Forgách András: 12 nő voltam (részlet)

Two In One

(…) Tizenöt perc múlva ott álltam a 2-es villamos megállójában, a Roosevelt téren. Lilian a kő mellvédnek dőlt a Lánchídra vezető járdán ötven méterrel odébb, és a folyóba bámult. Nem tudom, egyszerűen azóta sem tudom, hogy miért pont oda mentem, és hogy ő miért volt ott. Hogy mi történhetett ott. Hogy mit láthattunk ott kilencévesen. Erről nem beszéltünk, nem volt rá időnk. Olyanok voltunk, mint a tébolyultak, mint a szerelmesek. Előbb beültünk egy közeli kávéházba, leültünk egy márványasztal mellé és egy órán keresztül hallgattunk.

Mivel a kilencéves Lilian, ahogyan az emlékezetemben megőriztem, maga volt a tökéletesség – azt nem tudom, ő hogyan látott engem –, ebben a szőkített hajú svéd nőben nem találtam semmit, ami Lilianra emlékeztetett volna. De ilyenekről nem beszéltem. Lilian csak annyit mondott, „soha, soha, soha”, és az történt, amit már fentebb leírtam. Bepisiltem a nevetéstől. Olyan hangok buggyantak fel a torkomból, amiket még sohasem hallottam. Fizettünk, és ki az utcára. Amikor teljesen átfáztunk, fölmentünk hozzám. Ismétlem, nem voltunk, nem vagyunk – mert nehezen tudom elképzelni, hogy Lilian nem él –, nem voltunk leszbikusok, de mégis azzal kezdtük, hogy meztelenre vetkőztünk, és megvizsgáltuk egymás testét. Olyan kíváncsisággal vetettük rá magunkat a részletekre, mint amikor ismeretlen földrészt fedez föl egy utazó: mintha valakiről lekottázhatnánk a teremtés mintázatát. Mintha minden egyes sejtje az ismerősöm lett volna. Nem erotikus élmény volt ez, valami más. Kozmikus élmény volt ez, beláttam Isten műhelyébe.

Ültünk meztelenül a fotelban, kezünkben borospohárral, és mustráltuk egymás testét. Lilian. Gyűrűket viselt és fülbevalókat. Azokat nem vette le. Hihetetlenül egzotikusnak éreztem ezt. Festette a haját. Nem tudtam betelni vele. Pedig nem állt jól neki. Már szült, volt egy svéd kisfia. Ez látszott a hasán, a combján. Kislánykorunkban természetesen mindent megvizsgáltunk egymáson, tükörben néztük, elemlámpával világítottunk be magunknak, megnyaltuk, megkóstoltuk egymást. De akkor mellünk még nem volt, és a puncink is egészen másként nézett ki, nem nyílt ki olyan könnyen. Néztem Lilian picit megereszkedett, de még feszes melleit, amiken a szoptatástól finom harántcsíkok keletkeztek. Oda kellett tennem a kezemet, meg kellett emelnem a mellét, megérezni a súlyát. A számba kellett vennem a mellbimbóját. De nem, ez nem erotika volt, nem erotikus vonzódás volt bennem iránta, hanem, ismétlem, a teremtés csodálata.

Vakító volt belelátni a múltamba, reggel iskolába mentünk együtt, és egy nagy kutya jött szembe, és Lilian megsimogatta, és én csodáltam Liliant, hogy milyen bátor. A kutya megnyalta az arcát. Fára másztunk, ültünk fent, amíg be nem sötétedett, és reszkettünk a hidegtől, vacogott a fogunk, de nem másztunk vissza a földre, figyeltük az embereket, mindent tudtunk róluk. Fociztunk a fiúkkal egy pocsolyás játszótéren. Egyszer ott aludtam náluk, többször nem engedték, mert az öccsén az anyja kék-zöld foltokat vett észre, és akkor kiderült, miket művelünk vele, nem ő köpött be, azt soha nem tette volna. A kilencéves Lilian minden porcikáját ismertem, arra rakódott ez a mostani test, a sima bőre, a combjai térfogata, a válla vonala, a kulcscsontja, a vádlija. Csiklandoztam a talpát. Ráleheltem. Mintha magamat néztem volna, ismeretlen magamat, sok ezer év távolából. Idegen volt, mert idegen volt az illata is, de idegenségében minden egyes porcikája maga volt az ismerősség.

