Kalmár Tibor: A humor háza (részlet)

Posted on 2013. december 12. csütörtök Szerző:

0


KalmárT_A-humor-háza-bor180Harmadik dumaparti

Ezen az estén [Királyhegyi] Pali bácsi a következő ötlettel állt elő:

– Tiborkám, mi lenne, ha megkérném a feleséged kezét?

– Palikám, semmi akadálya, de nem zavar, hogy férjezett?

– Miért, a válás intézményéről még nem hallottál? Ha akarod írásba is adom, hogy a szándékaim komolyak.

Ezután az étlap hátára a következő szöveget írta: Ezennel leszö­gezem, hogy Kalmárnét elveszem, ha marad Kalmárné, akkor bizonyos fokig, ha elválik, akkor teljesen, amíg élek. (Ha két hét, két hét: az is valami.) Kézcsókkal: Királyhegyi Pali, vőlegény.

Máig őrzöm ezt a kötelezvényét. Amikor Pali bácsi felolvasta ezt a nyilatkozatot, Szenes közölte, hogy szívesen elmegy tanúnak.

– Szép tőled – válaszoltam –, de eddig csak házassági tanúkról hallottam.

– Elég helytelen – válaszolta. – A házassági „hamistanúk” csak amolyan díszpintyek, viszont váláskor lehet csak igazi szerepük!

Ezzel kapcsolatban Schlésinger doktor kifejtette, hogy nagyon hasznos, ha az ember naprakész barátai válásával kapcsolatban.

– Egyik hajnalban megcsörren a telefonom, és a vonal túlsó vé­gén könyörgő hangot hallok: „Drága főorvos úr, Székely Sándor vagyok, a feleségem beteg, vakbélgyulladása van. Nagy fájdalmai vannak, valószínű sürgősen operálni kell, jöjjön azonnal!” Én ál­mosan hallgattam a páciens által felállított diagnózist, aztán meg­jegyeztem, hogy messziről is látom, hogy a kedves feleségének nem lehet vakbélgyulladása, mert én magam operáltam öt évvel ezelőtt. „De hiszen onnan tudom a tüneteket – mondta –, de az az első fele­ségem volt.”

Királyhegyi, hogy kifejezze szándéka komolyságát, elhatározta, hogy egyengeti hitvesem színésznői karrierjét.

– Ribanckám – így becézte nejemet –, most forgatjuk [Darvas] Szilárddal a Felfelé a lejtőn című filmünket, ha akarod, beprotezsállak Gertler Viktor rendezőnél, hátha akad számodra egy szerep.

Amikor feleségem örömmel nyugtázta Pali bácsi segítőkészsé­gét, Királyhegyi megkérte, hogy reggel hétkor jöjjön érte taxival, és kiviszi a forgatás helyszínére, egy dunai hajóra. így is történt, megérkezésük után Pali bácsi Gertler figyelmébe ajánlotta hitvese­met. Később nejem Kálmán Gyuritól szerzett tudomást Gertler kommentárjáról.

– Mit is mondott Gertler? Gyurikám, mondd el! – biztatta a hit­vesem.

– Hát azt, hogy: „Már annyi kurvát hozott ide nekem a Király­hegyi, hogy teljesen át kellett írnom a forgatókönyvet! A filmben előforduló minden szakmát nőiesítettem. A pincérből pincérnőt, a rendőrből rendőrnőt, a kalauzból kalauznőt csináltam.” Aztán azt is hozzátette: „A Palika ne velem fizettesse ki a szerelmi kalandjait.”

– Ezt visszahallva lelkesedésem alábbhagyott, ennek ellenére kaptam egy nyúlfarknyi szerepet a filmben – mondta a nejem.

Az intermezzo után hallgassuk tovább Királyhegyit, aki házas­ságügyben azért érezte magát kompetensnek, mert majd’ fél tucat házassága és válása volt. Megragadta az alkalmat, hogy feltegye a kérdést, hogy szerintünk mi is az a házasság? Miután nem akar­tunk közhelyeket mondani, ő fogalmazta meg eredeti definícióját: A házasság társulás olyan bajok elviselésére, amelyek egymás nélkül nincsenek. Elmondta, hogy ötször nősült, de mind bevált, mert végül mindegyiket férjhez adta, úgyhogy egy szavuk sem lehe­tett. A házasság és a vele kapcsolatos események egyébként is ked­venc vesszőparipái közé tartoztak, különös tekintettel a megcsalás fogalmára. Kértük, hogy fejtse ki erről is a véleményét.

