Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (részlet)

Posted on 2013. december 21. szombat Szerző:

0


StroudJ_ Asikító-lépcső-bor180| 1. |

Nem óhajtok sok szót pazarolni az első pár kísértetre, melynek ügyében a Lockwood és Társa tagjaként nyomozást foly­tat­tam: elsősorban az incidensek ocsmány természete miatt, de főleg azért, mert sikerült mindet különféle – de egyaránt eredeti – módon elszúrnunk. Tessék, elismertem! Az első ügyek közül egyetlenegy sem végződött olyan simán, aho­gyan szerettük volna. Való igaz, a Mortlake-i Rémet kiker­gettük, de csak a Richmond-parkig, és éjjelente még most is ott ólálkodik a néma fák között. Igaz, hogy mind az Aldgate-i Szürke Fantomot, mind a Zörgő Csontváz néven ismert lényt elpusztítottuk, de csak számos (és visszatekintve szükségtelen) haláleset után. Ami pedig azt az osonó árnyat illeti, amely a fiatal Mrs. Andrewst kísértette, veszélyeztetve mind az elméje, mind a szoknyája épségét, akármerre kóborol a világban a szerencsétlen asszony, az árny ott is követi. Tehát elmondhatom, hogy nem tudhattunk éppen makulátlan múltat magunk mögött Lockwooddal, amikor azon a ködös estén végigmentünk az ösvényen a Sheen Road 62-es számú házhoz, és élénken becsengettünk.

Ott álltunk a küszöbön, háttal a forgalom tompa morajának, Lockwood kesztyűs jobb keze pedig a csengőhúzót markolta. A visszhang elhalt a ház mélyén. Az ajtót fixíroztam: az itt-ott felhólyagzott lakkot, a karcos levélszekrényt, a négy darab gyémánt alakú tejüveg lemezt, amely mögött csak sötétség látszott. A tornác kihaltnak tűnt, mintha sosem használták volna, sarkaiban halomban álltak a nyirkos bükklevelek, amelyek elborították az ösvényt és a gyepet is.

– Jó – szólaltam meg –, ne felejtsd el az új szabályokat: ne kotyogd ki, amit látsz. Ne spekulálj hangosan arról, ki ölt meg kit, hogyan és mikor.  És legfőként ne utánozd az ügyfelet, könyörgök. Az sosem sült el jól.

– Ez jó sok „ne”, Lucy – jegyezte meg Lockwood.

– Az bizony.

– Tudod, hogy remek fülem van. Akaratlanul is utánozom az emberek kiejtését.

– Jó, utánozd, de halkan és később. Ne hangosan, ne előttük, főleg ne akkor, ha az egy majdnem kétméteres, beszédhibás ír dokkmunkás, és fél mérföldre vagyunk a legközelebbi   közúttól.

– Való igaz, a méretéhez képest elég fürgén szedte a lábát – merengett Lockwood. – De így legalább edzésben maradunk. Érzel valamit?

– Még nem. De idekint nem is nagyon fogok. Te?

Elengedte a csengőzsinórt, és megigazította kabátja hajtókáját, amin abszolút nem volt mit igazítani.

– Furcsa, de érzek. Az utóbbi pár órában haláleset történt a kertben. Az alatt a babérbokor alatt, az ösvény közepe táján.

– Gondolom, mindjárt hozzáteszed, hogy csak egy kis izzás. – A fejem oldalt biccentettem, a szemem félig lehunytam, így hallgattam a ház csendjét.

– Igen, olyan egér nagyságú – ismerte el Lockwood. – Talán mezei egér. Valószínűleg egy macska kapta el.

– Vagyis ha egér, akkor nincs köze az ügyhöz.

– Valószínűleg nincs.

A tejüveg mögött mozgást észleltem a házban: valami mocorgott a hall fekete mélyén. – Oké, kezdődik. Jön. Ne feledd, amit mondtam.

Lockwood behajlította a térdét, és felvette a lába mellé tett vászonzsákot. Mindketten kicsit hátraléptünk, nyájas, tisztelettudó mosolyt kentünk a képünkre.

Vártunk. Nem történt semmi. Az ajtó csukva maradt.

Senki nem jött.

Lockwood már éppen nyitotta a száját, amikor lépteket hallottunk a hátunk mögül az ösvényen.

