudtam, természetesen segítettem Attilát, de én azt hiszem, ezért el se fogadott volna pénzt. Judit is akkoriban folyton nálam volt, csak később fedezte fel ezt a sérelmet és csúnyán megtámadott érte.”

Az utólagos magyarázkodásra kényszerült Lesznai Anna nem gondolt annak idején arra, milyen bántó lehet ekkora munkát baráti szívességként kérni olyasvalakitől, akit már nem támogat a családja, nincs rendszeres munkája, jövedelme, s élettársa esernyőgyári fizetéséből tengődve, köztudomásúlag nyomorog. Ha meg is hívta őket a versválogatás napjain ebédre, az értékes munkájáért arányos ellentételezést váró költő csalódottan fogadta vendéglátója szűkmarkúságát. Súlyosbította a helyzetet, hogy a közös szerkesztés során – kimondatlanul ugyan – a háziasszony lopással is megvádolta a kötet összeállításán dolgozó párt. Szántó Judit erről a közösen megélt sérelemről és a költő reakciójáról is beszámolt visszaemlékezésében.

„Egyik nap Attila gépelte a kiválasztott verseket, amikor feldúlt arccal bejött Máli: egy nála lakó barátnak, Mocsányinak 200 pengője elveszett, ne vegyétek magatokra, de a pénz nincs meg, és hol énrám, hol Attilára nézett. Ilyen kínos helyzetben még soha nem voltunk, egyáltalán az, hogy Máli egy ilyen idegállapotig eljutott, hogy a pénz elvesztését vagy eltűnését velünk közölte, elegendő volt Attilának ahhoz, hogy a sérelmek most már betetőződjenek, és pontot tegyenek ez után a barátság után. Mikor Málitól eljöttünk, belém karolt, egész úton nem szólt, csak szinte éreztem, mint nyomja ez a súly, mintha egy fejjel kisebb lett volna nálam és jó idő telt el, amíg egy szót is mondani tudott volna. […] És ha azután is találkozott Málival, Attila ezt nem felejtette el, ha nem is tett említést róla. A munkát befejezte Attila, a könyv Lesznai neve alatt meg is jelent, a munka befejeződött és a barátság is.” (Ezt az emléket csaknem két évtizeddel a költő halála után fogalmazta meg az addigra már hatalmi tényezővé vált Szántó Judit a Csillag című folyóirat 1956. augusztusi számában – Lesznai Anna pedig, aki 1939 óta már amerikai emigrációban élt, kénytelen volt a müncheni Látóhatárnak küldött levelében magyarázkodni.)

Annak idején azonban a minőségi munkájára büszke költőt az elmaradt honorálásnál is jobban nyomaszthatta, hogy a Virágos szerelem című antológia (Pantheon, Bp. 1932) – melyet a Magyar Bibliophil Társaság az év öt legszebb magyar könyvének egyikeként díjazott – nemcsak a nevét nem tüntette föl mint szerkesztőtársét, hanem Lesznai Anna bevezető szövege fáradozásának jelentőségét is kétségbe vonta: „Az ilyen igénytelen egyéni gyűjtögetésnek nem jár ki bevezető írás” – szólította meg a szerkesztőnő előszavában a „Kedves Olvasó”-t, hozzátéve, hogy „összeállításában nem irodalomtörténeti szempont irányított. Egyszerűen kedvenceimet gyűjtöttem össze ebbe a kis kötetbe”, […] s „magam rajzolgattam a költemények fölé szerény kis csokrokat, figurákat, melyeket a versek hangulata idézett fel bennem.” [Kiemelés: V. A.]

Lelkiismeretes szakértő munkájának kisajátítása méltán háborította föl József Attilát, aki nem először „négerkedett” mások írásművei gondozójaként: Rapaport Samu két könyvét is ő stilizálta, de azokért legalább megkapta munkája ellenértékét… Félig-meddig magáénak tekinthette a Lesznai Anna nevén megjelent antológiát, hiszen már a kötet címjegyzéke alapján sok versről tudható, ki ajánlotta a költeményt a válogatásba. Nemcsak a valóban irodalmi szakértelmet kívánó, XVI–XVII. századi szerelmi és tréfás énekeket tartalmazó Vásárhelyi daloskönyv darabjairól, vagy Balassi és Zrínyi költeményeiről sejthető a régi irodalomban lelkesen kutakodó szerkesztőtárs személye, hanem a Lesznai számára legfontosabb költő, Ady Endre Mária és Veronika című verséről is. A bibliai anya (Mária) és a szerelmes nő (Veronika) lényének egymásba játszásával Ady – akárcsak a pszichoanalízisben a „kedves nőkből” eredendő-ősi anyaképet alkotó József Attila – a mindenkori férfi nőélményének közös gyökerére, az anya–fiú kapcsolat forrására utalt.