– Ez a megcsalás egy nagyon komplikált téma. A megcsalt há­zastársaknak soha nincs semmi belátásuk. Soha nem mondja egy feleség: „Istenem, megcsalt, megértem, mert nálam egy húsz évvel fiatalabb nővel tette, aki zongorázni is tud.” Hanem azt mondja: „Ezt tette velem!” Nem is vele tette! Meg aztán azt, hogy: „Neki adtam a fiatalságomat!” Hát istenem, fiatal volt, mása úgyse volt, neki adta!

– Palikám, nagyon leegyszerűsíted a kérdést. Ennek a témának hatalmas irodalma van – vágott közbe Szenes Iván.

– Tudom, például a Karenina Anna! De ez is egy mondatban megfogalmazható történet: orosz férjes úriasszony egy katonatiszt­be szerelmes, mégis a vonat alá fekszik!

– A statisztika szerint akkor is a férfinem a csalfább. Könnyedén megtörik a házassági esküt. Ez annyi nekik, mint egy diót feltörni – vádolta nemünket Mécs Éva.

– Nana! – védte meg a férfinemet Inke. – Néha az asszony bosszút áll, ráadásul vannak olyan asszonyok, akik nemcsak magukért állnak bosszút, hanem tíz-húsz másik megcsalt asszonyért is.

– Ezek a nők tulajdonképpen hűségesek, csak nem egy férfihoz, hanem a férfinemhez! – erősítette meg Darvas Iván Inkét.

– Azért mondjuk meg, a férfiak között több a poligám – vallot­ta be Gyapjú. – Nálunk az üzletben van egy fickó, akinek van egy vörös hajú felesége, és mindig azt hangoztatja, hogy ő hűséges, na nem a nejéhez, hanem a vörös színhez. Csak a vörös hajú nőket szereti. Arról viszont nem tehet, hogy színvak, és akit vörös hajú­nak nézett, az teszem azt, szőke vagy barna.

Királyhegyi ezután az egyik londoni feleségéről mesélt.

– E témában az én Maudom viszi el a pálmát. Egyik délután azt mondta: „Palikám, ma később jövök haza, mert a fodrászomtól fel­ugrók Tomhoz, tudod, ahhoz a festőhöz, aki már régóta könyörög, hogy feküdjek le vele. Ismered a lágy szívemet, megkönyörülök rajta, de utána sietek haza.” Akkor még naiv voltam és bohó, telje­sen felháborodtam, hogy ezt csak így a szemembe mondja, hogy meg fog csalni? Erre az én Maudom angyalarccal csodálkozott: „Nem értelek, mi ebben a helytelen? Miért vagy te attól ideges, ha én mással is lefekszem?”

– Remélem, bánatodban nem akartál kiugrani az ablakon? – kérdezte Agárdy.

– Kis csacsi! Pontosan tudtam, hogy csak szarvaim vannak, nem szárnyaim. Persze vannak, akik drámaiabban fogják fel az ilyen helyzetet. Elmondok egy ősrégi esetet. Jancsi udvarol Juliskának, kéri, hogy legyen az övé, és majd később megmagyarázza, hogy miért. Eddig világos?

– Nagyjából – válaszoltuk.

– Nos, Juliska közli, hogy ez lehetetlen, mert Ferit szereti. Jan­csi erre elkékül, majd így fakad ki: „A Ferit? Te aljas boszorkány!” És máris ment a legközelebbi máglyarakáshoz – ami nem a tészta volt –, és ráültette Juliskát. Szegény ártatlan kis boszorkánynak majd kisült a szeme a szégyentől, no meg a forróságtól. Egy szót sem szólt, csak ült a máglyán, és pirult a szó legszorosabb értelmé­ben. Innen származik a mondás: „Ejnye, de ropogós a menyecske!”

Aztán Agárdy kijelentette, hogy ne legyünk igazságtalanok a nőkkel, mert minden sikeres férfikarrier mögött áll egy asszony a háttérben. Erre felhozott egy tanmesét:

– A Clinton házaspár megállt tankolni egy benzinkútnál. Hillary kiszáll a kocsiból, összecsókolózik a kutassal, és hosszan elbeszél­get vele tankolás közben. Amikor visszaül, Bill Clinton megkérdezi tőle, hogy honnan ismeri a kutast. Hillary elmondta, hogy még jó­val azelőtt, hogy Bill-lel megismerkedett volna, járt vele egy ideig. Erre Clinton közli, hogy nagy szerencséje, hogy nem volt komo­lyabb a dolog, mert akkor most egy benzinkutas felesége lenne. Mire Hillary: „Nagy tévedés, akkor most ez a kutas lenne az Egye­sült Államok elnöke!”