– Annyira sajnálom. – A ködből előbukkanó nő lassan ballagott, de ahogy felé fordultunk, a forma kedvéért kocogóra vette. – Nagyon sajnálom! Feltartottak. Nem gondoltam, hogy percre pontosan érkeznek.

Feljött a lépcsőn. Alacsony, jól párnázott nő volt, kerek arcát a középkorúság gömbölyítette ki.  egyenes, hamvasszőke haját praktikus csatokkal rögzítette a füle fölött. Hosszú, fekete szoknyát viselt, ropogós, fehér blúzt és hatalmas gyapjúkardigánt lógó zsebekkel. Egyik kezében vékony mappát tartott.

– Mrs. Hope? – kérdeztem. – Jó estét, asszonyom. én Lucy Carlyle vagyok, ő pedig Anthony Lockwood. A Lockwood és Társa cégtől jöttünk, ahogy megbeszéltük.

A nő megtorpant az utolsó előtti lépcsőfokon, és szürke szemét tágra nyitva méregetett bennünket. Abban a szempárban az összes megszokott érzelmet látni véltem, úgymint: bizalmatlanság, neheztelés, bizonytalanság és rettegés. Minden ott volt. A mi szakmánknak ez a velejárója, nem is vesszük magunkra.

Tekintete ide-oda cikázott kettőnk között, felmérte takaros öltözékünket és gondosan fésült hajunkat, az övünkben csillogó, kifényezett hosszú kardokat, a súlyos zsákjainkat. Az arcunkon hosszasan elidőzött, miközben elhaladt mellettünk, s a ház ajtajához lépett. Szabad kezét mélyen kardigánja zsebébe dugta, lefelé nyomva a szövetet.

– Csak ketten jöttek? – kérdezte végül.

– Csak ketten – feleltem.

– Maguk nagyon fiatalok.

Lockwood felgyújtotta azt a mosolyát, amelytől kivilágosodott az este. – Ez a lényeg, Mrs. Hope. Ennek így kell lenni, maga is tudja.

– Én nem Mrs. Hope vagyok. – A Lockwood mosolyára önkéntelenül felvillanó halvány mosoly csak átsuhant az arcán, és már el is tűnt, nyugtalanságot hagyva maga után. – A lánya vagyok, Suzie Martin. Sajnos anyám nem jön.

– De úgy volt, hogy vele találkozunk – mondtam. – Hogy körbevezet a házban.

– Tudom. – A nő divatos fekete cipőjére ejtette tekintetét. – Sajnos már nem hajlandó betenni ide a lábát. Apám halálának körülményei is szörnyűségesek voltak, de azóta az éjszakai… háborgatás még tovább erősödött. A múlt éjjel olyan rémes volt, hogy anyámnak elege lett. Most nálam lakik. El kell adnunk a házat, de addig ugyebár nem tudjuk, amíg nem biztonságos. És ezért vannak itt maguk… – A szemét kissé összehúzta. – Ne haragudjanak, de nem kéne maguk mellé egy felnőtt felvigyázó? Azt hittem, minden nyomozásnál jelen kell hogy legyen egy felnőtt. Pontosan hány évesek is?

– Éppen elég öregek, és éppen elég fiatalok vagyunk – felelte Lockwood rendületlenül mosolyogva. – A tökéletes korban ehhez a munkához.

– A törvény valójában azt mondja – tettem hozzá –, hogy akkor szükséges felnőtt jelenléte, ha az ügynökök még kiképzési fázisban vannak. Igaz, hogy néhány nagyobb ügynökség mindig használ felnőtt felvigyázót, de csak mert náluk ez a bevett gyakorlat. Mi teljesen képzettek és önállóak vagyunk, nem szorulunk rá.

– Tapasztalataink szerint – győzködte Lockwood negédesen – a felnőttek csak útban vannak. De természetesen magunkkal hoztuk az engedélyünket, ha látni szeretné.

A nő végighúzta tenyerét takaros szőke haja sima felszínén. – Nem, nem… Nem szükséges. Anya határozottan magukat kérte, nem lesz gond… – A hangja semleges és bizonytalan volt.

Rövid csend állt be.