Megvolt a sebhely a térdén, mikor a Bakonyban egy kiránduláson lezuhant egy lejtőn, nyílt törés volt, akkor láttam a csontját, emberi csontot, a térdkalácsát, ájultan feküdt a földön, csapzott hajjal, helikopter jött érte. Én is majdnem elájultam az izgalomtól. Ott volt most is a hosszú heg a térdén. Megérintettem a heget, és beleborzongtam.

Néhány óra telt el így, azt hiszem, berúgtunk. A társaságban egy idő után észrevették, hogy eltűntünk, de mi kikapcsoltuk a mobiljainkat. A svédek, így kezdte minden mondatát. A svédek. Engem egyáltalán nem érdekeltek a svédek. Semmiről sem tudtam beszélni vele. Ha azt mondta: Stockholmban az év legnagyobb részében esik, akkor ez a mondat nekem valami olyasmit jelentett, hogy emlékszel a szomszédban arra a korcs kutyára, amelyiket délután én vittem le sétálni? Bármi bármit jelenthetett. Ha azt mondta, tőzsdei alkalmazott, az lehetett keserű kutyatej, de lehetett India meggyilkolt miniszterelnök asszonya is.

Nevettünk. Aztán sírtunk. Lilian pár nap múlva visszautazik Svédországba, és tudtuk, hogy többé nem találkozunk. Ezt nem szabad, ezt a fájdalmat nem szabad még egyszer átélnünk. Csöndben néztem, ahogy felöltözik, a fenekét néztem, ahogyan ellapult, amikor lehajolt a földre dobott harisnyájáért és szétnyílt a vulva, finoman, mint egy gyümölcs. Enyhén csillogott is. Csak bámultam, csodáltam azt az enyhe csillogást. Odaguggoltam. Megérintettem. Megcsókoltam. Lilian mozdulatlanná dermedt egy pillanatra. Hagyta, aztán úgy folytatta a mozdulatát, mint amikor a videolejátszón valaki megnyomja a play gombot a pause után. Hogyan magyarázzam el valakinek, hogy nem voltam szerelmes Lilianba? Magamba ittam az arcát, minden tagját, minden porcikáját. Kilépett a lakásból, nem hagyta, hogy lekísérjem a ház elé. Hívtam egy taxit neki. Amikor lent a liftből kiszállt, találkozott a döbbent barátommal, aki udvariasan köszönt neki, de ő nem szólt hozzá egy szót sem. A barátom valósággal betört a lakásomba, ez a kedves fiú, kulcsa még nem volt, úgy csöngetett, mint az őrült, különben olyan vicces tudott lenni, és akibe már tényleg majdnem beleszerettem, most dühöngött, öklével verte a falat. Megaláztál! Úgy megaláztál, üvöltötte, közben rugdosta a bútorokat, poharakat csapdosott a földhöz, rázta a vállamat, hogy majd kiszakadt a fejem a helyéről, fojtogatott, és hiába mondtam neki, hogy ezt ő nem értheti, tényleg nem akart érteni az egészből semmit.

Lilian nyomtalanul eltűnt azután, még a kisfiához sem ment vissza Stockholmba. Lehet, hogy évek óta tervezte az eltűnését, nem tudom. Nem tudom, fogalmam sincs, mi játszódhatott le benne, bár azt hiszem, tökéletesen értem így is. Ez az érzetem, hogy minden értek, ami Lilianban lejátszódott, amikor találkoztunk, ez az én iránytűm az emberi kapcsolatokban. Vagy azt akarom, amit Liliannal, vagy semmit. Elég nehéz betartani. Nem lehet betartani.

A férje, aki egy higgadt, kiegyensúlyozott férfi benyomását keltette, rettentő furcsán viselkedett, följelentett a rendőrségen. Gyilkossággal vádolt meg. Hosszú ügy volt, és mindig ugyanazt kellett elmondanom. A végén már kívülről fújtam. Senki nem értett semmit. Én mindent. Vagyis semmit.

Forgách András: 12 nő voltam
Libri Könyvkiadó, 2013

• Recenziónk: Női lelkek férfiszemmel