A. J. Kazinski: Álom és Halál (részlet)

| 2 | Islands Brygge. 23.35 |

Mi a gyilkosság? Mit tudunk egyáltalán az életről? És a halál­ról?

Ezeken a kérdéseken gondolkodott Hanna Lund valamivel éjfél előtt, miközben álmatlanul ácsorgott a teraszon. Óvatosan húzta be maga mögött a terasz ajtaját, nem akarta felébreszteni Nielst. Bár már biztosan ébren volt, és rég rájött, mi baja Hannának. Niels minden észrevett, Hanna hangulatát, az összes apró jelzést, amelyet az ember úgy tár a világ elé, hogy annak nincs is tudatában. Emiatt volt a rendőrség túsztárgyalója, méghozzá az egyik legjobb a szakmában – elkeseredett embereket beszélt le arról, hogy borzalmas dolgokat kövessenek el kétségbeesésükben. Ezért is volt ő az igazi a számára. Mert Hanna is egy elkeseredett ember volt.

A kikötő túlsó végén piros és zöld színű lámpák fénye tükröződött vissza a fekete vízfelületről. Vajon miért csak pirosak és zöldek, tűnődött Hanna, és rágyújtott egy újabb cigarettára. Be kellene ugrania a kajakjába, hogy átevezzen az éjszakán – hozzájuk. Hogy kivegye a részét a mulatságból. A legjobb megoldás az álmatlanság és az összes ostoba, megválaszolatlan kérdés ellen, amelyek akkor bukkannak fel, amikor a test megtagadja az alvást, az, ha az ember szakít a rossz mintával. Az a lényeg, hogy ne legyen rosszban a sötétség óráival, ne legyen az alvás ellensége. Hogy valami értelmes dologgal töltse az idejét. És igyekezzen úrrá lenni a szorongásain. Ezt olvasta. Rendben. Lássuk az aggodalmaimat, gondolta és bízott benne, hogy elég lesz az egyik keze ahhoz, hogy számba vegye őket. Először is, terhes vagyok, és nem mondtam el a férjemnek. Mert el akarom vetetni. Meg fogom ölni a magzatot. Gyilkosságot követek el. Nem tudom, hogy képes vagyok-e normális gyermeket a világra hozni. Az egyetlen gyerek, akit szültem, defektes volt. Beteg, elmebeteg. És végül öngyilkosságot követett el. Egyfelől kivételes tehetséggel volt megáldva. Másfelől kivételes tehetséggel volt megátkozva. Ahogy én is, gondolta. Hanna szülei szégyenkeztek miatta gyermekkorában. Igyekeztek rábírni, hogy olyan legyen, mint a többi gyerek. „Ne játssz olyan okosan”, mondogatta az apja. Hanna akkor érezte magát először otthon a világban, amikor egészen fiatalon átlépte a Niels Bohr Intézet kapuját. Otthonra lelt a többi ütődött között, akik szintén nem vették észre, ha morzsás maradt a szájuk sarka, ha az ingük kilógott a nadrágjukból, vagy ha felemás cipőt viseltek. Ezt a többi ember egyszerűen nem érthette meg. Hogy hogyan szűnt meg teljesen a hétköznapi világ a számukra? Úgy, hogy csupán az egyenlet létezett, a megoldás, a számok, amelyek olyan iramban vágtáztak keresztül az agyán, hogy azt sem vette észre, hogy a kerékpáros sisak még mindig a fején van, bár már három óra is eltelt azóta, hogy belépett az ajtón.

Azon töprengett, hogy ez vajon egy probléma volt-e, vagy több, amikor észrevette az ablakban a tükörképét. A legszebb nő, akit valaha láttam, mondta mindig Niels Hanna szemébe nézve, amikor a nő alatta feküdt. Ebben a pillanatban semmi szépet sem látott magán. Csak egy negyvenes évei közepén járó, félhosszú, sötétbarna hajú nőt. Kislánykorában az egész arcát szeplő borította. Mostanra mintha lemosták volna őket, legfeljebb csak nyáron látszottak nagyon halványan. Folytatta az éjszakai leltárt: csinos vonalak, csaknem olyan magas, mint Niels. Karcsú, kissé talán túlságosan is vékony. Mióta terhes volt, lefogyott az aggodalomtól. Épp most, amikor az embernek épphogy némi súlyt kellene magára szednie. Csak a melle nem fogyott. Talán még nőtt is egy kicsit. Közelebb emelte az ablakhoz a gyertyát, hogy lássa a szemét. Félelem. Be vagyok rezelve, gondolta. Nem tudom, hogy szeretem-e még őt. Nielst. Nem tudom, hogy képes vagyok-e szeretni. Lehet, hogy ez olyan képesség, amely nem adatik meg mindenkinek?