Szántó Judit a hozzájuk képest dúsgazdag Málira haragvó József Attila bosszútervéről is beszámolt egyik visszaemlékezésében: „»Hogy érthetné meg Lesznai Anna tízezer hold birtokával, ha abból a cseh demokrácia le is faragott, de még mindig jut a fölös haszonból – ha kell – tíz szobához való reprezentálásra. Jó barátainknak hiszik magukat, de még soha nem mondta Lesznai Anna: hát Attila, nem jönnél le Körtvélyesre? Ahova minden körülötte nyüzsgő barát eljutott. […] Nem baj, jövő héten meghívjuk Gergely Tibort, de a Málit nem.« […] Lesznai Anna ezért meg is haragudott, de Attilának ez okozott örömet. »Úgy látszik, költészetemet ismeri csak el, de emberségemet nem.«”

Minden oka meglett volna rá, hogy végleg megbántódjék, de nem volt olyan helyzetben, hogy megszakítsa a kapcsolatot a Lesznaiékkal, akik továbbra is szívesen hívták magukhoz, és lehetőségeik szerint segítették. A költő levelei között maradt fönn 1933 tavaszáról egy levél, melyet feladója a Székely Bertalan utcába címzett: „Kedves Attilám, mellékelem az ápril hóra [sic] összehozott sajna csekély összeget. Remélem, nemsokára látunk benneteket. Ölel és üdv
Málitok”

Ekkoriban kerülhetett kapcsolatba a költő Berény Róbert (1887–1953) festőművésszel, Lesznai Anna barátjával, aki 1933. augusztus 1-től átmeneti szállást kínált a Székely Bertalan utcából kilakoltatott József Attilának és Szántó Juditnak. Fölajánlotta nekik Városmajor utca 36. szám alatti műtermét, míg ő maga a felvidéki Körtvélyesen, ahová József Attila hiába vágyódott, Lesznai Anna vendégszeretetét élvezhette. Igaz, ide elsősorban képzőművészeket, valamint régi barátait – köztük Gyömrői Editet – hívta meg a birtok tulajdonosa. Olykor azonban költők is bebocsáttattak, például Fenyő László, Szántó Judit korábbi élettársa, József Attila riválisa. Lehetséges, hogy emiatt is sértve érezte magát az önérzetében megbántott költő. Kudarcélményei miatt ekkortól kezdte gyötörni a kisebbrendűségi komplexus, mert a vele együtt indulók sikereihez mérte saját értékét és elfogadottságát. De csak titokban. A külvilágnak továbbra sem árulta el lelki problémáit.

1934 tavaszán József Attila új pszichoanalitikust keresett – Rapaporttal ugyanis már befejeződött az amúgy sem „szabályos” kezelés, ezért jobb híján levelező analízist folytattak. Ekkor Kulcsár István (1901–1986), a költő individuálpszichológus barátjának ötletére, Lesznai Anna ajánlotta Judit figyelmébe Gyömrői Editet, régi barátját a Vasárnapi Körből. Nem gyaníthatta, hogy javaslatával maga is a költő sorsát irányító párkák szerepét vállalja magára. (…)

Minderről sokáig egyikük sem sejtett semmit, hiszen Lesznai Anna kezdettől fogva kedvelte József Attilát, s el volt ragadtatva a verseitől. Egy alkalommal „majdnem szóról szóra” megismétlődött egy jóval korábbi élménye, amikor föl akarta hívni Ady figyelmét Balázs Bélára, s fölolvasta neki barátja új versét. Ekkor a végletekig hiú költő áthozatta a szomszéd szobából saját kötetét, kikereste Hiába hideg a hold című versét, felolvasta, és elégedetten megjegyezte: „Ez vers, ez vers, ugye.” Harminc évvel később, 1935–36 táján Lesznai Anna éppen Ady verseit idézte József Attilának, amikor a költő elővette a saját kötetét, abból kezdett olvasni, és elégedetten konstatálta: „hát ez mégis más, ugye…”

