Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba: Emmuska (részlet)

Posted on 2013. december 22. vasárnap Szerző:

0


Győrei_Emmuska-bor180Műélvezettől búvalóig

Ahhoz képest, hogy a világból ki lehetne kergetni egy cimbalommal, annyira utálom, mégis egy cimbalom nyomában utazom be a világot. És ha csak a nyomában kéne utaznom! De én hordom, a két tenyeremen! „Ide tegye, Imre bácsi, amoda tegye, Imre bácsi!” – dirigál az a taknyos. „Jaj, vigyázzon a pedálra!”

No, de kezdjük az elején. Ha már én vagyok ennek a regénynek a főhőse, úgy illik, hogy bemutatkozzam. Ördög Imrének hívnak, akár az apámat, akit tízéves koromban szúrtak le egy kocsmai verekedésben. Valaki szidni kezdte az anyám rétesét, hogy sok benne a töltelék, a tészta meg vékony, így mindig kifolyik a sok töltelék a vékony tésztából. Apám volt az a valaki. Aki szidta. A többiek meg megkéselték. Nem mintha valaha is ettek volna az anyám réteséből, de nem szerették az apámat. Szegény öreg, emlékszem, amint a hasába szaladt a kés, aztán nézte az előbuggyanó beleket – én ilyen undort haldokló arcán még nem láttam. „Vékony a hasfalam” – súgta végül keservesen – „és sok a belem.” Aztán hirtelen elcsodálkozott: „Fiam, te mit keresel a kocsmában a tíz éveddel? Te vásott, rossz kölyök! Miféle alávaló csibész lesz belőled, de jó, hogy aligha érem meg!” – mondta, és meghalt. Nem mintha anyám még élne. Van is eszébe. A nagy tűzvésznél halt meg, amikor az Orczy Bódogék elmenekültek külországba. Segített oltani a kastélyt, amit a Kapor Vince gyújtott fel, aztán valaki leöntötte őt egy vödör vízzel, tüdőgyulladást kapott, hozzá a szívszélhűdés, bármelyikbe meghalhatott volna, ha a megbokrosodott lovak nem tiporják még elébb halálra. Szörnyű látvány volt onnét a bakról. De hát miért kell neki kastélyt oltani? Azért, mert néha áthívják, mikor vendégeket várnak, hogy süssön rétest, de az isten szerelmére, egy kicsit vastagabb tésztából?

Mekkora tűz volt, istenem! Hetekig jártam vissza sült gesztenyét keresgélni. Ugyanis engem nem lógattak fel, mint a Kapor Vince többi emberét. Nekem volt eszem, én tagadtam. „Te hajtottad a kocsit, többen felismertek!” – mondta nekem a pandúr. „De nagyságos úr, csak nem tiprom el a saját édesanyámat!” – mondtam én. Szegény anyám, mennyit korholt, aztán mégis csak megsegített holtában. Igaz, Kapor Vincét se lógatták fel, pedig ő volt a főkolompos. Hogy ő hogyan úszta meg a kenderkötelet, az külön történet. Én tudom, de nem ő a regény főhőse, hanem én vagyok, úgyhogy maradjunk nálam.

Én itt időzöm éppen Bad Ischlben. Egész nap kerek, csokoládéval bevont, lekvárral töltött tallérokat eszem, linzer vagy hogy hívják. Nem tudom, ettől émelygek-e jobban, vagy a Flóris cimbalomjátékától. Nem szeretem a cimbalmot. De amíg a Ferenc Jóska ennyire szereti, hogy másfél órát is el-elhallgatja azzal a világszép feleségével együtt, meg az egész pereputtya itt ájuldozik, a kis csücsöri szájával, addig hiába nem szeretem. Ez a Ferenc Jóska egyébként nem az a Ferenc Jóska, akiről talán már tetszettek hallani, a Ferenc Pistának, a kádárnak az ütődött öcsikéje Alpáron, aki jól megjárta a pap nővérével, mikor elhívta a templomkertbe, na de ez egy másik történet, fennakadt szegény a csipkebokron, mindegy. Ez császár, ez a Ferenc Jóska, és semmi rokoni szál nem fűzi a Ferenc Pistához, bár ki tudja, akkora az a család, állítólag még Lengyeltótiban is van retyerutyájuk.

