Vétkesek közt cinkos | Czapáry Veronika: Megszámolt babák

Takács-Mózes Kitty

A modern kori Árvácska menedéket épít magának, aho­va elbújhat Petivel, aki vigasztalja, ha el van kese­red­ve, Dollival, az igazi porcelánbabával, aki olyan, mint Hófehérke. Itt van még a kedves Léna baba, csodálatos, világoskék szemével, karcsú testé­vel és szőke hajával. A fiúnevű Frici sem maradhat ki, aki pedig lánybaba, akár Barbi, akinek szép ruhája és retikülje van, és karkötője meg kicsike hajgumija. Őket, és az összes babát minden nap meg kell számolni, hogy biztosan megvannak-e mind. A Kék Nyulat, az oldalra néző szemeivel és a legédesebb Regina meg Sári babát is, mindig meg kell számolni. A mi Árvácskánk apukája azt mondja, azért vettek ennyi babát, mert nem figyelhetnek folyamatosan a gyerekükre. Nem érnek rá folyton játszani vele. Meg kell tanulnia magát szórakoztatni.

De nem, így nem mutathatom be ezt a könyvet. Nem szabad szépíteni a megfogalmazáson, és azt írni: a regény elbeszélője a tulajdon családjában szeretetnélküliségtől szenvedő, érzelmileg és gyakran fizikailag is elhanyagolt kislány, aki kitaszítottságában és meg nem értettségében babáihoz menekül. És még véletlenül sem maradhatunk annyiban, hogy csupán megjegyezzük: hogy az apa – mint számos utalásból kiderül –, hihetőleg még molesztálta is.

Mert ki kell mondani, hogy az elbeszélő incesztus áldozata. Egy kislány, aki a családon belüli erőszak összes megnyilvánulási formáját elszenvedte a legkisebb korától fogva, amire csak vissza tud emlékezni. Mondjuk csak ki, hogy egy gyermeknek a lelki terror, elhanyagolás, könnyű és súlyos testi sértés és súlyos, rendszeres szexuális bántalmazás fogalomkörébe tartozó élményeivel szembesülhet, aki vállalkozik a könyv elolvasására. Az pedig, hogy a téma hatásvadász, legfeljebb olyasvalaki fejében fogalmazódhat meg (minthogy akad, aki nyilvánosan így reagál), akinek a leghalványabb fogalma sincs a lelki traumák felépítéséről és következményeiről. Az események tragikus voltát egyébként fel sem ismeri az önálló értékítélettel még nem rendelkező elbeszélő. Ott vagyunk a kétéves, négyéves, nyolcéves Nikivel. Hallgatjuk, amint kezdetleges megfogalmazásaival, csapongva, sztereotípiáit idegesítően ismételgetve fecseg mindennapjairól. Hogy az anyja undorító kis kurvának nevezi, miközben megtépi, mert az esténként az apjával hentereg. Hogy a testvérei rendre eldugják, megcsonkítják babáit, szándékosan úgy bántva őt, ahogy a legjobban fáj. Hogy hiába könyörög irgalomért kedves játékai számára, nincs kegyelem. Nikolett nem képes felismerni, hogy babáival zsarolják őt, vagy hogy beteges kötődését aljas célokra használják. Ahogy az sem tudatosul benne, hogy gyakran szándékosan elkábítja az apja, mert olykor fáradt lilára verni, ha ellenkezik, amikor magáévá szeretné tenni, napja jól megérdemelt jutalmaként. Ez tehát a géz, amit szagolni kell, és ami után elsötétedik a világ. A gyermek igénye a biztonság keresésére elsődleges ösztön, ami nagyon sokáig nem fér meg a felismeréssel, hogy szülei, azok cselekedetei abnormálisak és velejéig rosszak. A kislány egyszer sem mondja, hogy pokolba kívánja, gyűlöli az anyját vagy apját, mivel számára ez az a család, ezek a normák, amiket állandóságként ismer a kezdetektől.

Mi magunk is képesek vagyunk összezavarodni akkor, mikor arról mesél, hogy családjának rendezettek a szociális kapcsolatai (nem mondja ilyen tudományosan), hogy társasági életet élnek. A diplomás anya minden évben nyaralni viszi őt testvéreivel, akik olyankor a világ legjobb testvérei. Olyankor finomakat esznek, és minden csupa móka, kacagás. Unokatestvérekkel és barátokkal játszanak, fociznak és úsznak naphosszat, nevetnek és futkároznak. Hosszabbra nyúló, idill közeli pillanatokban úgy tűnhet, Niki élete épp olyan, mint bármely más normális gyermeké, akinek szülei gondosan őrködnek a gyerekkor boldogsága fölött. Mert kiderül, hogy a jómódot teremtő apa, ha teheti, megvédi az ő kislányát az anyja fejsérüléseket osztó haragjától. Sőt: apa néha igazán érdek nélkül gondoskodik róla és dédelgeti. Tulajdonképpen ott a nagymama is, akivel úgy, de úgy szeretik egymást, tőle kapja a legszebb ajándékokat. Barátai is vannak Nikinek, akikhez vendégségbe mehet.

