Az a bizonyos fényes alagút | A. J. Kazinski: Álom és Halál

Posted on 2013. december 5. csütörtök Szerző:

0


Kazinski_Álom és Halál-bor180Fekete Judit

Bonyolult mesterség a krimiírás. Mert nem elég, hogy a szerzőnek bele kell bújnia a szereplők fejébe, de még az enyémbe is, ha azt akarja, hogy ne jöjjek rá azonnal a titok megfejtésére. És persze minden apró mozaik­da­rab­kát úgy kell összecsiszolgatnia, hogy azok tökéle­tesen illeszkedjenek, ha esetleg visszaolvasnám a végén a fordulatokat. (Mániákus krimiolvasók, ismerős?)

Nem hagyhatja csak úgy sodortatni magát az árral, pontosan kell tudnia, mi fog történni (sőt, a karaktereket sem hagyhatja kedvük szerint élni), és legyen célja a párbeszédeknek is. Nincs idő elmélázni, és nincs semmi, de semmi mentség arra, ha egy krimi tele van unalmas klisékkel.

Éppen ezért, bizton állíthatom, hogy A. J. Kazinski vérprofi. Sőt: vérpofik, ugyanis az álnév mögött rögtön ketten rejtőznek, a dán Anders Rønnow Klarlund filmrendező és forgatókönyvíró (ami abszolút érezhető a könyvön, de erről majd később) és forgatókönyvíró kollégája: Jacob Weinreich.

Az Álom és Halál című krimijük ugyanis úgy jó, ahogy van.

A történetet azonnal akcióval indítják, Niels Bentzont, a koppenhágai rendőr és túsztárgyalót egy öngyilkosságra készülő nőhöz hívják. A nő viszont látszólag menekül valaki elől, és mielőtt leugrana, egy rejtélyes szót mond csak. A rendőr kifejezetten rosszul viseli a kudarcot, és hogy lelkiismerete megnyugodjon, gőzerővel veti bele magát az egyre szövevényesebb ügybe. A boncasztalon derül ki, hogy a nő már többször is meghalt, és a defibrillátor nyomait találják rajta. Ki és miért ölte meg a nőt újra és újra, és vajon mi lehet az az egyetlen szó, amit utoljára elsuttogott?

Közben egy lány gondolatait követhetjük a kórház pszichiátriai osztályán, aki gyerekkorában végignézte, ahogy egy ismeretlen meggyilkolja édesanyját. Azóta nem beszél, de hogy pontosan miért, azt még az orvosok sem tudják. Gondolatai középpontjában a gyilkos áll, akit azóta sem találtak meg. És a lány még mindig csak a múltban él. A szálak egymástól látszólag egészen távol gombolyodnak lefele, de persze tudjuk, hogy egyszer csak össze kell érniük.

Sok író bicskája beletörik a feladatba, amikor nemcsak a sokféle karakter kell megszólaltatni, de némelyik szereplő egyes szám első személyben szólal meg, majd a másik szereplőről a kívülálló elbeszélő mesél egyes szám harmadik személyben. A szerzőpáros ezt könnyedén oldja meg, nem érezni döccenést a váltáskor, azonnal beleélhetjük magunkat a figurák lelkivilágába.

A történeten két fő vezérgondolat fut végig, mindkettő izgalmas, talán azért, mert évezredek óta övezik viták. Az egyik, hogy létezik-e bármi az életen túl, vajon itt marad-e a lelkünk, amikor a testünk már feladta. Visszatérhetünk-e a nagy válasszal, tudja-e bárki, hogy mi van odaát, vagy csak az agyunk, a fantáziánk játszik velünk.

A másik az abortusz örök, morális kérdése. Vajon mit tennénk, ha tudnánk, hogy örökletes betegséget hordozunk, amit nagy eséllyel örökíthetünk tovább gyermekeinknek? Van-e jogunk dönteni a sorsáról, vagy a gyermekünk választott minket, így kutya kötelességünk rábólintani?

A. és J. nem hagy túl sok kérdőjelet vagy lebegtetett kérdést – időnként konkrét válaszokat ad(nak), ami feszültséggel itatja át a történetet. Kiviláglik (ahogy egyébként a valódi életben is), hogy a jó nem mindig jó, és a gonosz sem gonosz mindig. Képesek vagyunk megérteni (de azért elfogadni nem) a gyilkost, sőt a végére meg is sajnáljuk esendőségéért. Összetett és érdekes figurák mozognak a történet kanavászán, és – ahogy a skandináv krimikben megszoktuk – egyéni dráma a tettek fő mozgatórugója. A szálak pedig lassan összefutnak, és kezdjük megérteni a miérteket, amitől az olvasóban még feszültebbé válik az amúgy sem lassú sodrású történet.

A szerzők forgatókönyvírói rutinja áthatja a regényt: mintha moziban néznénk a produkciót. Nagyon precízen van tálalva a klinikai halál, az érzéstelenítés, az alváskutatás témaköre, érezhető a sok felkészülés, tájékozódás és szakértői ellenőrzés – de másképp nem is szabadna krimit írni. (Ha jobban belegondolok, mást sem…) Mert ha egy krimi nemcsak borzongat, hanem ráadásul ismeretterjesztő is (lásd Michael Crichton dolgait), akkor megfog, nem ereszt.

És még maradt a végére egy profi filmes(ek)hez illő húzás: csak odakerült egy fordulat, ami után a magamfajta krimi-ínyenc elégedetten csettint, és azt mondja: „Ejha!”. Ettől van, hogy miután elolvastuk, még egy darabig a kezünkben marad a könyv, ízlelgetjük mondatait, újragondoljuk a záró fejezet eseményeit. Másnap meg azon kapjuk magunkat, hogy időnként bevillan egy-egy jelenet, mint valami jó film után. Igen, valahogy így érdemes csinálni.

Fordította: Petrikovics Edit

A. J. Kazinski: elöl Jacob Weinreich, sapkában Anders R. Klarlund

A. J. Kazinski (elöl Jacob Weinreich, sapkában Anders R. Klarlund)

A. J. Kazinski: Álom és Halál
Animus Kiadó, 2013
400 oldal, 3590 Ft
ISBN 978 963 324 1172

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Niels Bentzon, a koppenhágai rendőrség túsz­tár­gyalója a dán főváros egyik hídjának tetején állva egy fiatal, meztelen nőt próbál lebeszélni arról, hogy a mélybe vesse magát. Ám pálya­futása során először kudarcot vall: az ismeretlen nő minden igyekezete ellenére összetört koponyával és egy titokzatos feljegyzéssel a kezén végzi a síneken.

Bentzont nagyon megviseli a kudarc. Presztízskérdés számára, hogy igazolja a gyanúját: a lány nem önként választotta a halált, hanem belehajszolták. Erre utal a boncolás eredménye is, amely szerint a nőt közvetlenül az öngyilkossága előtt vízbe fojtották, majd újraélesztették. Az azonosításkor kiderül, hogy az áldozat a Királyi Balett szólótáncosa, aki egy kisebb társasággal egy elképesztő időtöltés rabja volt…