– Köszönjük, asszonyom. – A csendes, várakozó ajtóra pillantottam. – Akkor már csak egy dolog van vissza. Van itthon valaki? Csengettünk, és mintha…

Felkapta a fejét, a szemembe nézett. – Nem. Az lehetetlen. Nálam van az egyetlen kulcs.

– Értem. Akkor bizonyára tévedtem.

– Nos, nem tartom fel magukat – mondta Mrs. Martin. – Anya kitöltötte a nyomtat­ványt, amit küldtek. – Átnyújtotta a mappát. – Reméli, hogy hasznosnak találják.

– Minden bizonnyal. – Lockwood a kabátjába dugta. – Köszönjük szépen. Akkor neki is látnánk. Kérem, mondja meg az édesanyjának, hogy reggel referálunk.

A nő átadta neki a kulcskarikát. Valahol az úton egy autó dudált, amire egy másik válaszolt. Rengeteg idő volt még a kijárási tilalomig, de esteledett, és az emberek egyre idegesebbek lettek. Haza akartak már jutni. Hamarosan nem mozog más London utcáin, csak a ködfoltok és a tekergő holdsugarak. Vagy legalábbis semmi olyan, amit egy felnőtt látna.

Suzie Martin is tudatára ébredt ennek. Felemelte a vállát, szorosra húzta magán a kardigánt. – Nos, én megyek. Akkor sok szerencsét… – elfordult. – Olyan fiatalok! Rettenetes, hogy ide jutott a világ.

– Jó éjszakát, Mrs. Martin – búcsúzott Lockwood.

A nő szó nélkül lekocogott a lépcsőn.  Pár pillanat múlva eltűnt a ködpászmák és babér­bokrok között az út irányába.

– Nem tűnik boldognak, hogy mi foglalkozunk az üggyel – jegyeztem meg. – Szerintem holnap reggel már mást bíznak meg.

– Akkor jobb, ha még ma éjjel megoldjuk. Mehetünk?

Megpaskoltam kardom markolatát. – Mehetünk.

Társam rám vigyorgott, az ajtóhoz lépett és cikornyás mozdulattal, akár egy bűvész, a zárba dugta a kulcsot.

Ha egy Látogató által elfoglalt házba hatolsz be, mindig jobb gyorsan belépni. ez az egyik első szabály, amit megtanulsz. Sose habozz, sose totojázz a küszöbön. Hogy miért? Mert abban a pár másodpercben még nem késő. Ott állsz az ajtóban, hátadon érzed a friss levegőt, magad előtt látod a sötétséget – idióta lennél, ha nem akarnál sarkon fordulni és elszaladni. És amint ezt megérted, akaraterőd a talpadon keresztül gyorsan elszivárog, rémület gyülemlik fel a mellkasodban, és bumm!, ennyi: kompromittálódtál, még mielőtt elkezdted volna. Lockwooddal mi pontosan tudtuk ezt, úgyhogy nem késlekedtünk. Besurrantunk, leraktuk a zsákunkat, és halkan betettük magunk mögött az ajtót. Aztán a hátunkat nekivetve mozdulatlanul álltunk egymás mellett: figyeltünk és füleltünk.

Annak a háznak a hallja, melyben nemrég még Mr. és Mrs. Hope lakott, hosszú és viszonylag keskeny volt, bár a magas mennyezettől egész tágasnak érződött. A padlót fekete-fehér márványcsempékkel rakták le átlósan, a falakat halvány tapéta fedte. Nagyjából a hall közepén meredek lépcső emelkedett és veszett el az árnyak között. A hall balra kerülte meg, és folytatódott tovább, üres feketeségbe merülve. Kétoldalt ajtók nyíltak: sötétséget ásító szájak.

Természetesen ha felkapcsoljuk a villanyt, minden szépen ki lett volna világítva. és noha volt is egy kapcsoló a falon, eszünkbe sem jutott használni. Egy másik szabály ugyanis kimondja: az elektromosság bezavar.  Eltompítja az érzékeket, gyengévé és butává tesz. Sokkal jobb sötétben figyelni és fülelni. Kapóra jön az a félelem.

Csendben álltunk, végeztük a dolgunkat. Én füleltem. Lockwood figyelt. Hideg volt a házban. A levegő dohos és kissé savanyú volt, mint minden olyan helyen, amit nem szeretnek.

Lockwoodhoz hajoltam. – Nincs fűtés – súgtam.