Ekkoriban azonban már – egy ekkori naplójegyzete tanúsága szerint – már ő maga szorult a fiai korosztályához tartozó költő „szakmai” tanácsaira. „[József] Attila azt mondja, írjak arról, amit én vallásosságnak tartok. Mire én: ilyen főbenjáró legbenső kérdéshez nyúljak? – »Csak azokhoz kell nyúlni« – mondta Attila. S ez úgy szíven ütött, mint régen nem tette semmi művészi elv. Tudom, hogy igaza van, s azóta folyton ebből a szemszögből revideálom és becsülöm le utóbbi éveim írásait.” Vezér Erzsébet szerint Lesznait olyan mélyen érintette a fiatal költőnek ez a megjegyzése, hogy később kétszer is visszatért rá naplójában. Talán ezért is „gyöngéden és szeretettel karolta fel a költőt, és lényének mindenkit elbűvölő kedvessége, figyelmessége bizonyára jól hatott József Attila anyakomplexusára. Gergely Tibor többször lerajzolta a költőt, József Attila szegényes hagyatékában pedig megmaradt egy borongós hangulatú Lesznai-kép, melyet a költőnő ajándékozott fiatal barátjának.”

Kapcsolatuk azonban csúnyán, méltatlanul fejeződött be. Lesznaitól csak annyit tudunk, hogy a „vége felé Attila egy kicsit megharagudott rám, de ez nagyon privát dolog volt, ezt nem mondhatom el. Nem szakított ugyan velem, de nem szeretett már annyira. Vége felé már nehéz volt vele együtt lenni. Veszekedős lett, mindenki látta rajta a betegség jeleit.” Monográfusa – Vágó Márta emlékiratára hivatkozva – úgy fogalmazott, hogy „viszonyuk megromlásának oka Attila betegségéből eredő szexuális érzékenysége volt.” Ha azonban föllapozzuk a forrásként megjelölt kötetet, a Szép Szó egyik, 1937. évi szerkesztőségi értekezletéről beszámoló részben a kettejük kapcsolatát végképp ellehetetlenítő, régóta titkolt konfliktusról is képet kaphatunk:

„[Ignotus] Pali felvetette a gondolatot, hogy [Lesznai] Annától hozzunk-e valamit, de Attila ellenezte. Haragudott Málira. Csodálkozva kérdeztük, hogy miért. – Mert nem hívott meg soha Körtvélyesre! – robbant ki Attila, és sohase volt igazán »odaadóan« jó hozzám, valami határt mégiscsak hagyott. – Te Máli nénitől is azt kívánnád, hogy lefeküdjön neked? – kérdezte Pali. – Igen – felelte dacos örömmel Attila, vállalva az igazat. – Hát igazán mindenki, minden nő, Attila? – kérdezte tovább epéskedő enyelgéssel Pali, és föl-fölnevetve közben. – Minden nő – felelte sziklaszilárdan Attila. Tovább vitatkoztak, Pali még a »non-valeur-nők« iránti vonzalommal is vádolta Attilát, aki azonban a végén győzött – Máli írását nem közöltük.”

Lesznai Annának így mindössze egyetlen verse jelent meg az induló Szép Szó 1936. évi 1. számá­ban, Őszi falu címmel. Mindez a beteljesületlen „Gyömrői-szerelem” miatt érzett bosszúság tükrö­ződésének tekinthető, amely visszaháramlott az analitikusnőt ajánló költőnőre. Máskor is ilyen képzetkapcsolásos módon haragudott meg József Attila olyan emberekre, akik a számára ellen­szen­vessé vált nőkre, férfiakra emlékeztették.

József Attila halála után – még mielőtt végső ame­rikai emigrációjába vonult volna – Lesznai Anna azzal vádolta magát, hogy nem hozta méltóképpen a költő tudomására: milyen nagyra tartja a költészetét. Jászi Oszkárnak írt levelében 1938-ban így gyakorolt bűnbánatot: „furdal a lelkiösmeret, hogy szegény Attilát, aki igazán nagy költő volt, legjobb verseiben nem ösmertem el eléggé, amíg örült volna az elismerésnek. Ady óta ő volt a legjobb lírikus Magyarországon.”

Valachi Anna: »A nő számomra rejtély« – József Attila asszonyai
Noran Libro Kiadó, 2013

• Recenziónk: Belül a magyarázat