Ez a cimbalom veszettül elterjedt mostanában az egész világon. Liszt Ferenc tehet róla, az ő bűne, hogy ez az átkozott hangszer így divatba jött. Flóris tényleg ügyesen játszik rajta, ha svábbogár volnék, nem szívesen szaladgálnék a húrozaton, amikor úgy istenigazából nekikezd – mintha nyolc keze volna, esküszöm. Másfél óra alatt úgy belekalapálja abba a pódiumba, hogy aztán alig lehet felemelni. Különben is derogál nekem az ilyen munka. Engem konspirálni küldtek ide, kivetni a csalit a császárnak, nem pedig azért, hogy beleszakadjon a kezem ebbe a cimbalomba. Jól van, álcázás, értem én, de miért nem lehet engem annak álcázni, aki a kottákat viszi?

*

ÓRIÁSI SZENZÁCIÓ

1896. ÁPRILIS 10-ÉN, PÉNTEKEN ESTE AZ ISCHL FÜRDŐ ZENEPAVILONJÁBAN
ŐFELSÉGE I. FERENC JÓZSEF SZÍVES ENGEDELMÉVEL ÉS MEGTISZTELŐ KÍVÁNSÁGÁRA:

AZ ÖRDÖG CIMBALMOSA:
NYÁRI FLÓRIS ÚR
AD FELEDHETETLEN CIMBALOMKONCERTET.
MŰSORÁN A LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR SZERZŐK NÓTÁI, DALAI, NYÁRI ÚR SAJÁT CIMBALOM-ÁTIRATÁBAN.
NYÁRI FLÓRIS ÚR A 3000-DIK DARAB SCHUNDA-FÉLE PEDÁLOS CIMBALMOT SZÓLALTATJA MEG.
MINDEN ZENE- ÉS CSÁSZÁRBARÁTOT TISZTELETTEL ELVÁR:
A FÜRDŐIGAZGATÓSÁG

*

– Aztán kitegyen ám magáért, Flóris úrfi!
– Mit köti külön a lelkemre, Imre bácsi? Tudhatja, mindig szívemből játszom.
– Csak, hogy Ferenc Jóska, már a császárt értem, örüljön.
– Hát örüljön, ha füle van a zenére! Akkor bezzeg örüljön, ha pék, ha villamoskocsi-kalauz, ha császár.
– Na, nem kell ilyen magas lóról, fiatalúr. Adjuk meg a tiszteletet. Tessék szépen játszani, aztán gazsulálni egy kicsit, hogy eztán, ha látja a maga nevét kinyomva, menten odaseregeljen.
– Nem ismerek magára, Imre bácsi! Egész idáig teli szájjal szidalmazta a Habsburg-házat.
– Nekem megvan a magam véleménye…
– Elég ingékony vélemény, úgy tapasztalom! Két napja még azt magyarázta, hogy meg vannak számlálva a napjaik, hogy elsöpri őket a történelem vihara… Azután az első osztrák fürdőhelyen nekiáll hajbókolni?
– Hajbókol a füleki fene! Éppen az a terv, hogy oly szépen játszik, hogy magába bolondul ez a bohóc, aztán jól megissza majd a levét.
– Mi baja lesz attól, ha belém bolondul? Egy kicsinyt rácsodálkozik a magyar nemzeti muzsikára. Jót fog neki tenni.
– Hát csak csodálkozzon rája. Fog még nagyobbra is csodálkozni. De az nem fog neki jót tenni.
– Most azért gyötör a sületlenségeivel, hogy a koncert előtt felbosszantson?
– Ments Isten! Tessék csak a koncertra koncertálni. Minden azon áll vagy bukik, hogy a császár bekapja-e a csalit.
– És ha bekapta, akkor mi lesz? Megtapsol? Ez a maga nagyszerű terve?
– Mit az enyém! A maga jótevőjéé, Flóris úrfi! Magára alapozta az egész tervet! És igenis, nagyszerű terv! És csak a kezdete az, hogy maga pimpeget neki. A rusnya zsarnokjának! A vége az lesz, hogy elmegy Földvárra deszkát árulni. Kirobban a forradalom, mely elűzi a Habsburgokat a trónról, amint azt Kossuth tette egykoron, Magyarország független állammá lesz, és elfoglalja végre azt a helyet, ami őt a népek között méltán megilleti! Ez a maga jótevője nagyszerű terve!