Szüksége volt még egy Gauloises-ra, és talán egy italra is. Újra számba akarta venni az aggodalmait, mielőtt visszabújik az ágyba.

| 3 | Islands Brygge. 23.37 |

A telefon rezegni kezdett a konyhaasztalon. Niels Bentzon az órára pillantott. Csakis munkaügyben kereshetik. Valami boldogtalan pára, aki el akarja dobni az életét, vagy el akarja venni valaki másét, és most le kell beszélni róla a szakadék szélén. De nem ma este, gondolta Niels. A kapitányságon ma kénytelenek lesznek feltárcsázni a túsztárgyalók listáján szereplő következő nevet.

A telefon kitartóan tovább búgott.

Hanna alig négy méterre állt tőle, odakint a teraszon, mégis egy egész univerzum választotta el tőle. Nézte, ahogy csak a tükörképét szemlélve álldogál. Látta rajta, hogy elégedetlen a látvánnyal. Amikor bejött a cigarettáért és a szúnyogriasztóért, Niels úgy tett, mintha aludna. Hanna egészen biztosan mindent megtett, hogy a legkevesebb zajt üsse, ennek ellenére hallotta, ahogy magában suttog odakint. Ahogy tegnap este is. És az utóbbi esték mindegyikén. És azzal is tisztában volt, hogy a helyzet csak rosszabb lenne, ha Hanna sejtené, hogy az álmatlansága Nielsre is hatással van. De ez volt a helyzet.

Hanna az utóbbi időben magába fordult. Talán túlságosan hirtelen vetették bele magukat a közös életükbe. Talán túlságosan gyorsan házasodtak össze. Niels gyakran töprengett ezen. Lehet, hogy amit valódi szerelemnek hittek, csak gyerekes rajongás volt? Erről lenne szó?

Hanna óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Niels látta, ahogy a teraszon a cigaretta parazsa felizzik, majd újra eltűnik. Mint valami szívverés, az éjszaka pulzusa. Ha nem lenne biztos a dolgában, azt hinné, hogy a felesége terhes. A melle megduzzadt az utóbbi időben. A minap vette észre, amikor hátulról átfogta a konyhában. Hanna visszautasította a közeledését. Hátratolta a fenekét és kiszabadította magát a szorításából. Fejfájásra hivatkozott. Igen, ha Niels nem tudta volna magáról, hogy nem lehet gyereke, egészen biztos lenne abban, hogy Hanna terhes. De neki nem lehetett gyereke.

Körbepillantott a háromszobás lakáson. Igyekezett figyelmen kívül hagyni azt az átkozott telefont. Egyáltalán miért vették meg a lakást? Hiszen ki nem állhatta. A Koppenhága kikötőjére nyíló panoráma tényleg csodálatos volt, de egy cseppet sem szívelte az új építésű lakásokra jellemző klinikai stílust. Minden olyan elcseszettül sápadtfehér volt. Mint valami kórházban. De talán csak arról volt szó, hogy a friss házasoknak egy ostoba vásárlással kellett megpecsételniük a sorsukat. Egy túl öreg autó, egy kissé szűkös lakás, egy lepukkant nyaraló. Miközben Hanna cigarettájának a parazsa föl s alá mozgott a teraszon, Niels Kathrinére gondolt, az exnejére. Vajon Kathrine hiányzik neki vagy a jelenlét érzése? Képtelen volt eldönteni. A jelenlét. A közelség. Mindaz, aminek meg kellene lennie egy házasságban, de ami már rég nincs meg Hannával. Lehet, hogy csak valami őrült ötlettől vezérelve házasodtak össze? Igen, igen, a fenébe is. Nem a szerelem az utolsó dolog, amelyben anélkül bűnözhetünk, hogy megbüntetnének érte? Ahol belefér egy hangyányi őrültség? Nem – Niels visszavonta ezt a gondolatot, és egy újabbal rukkolt elő: Mindenképpen megkapjuk a büntetésünket, csak épp nem az államtól. A büntetésünk az álmatlanság, a szívfájdalom, hogy éjszakáról éjszakára éberen gubbasztunk – mióta is? Két hónapja? Megpróbált utánaszámolni. Mikor kezdődött? Mikor is fordult Hanna magába? Másfél hónapja? Vagy csak egy hónapja? Mintha egy éve történt volna. El kellene költöznie. Keresnie kellene magának egy kis lakást. Niels arról győzködte magát, hogy nem lennének anyagi gondjai. Jóllehet válság volt. De amíg ebben az aprócska országban a krízis egyre fokozódik, addig Nielsnek és a rendőrség tárgyalóinak bőven akad munkája. A testület azon rendőrtisztjeinek, akiket arra képeztek ki, hogy azoknak a polgároknak a lelkére beszéljenek, akik golyót akarnak ereszteni magukba, másokba, netán az egész világba, és akiknek a száma jelentősen megugrott, amikor a gazdasági fellendülés visszaesett. Igen, bőven akadt tennivalója, egyelőre nem fogják lapátra tenni. Vagyis nyugodtan elköltözhet. Akár még új párt is találhat magának. A külsején igazán nem múlik, ezt ő is tudta. Magasabb volt az átlagnál, testfelépítése inkább zömök volt, ami passzolt kissé szögletes arcához. És bár nem volt csúcsformában, egyáltalán nem volt rossz fizikai állapotban, ráadásul jól kommunikált az emberekkel – a nőkkel is. Vagy le kellene utaznia Kathrinéhez? Fokváros szép hely. Talán elölről kellene kezdeniük az egészet? Kathrine mindenesetre nem büntetné hallgatással és azzal, hogy magába zárkózik. Vajon mit szólna, ha reggel hirtelen ott állna Fokváros nemzetközi repülőterén egy bőrönddel a kezében, az ajkán pedig egy bizonytalan mosollyal? És miközben mellette feküdne, eszébe jutna Hanna? És hiányozna neki? Lehet, hogy megsértette valamelyik istent, és ez a büntetése. Hogy örökké az hiányozzon neki, akivel nincs együtt.