Maga a könyvélmény irodalmi jellege abszolút lényegtelenné válhat, noha érezhetően egységesre csiszolt stílus jellemzi a történetmesélést, amely mindvégig tartja magát saját logikájához. Ettől függetlenül, mindig ingoványos talajra lép a felnőtt író, ha arra vállalkozik, hogy autentikusan tükrözze egy gyermek benyomásait, reprodukálja egy gyermek nyelvi megoldásait, figyelembe véve annak lehetséges korlátait. Mindenekelőtt kitűnő memória szükséges hozzá – amivel kapcsolatban rögtön felmerül néhány aggály. Tudniillik, hogy mennyire megbízhatóak az emlékek. Egy gyermek idő-, tér- és egyéb érzékelése is merőben különbözik a felnőttekétől. (Czapáry Veronikának ezt többé-kevésbé sikerült is visszaadni.) Nem azt jelenti ez, hogy kételkednünk kell a leírtakban, vagy hogy a szokásos módon elhatárolódhatunk, hivatkozva az élénk gyermeki fantáziára. De ez a megfontolás segítségünkre lehet akkor, mikor találgatni próbáljuk, vajon hogyan maradhatott büntetőjogi felelősségre vonás nélkül a tragédia, melynek részletei cseppenként kerülnek felszínre a könyv során. Nikolett rendszeresen megerőszakolt nővéréről van szó, aki belehalt az apja által okozott sérülésekbe, mikor menekülni akart a szexuális kényszer elől.

Meg kell értenünk, hogy a dolgok, a karakterek nem egyértelműen feketék akkor sem, amikor annak tűnnek, és akkor sem, ha tetteikre nincsen, nem lehet mentség. Körülmények azonban vannak, amik kiderülhetnek számunkra, és amiket figyelembe kell vennünk egy pillanatra. Akár azt, hogy a házasságban az anya is szenved a meg nem értettségtől. Gyakran kárhoztatja magát hibás döntéséért, amiért olyan férfinak mondott igent, aki sosincs tekintettel az ő érzelmi igényeire. Bár nem derül ki, hogy az anya felismerte-e valaha bűnrészességét az apai aberrációban, többször láthatjuk hisztérikus rohamait, vagy összeomolva egoista világa padlóján. Saját választása áldozatának érzi magát, még ha önnön felelősségét nem is ismeri el egyértelműen.

Mindezt figyelembe lehet venni ugyan, de a tényen nem változtat. Bűnösök a szülők, ahogy a családi barátok, rokonok, tanárok is, akik nap mint nap látják a lila foltokat, a félreérthetetlen sérüléseket, mégis elfordítják a fejüket. Vagy csak nagy sokára, munkaköri kötelességből tesznek egy kis feljelentést, minek egyetlen következményeként a gyermek időlegesen a nagyszülők gyámsága alá kerül. Bűnösök a nagyszülők is, akik mindvégig tisztában vannak az igazsággal, mert bár befogadják az unokát, mégis csak saját presztízsük miatt aggódnak. Ugyanis ha kiderül milyen családhoz tartoznak, az az állásukba is kerülhet. Bűnösök és áldozatok is egyben, akiknek egy egész társadalommal kellene szembeszállniuk a változásért.

Nem mentség (és ez már messze túlmutat a könyvön) ám tény, hogy még napjainkra sem alakult ki olyan jogi környezet, melyre bármelyik érintett biztonsággal támaszkodhat. Akár áldozat, akár szem- vagy fültanú, bárki, aki csak sejti (vagy meggyőződött arról), hogy bármiféle bántalmazás történik egy családban.

Igaz, legtöbben elhárítják maguktól az egészet, és nem is tudják, mit tehetnek hasonló helyzetben, hová fordulhatnak, milyen következményekre számíthatnak. Ez fokozottan érvényes a nagyjából 14 évet felölelő történet szempontjából, ami a hetvenes évek végén, legfeljebb a nyolcvanas évek elején játszódhat.

Egy bántalmazó családban, következetlen és kiszámíthatatlan közegben a gyermek személyiségfejlődése, a psziché súlyosan károsodik. A haláltól vagy súlyos sérülésektől való állandó rettegés és a halál mint menedék iránti vágy további belső zavarokat, feszültségeket teremt. Az egyszerűbb vagy akár rendkívül összetett hatások hosszú távon rombolnak, és megnehezítik vagy ellehetetlenítik a mai gyermek, holnapi felnőtt egészséges emberi kapcsolatainak kialakítását. Éppen ezt a témát érinti a szerző korábbi, Anya kacag című műve. Eredetileg annak részeként szerepelt, végül külön kötetben vált önálló alkotássá a Megszámolt babák, ami végül is a fenti mű előzményeként értelmezhető.

Hasonlóan bármely regényíróhoz, Czapáry törekedett arra, hogy az olvasó számára a legapróbb részletekig menően hiteleset alkosson. A történetet azonban – bár tartalmaz önéletrajzi elemeket – alapvetően gondosan kimunkált fikcióként kell olvasnunk.

Ugyanakkor fontos megemlíteni a szakemberek – pszichológusok, pszichiáterek – figyelmeztetését. Semmiképpen sem ajánlott Czapáry Veronika könyve olyan érintettnek (pl. családon belüli erőszakot, régebbi kifejezéssel vérfertőzést túlélő személynek), aki még nem dolgozta fel, tisztázta magában vagy segítséggel hasonló traumáját. Mert bár jellemző ugyan, hogy az egyén sajátos alkalmazkodási stratégiát kifejleszt az átélt traumákhoz, de ezek a stratégiák rendkívül ingatagok lehetnek.

Czapáry Veronika: Megszámolt babák
Scolar Kiadó, 2013
256 oldal, 2750 Ft
ISBN 978 963 244 4598

• Olvass bele!

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Czapáry Veronika új regényében a babák a rémület és a kiszolgáltatottság ellen kínálnak menedéket egy kislánynak, akit a családi erőszak és a szülői aberráció az önpusztítás felé sodor. A Megszámolt babák tabutörő mű, sokkoló olvasmány. A balladák konok ritmusában megírt költői próza, az élethez való jog túlélő éneke. A nagy feltűnést keltett korábbi Czapáry-regény, az Anya kacag után a szerző második kötete.