– Megzápult az agya, Imre bácsi? Hogy jön ahhoz, hogy én pimpegek?

*

Amint elnézem a peckesen besiető régi ápoltakat és a nagyvártatva utánuk totyogó, sziszegve botladozó friss betegeket, meg kell állapítanom, hogy a Bad Ischl-i gyógyvíz az egyik leghatásosabb a Monarchiában. Pedig fürdőorvosként nem egy helyen dolgoztam már, de akkor is. Ha ugyan nem éppen a leghatásosabb. Mozgásszervi panaszok kezelésében egyszerűen utolérhetetlen. A régi betegeink az újak számára egyszerűen utolérhetetlenek.

Ezekért a találó bonmot-jaimért kedvelnek engem a pácienseim. Emellett persze a szaktudásom is indokolja, miért van kilenccel több betegem, mint annak az epebajos Gartenzwerg doktornak, akinek én rendeltem ivókúrát az epebajára, amely kórra persze ez a gyógyvíz nem hat, de ő még ezt sem tudja. Mindig röhögöm az ablakból, amint reggelente lesiet az ivókúthoz a kancsójával. Két meszelyt itatok vele naponta. „Istenem, micsoda mókamester ez a Blumenkohl doktor!” – mondják rám a betegeim.

És ha végre továbbáll innen ez a cimbalmos, akkor talán a jódliestjeimre is többen lesznek kíváncsiak. Aki még nem hallotta tőlem Mozart Török indulójának jódlifeldolgozását, még nem tudja, mi a művészet.

Nahát! Jól látok? Lungenkrank bácsi! Hát ő is lejött? Hiszen ő végig fogja köhögni és harákolni az egész hangversenyt! Üsse kő! Hadd merüljön feledésbe ez a magyar cimbalmos, hadd fütyüljék ki a Lungenkrank bácsi hörgői! Úgy is mondhatnám, közköhejbe fog fulladni ez a ma esti műélvezet. Már előre dörzsölöm a tenyeremet.

– Ne dörzsölje már a tenyerét, doktor úr! Amúgy is alig hallok a vén kehestől!
*

– Mihály, cseréljünk már helyet!
– Most cseréltünk.
– De akkor még nem ült oda az első sorba az a sisakos, pofaszakállas.
– Halkabban, asszony! Az a császár személyesen!
– Az is idejár? Mikor van neki külön Császár fürdő Budán? Na, cseréljünk már helyet!
– Nem cserélünk. Majd mondom, ha van valami látnivaló. Hallgassad. Azért jöttünk, hogy hallgassad. Te akartad hallgatni, akkor hallgassad.
– Hallgassanak már mind a ketten!
– Én egyszerűen nem látok attól a pofaszakálltól. Hogy mer valaki ilyenben jönni koncertre?
– Ő a császár, mondtam már. Neki mindent szabad.
– Azon se lennék meglepve, ha a hangot is elnyelné. Egy ekkora szakáll, hallod!
– Én nem hallom! Ha diskurálni akarnak, menjenek ki a teremből!
– Nem diskurálni akarok, csak helyet akarok cserélni a férjemmel.
– Cseréljen már helyet a feleségével, uram!
– Én nem! Cseréljen maga.
– Én se látok a császár pofaszakállától. De én csak annyit mondok: nem ezt bámulnánk a cimbalomszó mellé, ha Kossuth győzött volna.

Győrei Zsolt, Schlachtovszky Csaba: Emmuska. Kackiás nemzeti vadregény
Libri Kiadó, 2013