– Mm.

– Szerinted van más is?

– Mm.

Ahogy a szemem megszokta a sötétet, egyre több részletet tudtam kivenni. A kanyarodó korlát alatt egy fényezett kisasztalt láttam, azon porcelántálban potpourrit. A falakon képek, zömében régi musicalek megfakult poszterei, valamint fényképek hömpölygő dombokról és szelíd tengerekről. Mind teljesen ártalmatlan. Egyáltalán nem volt ronda hall, napfényben egész kellemesen festhetett. De nem most, ahogy az ajtó tejüvegén áthatoló utolsó fénysugarak az árnyékunkat magába záró koporsókként vetültek elénk ferdén; és nem úgy, hogy közben súlyosan telepedett gondolatainkra a néhai Mr. Hope éppen ebben a helyiségben történt halálának módja.

Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjam és elhessegessem a morbid gondolatokat. Aztán lehunytam a szemem, hogy ne érzékeljem a sötétséget, mely mintha gúnyolódott volna velem, és füleltem.

Füleltem…

Minden épület artériái és légútjai a folyosók, lépcsőfordulók és lépcsők. Minden ide vezet. Mindennek a visszhangját érezni, ami az összes oda nyíló helyiségben történik. Néha más zajokat is hallasz, melyeknek igazából nem lenne szabad ott lenniük. A múlt visszhangjait, rejtett dolgokét…

Most is ez történt.

Kinyitottam a szemem, felvettem a zsákomat, és lassan elindultam a lépcső felé. Lockwood már a kisasztal mellett állt, a lépcsőkorlát alatt. Arca tompán izzott az ajtó felől érkező fényben. – Hallottál valamit?

Jonathan Stroud

Jonathan Stroud

– Aha.

– Mit?

– Valami halk, kopogó hangot. Néha hallom, néha nem. Nagyon halk, nem tudom megállapítani, honnét jön. De még alig sötétedett be, biztos erősödni fog. Te?

A lépcső aljára mutatott. – Emlékszel, mi történt Mr. Hope-pal, ugye?

– Leesett a lépcsőn, és kitörte a nyakát.

– Úgy van. Iszonyú mennyiségű visszamaradt halálizzás van itt, még három hónap elteltével is. Napszemüveg kéne, annyi. Vagyis amit Mrs. Hope mondott George-nak a telefonban, stimmel. A férje megbotlott, legurult és kitörte a nyakát. – Felnézett az árnyékba vesző lépcsőre. – Jó meredek. Csúnya halál.

Lehajoltam, hunyorogva vizsgáltam a padlót a félhomályban. – Nézd, a csempék megrepedtek. Iszonyú erővel esh…

Két éles csattanás hangzott a lépcsőn. Léghuzat csapta meg az arcom. Mielőtt reagálhattam volna, egy nagy, puha és szörnyen nehéz valami esett pontosan oda, ahol én álltam. A becsapódástól megremegtek a fogaim.

Hátraugrottam, övemből kirántottam a kardomat. A falhoz hátráltam, a felemelt kard reszketett a kezemben, a szívem ki akart törni a mellkasomból, a tekintetem ide-oda cikázott.

Semmi. A lépcső üres volt. Nem hevert élettelen test a padlón.

Lockwood lezseren a korlátnak dőlt. Túl sötét volt, de megesküdnék rá, hogy felvonta a szemöldökét. ő nem hallott semmit.

– Jól vagy, Lucy?

Ziháltam. – Nem. Mr. Hope zuhanásának visszhangját éreztem. Nagyon hangos és nagyon valóságos volt. Mintha egyenesen rám esett volna. Ne nevess, ez nem vicces.

– Bocs. Hát, valami korán kezd mocorogni ma este. Később még érdekesebb lesz. Mennyi az idő?

Harmadik szabály: a világító számlapos óra. Az sem baj, ha kibír némi hirtelen hőmérséklet-ingadozást és erős ektoplazmikus ütést is. – Mindjárt hat.

– Helyes. – Lockwood foga nem világít olyan erősen, mint az órám, de amikor vigyorog, felveheti vele a versenyt. – Még van bőven időnk teázni. Aztán megkeressük a kísértetet.

Fordította: Pék Zoltán

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
Animus Kiadó, 2013