Innentől kezdve mindenkinek volt egy házaspárbajos sztorija.

– A nejem állandóan sanyargat, hogy nem lehet velem egy jó programot csinálni. Azért pöröl velem, mert szerinte soha nem viszem el semmilyen szép hangulatos helyre – panaszkodott Rényi.

– Miért nem viszed el? Ígérd meg neki, hogy a jövőben hetente két alkalommal elviszed valami jó helyre vacsorázni, ahol gyertya­fény van, andalító zene szól és lehet táncolni – tanácsolta kollégá­jának Hintsch Gyuri.

– Valóban, ennek biztosan örülne.

– Na, látod, de azért tedd hozzá, hogy keddi napokon ő megy el, pénteken meg te – fejezte be ezzel a poénnal Darvas.

Itt kell megemlítenem a házaspárbaj kategóriájába tartozó anekdotát, ami Bemard Shaw-ról szól. Egyszer egy előkelő angol arisztokrata hölgy, aki nem kedvelte Shaw csípős modorát, dühö­sen kijelentette: „Ha az ön felesége lennék, mérget kevernék a ká­véjába!” Shaw válasza: „Ha az ön férje lennék, meg is innám!”

Szendrő pedig színházi tapasztalatait osztotta meg e témában a társasággal:

– Mit szépítsük a dolgokat! Még ennyi év után sem tudok a női lélek rejtelmeibe belelátni. Pedig a színházamban volt egy táncos ­lány, aki megpróbált kiokítani. Bevallotta, hogy imádja a vőlegényét, de soha nem menne férjhez ahhoz, akit szeret, mert az féltékeny, arénázik, ő meg csak pukkadozik. Viszont, ha olyanhoz megy, akit nem szeret, akkor nincs baj. Miatta csalhatja, ő csak kacag rajta.

– Palikám az itt elhangzott sztorik is jó muníciók a rádióműso­rodhoz!

– Köszönöm, de összes művemhez megvannak a saját forrásaim.

– Oké, Palikám, de olyanról ne mesélj, amit már többször meg­írtál és mindenki ismeri!

– Van nálad ceruza? Írd fel! Senki nem ismer semmit és senkit.

– Ezt hogy értsük? – kíváncsiskodott Psota.

– Példabeszéd következik! Egy időben sokat jártam be a Ludas Matyi szerkesztőségébe, ahol a portásnő mindig megállított, és megkérdezte, mi a nevem. „Petőfi Sándor” – mondtam, hogy ma­gamat szórakoztassam. Meglepődtem, amikor feltette a következő kérdést: „Lakhelye?” Most már folytattam a játékot, mondtam: „Segesvár, de vigyázzon, mert két »gé«-vel.” A nőnek a szeme se rebbent, és rám pirított: „Tudom én, ne tanítson!” Másnap megint megkérdezte, bár megismerhetett volna. „Neve?” Ezúttal Vörös­marty Mihályként mutatkoztam be. Több nap után már kifogytam a magyar irodalomból, és már Shakespeare Vilmosnál tartottam, de figyelmeztettem, hogy két „t”-vel, mert múlt idő. Ezzel a két „t”-vel valahogy lebuktam, legorombítottak, hogy viccet akarok csinálni az éberségből. Mi az, hogy akartam? Csináltam is!

– Ezt nem akarom elhinni – kételkedett Szendrő.

– Nem? Volt ennél cifrább történet is, amikor egy előleg kifize­tése végett a Ludas Matyi kiadói igazgatóját kerestem, akinek alá kellett írnia a kiutalást. Az illető éppen egy Petőfi centenáriumi ünnepségre volt hivatalos, de én oda is utánamentem, és hogy ön­magamat ismét mulattassam, a liftes lánytól megkérdeztem: „Pető­fi Sándor úr itt van már?” Mire ő: „Mit gondol, bemutatkoznak ezek nekem!” Amikor aztán az aláírást megszereztem, Mikes György kollégámmal együtt jöttünk le, és elmeséltem neki a liftes ­lánnyal történt diskurzust, aki ezt nem akarta elhinni. „Tessék, kérdezd meg te is, ha nem hiszed!” – biztattam a kollégát. Mikes oda is ment hozzá, és feltette a kérdést a lánynak: „Petőfi Sándor itt van?” „Ki az? Már másodszor keresik!” – volt a lány elmés válasza.

– Ez a sztori tényleg mikrofonvégre kívánkozik – erősítette meg Darvas.