Ostobaság.

Felült. Minden csodás volt, amíg Hanna magába nem fordult. Meg kellene keresnie a bőröndjét. Bejelentkezni egy szállodába. Muszáj aludnia egy kicsit – a túlfűtött érzelmek és ez a nyári hőség együtt már soknak bizonyult.

– Felébresztettelek? – kérdezte Hanna, amikor Niels kilépett a teraszra, és kivett egy szál cigarettát az asztalon heverő dobozból.

– Nem.

– Biztos?

Niels lecsapott egy szúnyogot, amely a kezére telepedett. Ahelyett, hogy Hannára nézett volna, a szúnyogcsípés helyén előbuggyanó vért kezdte szemlélni a csuklóján, ott, ahol az erek mintha deltává váltak volna.

– Valami baj van? – kérdezte a nő.

– Hanna – vágott bele Niels, majd tartott egy rövid szünetet. De. Készen áll.

– Ez nem hangzik valami jól – jegyezte meg Hanna.

A telefon még mindig csengetett a konyhában. Niels megfordult. Hanna a keze után kapott.

– Mit akartál mondani?

– Muszáj felvennem. Lehet, hogy munkaügyben keresnek – felelte Niels, és elhúzta a kezét.

A konyhaasztalon heverő telefon kéken villogó kijelzőjén négy betű szerepelt: Leon.

– Itt Bentzon.

– Bentzon. Van itt valami a számodra. – Leon hangjában alapból volt egy agresszív tónus, amely több mint fenyegetőnek hatott, és amelyet Niels képtelen volt megszokni. Leon azonban mindenkivel így beszélt. A rendőrség bevetési egységének parancsnokaként ahhoz szokott, hogy utasításokat osztogasson.

– És mi volna az, Leon?

– Háborúba kell indulnod, Bentzon. A csata Dybbølnél van.

– Háborúba?

– Úgy van. Egy meztelen, belőtt, narkós picsa áll odafent a Dybbølsbrón, és azt hiszi, hogy tud repülni.

Niels habozott. Kipillantott Hannára, aki őt nézte.

– Van kint vele valaki? – Niels hirtelen hallotta a saját hangján, hogy lefekvés előtt alkoholt ivott.

– Te leszel, Bentzon. Egy szempillantás múlva. Ha leugrik, könnyen lehet, hogy ronda nagy horpadások lesznek a vonatokon. Ezt el kell kerülnünk. A DSB [Dánia legnagyobb vasúttársasága] teljesen kész van. Nem engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

– Alkoholt ittam a vacsorához.

Leon eleresztette a füle mellett a választ: – Húzz bele. Találkozunk három perc múlva. Addig megpróbálom elszórakoztatni a csajt.

Fordította: Petrikovics Edit

A. J. Kazinski: Álom és Halál
Animus Kiadó, 2013

• Recenziónk: Az a bizonyos fényes alagút