– A történetnek van még egy epilógusa is. Ezt a sztorit elmesél­tem a Viktória kávéházbeli asztaltársaságomnak, akik mindebből egy árva szót sem hittek el. Különösen Somló István, a kitűnő szí­nész fogadta szkeptikusan beszámolómat. Ezért azt javasoltam neki is, mint Mikesnek, hogy tegyen ő is egy kísérletet! A ruhatár melletti nyilvános telefonról hívja fel a portát, és kérje Kossuth Lajost! Somló ráállt a dologra, kiment, és valóban Kossuthot kérte a telefonhoz. A portás udvariasan közölte: „Kis türelmet kérek, azonnal megkeresem.” Közben Somló visszaült a helyére, és a por­tás egyenesen hozzá lépett: „Kossuth Lajos úr, telefon!” Megismer­te! Persze Somló sejtette abból, hogy a portás egyből hozzálépett, benne volt az én csalafintaságom. Ennek ellenére felállt, de vissza­szólt: „Palikám, ha még egyszer azt üzeni, nem megyek!”

– Miután ismerem az összes művedet – folytattam –, tudom, hogy ebben a témában van másik is a tarsolyodban.

– A Dimitrov-sztorira gondolsz? – látott bele a gondolataimba.

– Bizony arra! De mondd el, mert van, aki nem ismeri!

Kalmár Tibor

Kalmár Tibor

– Akkoriban a Szabad Nép ezt írta: Az egész ország egy ember­ként gyászolja a bolgár nép vezérét, Dimitrov elvtársat. Ezt a hírt le akartam ellenőrizni, ezért ami­kor betértem egyik törzshelyemre, a Quint presszóba, az üzletvezetővel közöltem, hogy legyen erős, mert Dimitrov meghalt. Mire ő: „Ne tessék viccelni! Duplát vagy szimplát küldjek?” Ez nem gyászol – gondoltam magamban –, majd a felszolgálólányt teszteltem: „Meghalt Dimitrov!” „Ne tessék haragudni, de ezek a pojácák engem nem érdekelnek” – válaszolta. Végül a betérő zongoristával közöltem a gyászhírt, mire az meg­rendülten kérdezte: „Zenész volt? Milyen hang­szeren játszott?”

– Ezek szerint az egy emberként költői túlzás volt – vonta le a következtetést Agárdy.

– Tiborkám, nap mint nap tengernyi élmény szakad rám. Teg­nap például Schlésinger barátom társaságában tértem be egy kis ejtőzésre a Pipacs bárba, és velőtrázó sztorinak lettem a szem- és fültanúja.

Természetesen ezzel sikerült felkeltenie az érdeklődésünket, és ő persze azonnal kielégítette kíváncsiságunkat.

– Pipacsbeli kedvenc rosszlányomnak, Annamarinak, volt egy Klári nevű barátnője, aki egy rendkívül hiú prosti. Olyan rövidlátó volt, hogy az s betűt g-nek olvasta, de szégyellt szemüveget horda­ni. Ezért amikor belépett kedvenc munkahelyére, a Pipacs bárba, megszabadult ettől a számára ellenszenves szerszámtól. Ezen a bi­zonyos estén eldicsekedett Annamarinak, hogy felcsípett egy na­gyon gazdag svájci vadászt, akinek gyára, földje van, és még több adu ász. Kifejezte reményét, hogy még ma meg fogja dobni egy-két „ronggyal”. A vadász meg is érkezett, és félrehívta Klárit, hogy saj­nos egy kis időre el kell utaznia Zürichbe, valami igazgatósági ülés­re, majd átnyújtott a lánynak egy papírdarabot. Kati dühösen fa­képnél hagyta, és elmesélte a barátnőjének, hogy a címét adta ide. „Mit képzel ez, azt hiszi, levelezni akarok vele? Azt gondolja, ezért voltam ilyen kedves vele?” – fakadt ki, majd összetépte a papirost. Annamari jobban szemügyre vette a cetlit, és közölte vele, hogy egy húszezer márkás csekket tépett össze, ami forintban minimó kalkuló kétszázezer. Klára hisztizett, kérdezte, nem lehet-e össze­ragasztani, de Annamari közölte vele, hogy a bank nem vált be összeragasztott csekket. A vadász mindezt végignézte, majd oda­lépett hozzá, és így szólt: „Most látom, hogy kiskegyed más, mint a többi. Ha volt szíve összetépni egy húszezres csekket, akkor maga tényleg szeret engem. Legyen a feleségem!” – Nos, elmegy ez is a műsorban?

Kalmár Tibor: A humor háza
Kossuth Kiadó, 2013