Bencédy József: Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században (részletek)

Posted on 2013. október 14. hétfő Szerző:

0


Bencédy_Nyelvtudományi-bor180| 7. | A szociolingvisztika |

Részleteit tekintve nem új keletű tudomány, összetevőivel együtt interdiszciplináris jelenség, mint az előbbi fejezetben ismertetett pszicholingvisztika. Maga az elnevezés is jó ideig ingadozott, hol szociolingvisztika szerepelt, hol nyelv­szocio­lógia, meg még továbbiak, s az 1960-as évektől kezdet elterjedni a ma használatos név és maga ez a határterület tudomány. Határai, részletei a 20. század végére sem formálódtak ki, de így is kellet lennie, mert igen sokrétű, sok témát átfogó és szüntelenül gazdagodó tudományról van szó. Indulásáról, elnevezéséről, részleteiről átfogó képet kapunk Kiss Jenő Társadalom és nyelvhasználat című könyvéből (1995), Máté Jakab monográfiájából (A 20. század nyelv­történe­tének főbb elméletei is irányzatai, 1998), valamint két szemelvény­gyűjteményből (Társadalom és nyelv, összeállította Pap Mária és Szépe György, 1975; Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény, össze­állították az ELTE TFK magyar nyelvtudományi tanszékének tanárai, 2002).

A szociolingvisztika kialakulásában a szociológián és a nyelvészeten kívül más tudományos tényezők és egyéb társadalmi jelenségek, igények is szerepeltek. Se a strukturalizmus, se a generatív grammatika nem tudott kielégítő választ adni a 20. század elejétől folyamatosan felmerülő új igényekre, mint a nyelvjárások és a köznyelv viszonya, a nyelvi norma, a pragmatika, a kommunikáció. Ezekkel és számos más hasonló témával már tanulmányok tucatjai foglalkoztak (így például az orosz/szovjet és az amerikai szociolingvisztika művelői részéről, idehaza Csűry Bálint és tanítványai), de szükség támadt átfogó s elmélyült vizsgálatokra (ez a belső nyelvészet témaköre). Ezekben az igényekben külsők is jelentkeztek: a migráció, a gyarmatbirodalmak szétesése, a vendégmunkások támasztotta komplex kérdések (külső nyelvészet). Ezeknek az igényeknek igyekszik eleget tenni a szociolingvisztika.

Mi tehát a szociolingvisztika?

A szociolingvisztika a nyelvhasználat és a társadalom, a nyelvi és a társadalmi struktúra közötti kölcsönös kapcsolatot kutatja. Tárgya a nyelvhasználat, tehát egy nyelvi-társa­dalmi cselekvés a maga társadalmi összefüggésrendszerében, a társadalmi tényezőktől való meghatározottságában. Feladata a nyelvi és a társadalmi szerkezet rendszerszerű kovarianciájának a magyarázata, célja pedig a nyelvhasználat és a társadalom közötti kapcsolat és egymásra hatás természetének, illetőleg az emberi nyelv természetének a jobb megismerése. Elmélet kiindulópontja az a föltételezés, hogy a társadalmi szerkezet és a társadalmi viselkedés irányítja a nyelvhasználat illetőleg hogy a nyelvhasználat is befolyásolja amazokat. (Kiss 1995: 14.)

Szerteágazó, gazdag az a tematika, melyet átfog a szociolingvisztika. Nincs mód arra, hogy valamennyi részletét – ha kivonatosan is – számba vegyük; válogatni kell. Kiss Jenő egyetemi tankönyve meghaladja a háromszáz oldalt, külföldi kézikönyvek a négyszázat. Válogatásomban az iskolai (felsőoktatási) gyakorlat és a valamelyest ismert társadalmi érdeklődés az irányadó.

A nyelv társadalmi funkciói sokfélék, ezek kielégítését szolgálják a nyelvi változatok. Számbavételükre többféle kísérlet történt; ilyen a hazai szakirodalomban Kiss Jenőé, Sebestyén Árpádé, Wacha Imréé (lásd Kiss 1995: 74–78), de a szerzők nem gondolják, hogy csoportosításuk végleges volna. Maguk a szempontok is többfélék. Szoktunk függőleges és vízszintes tagolódásról beszélni (köznyelv, beszélt és írott köznyelv, hivatali, társalgási nyelv, regionális köznyelv, illetve regionalizmus(ok); nyelvjárások stb.); más szempont szerint stiláris változatokról beszélünk (írói, költői, választékos, vulgáris, durva stb. rétegekről). Vannak még további szempontok. Izgalmas és szép feladat a változatok szókincsének, nyelvtani eszközeinek jellemzése, funkcióiknak magukban vet, illetve egymáshoz viszonyított tárgyalása. A nyelvváltozatoknak részletes jellemzése még előttünk álló feladat. Azzal is szembe kell nézni előbb-utóbb (a mai turbulens mozgásoknak némi csillapodásával), hogyan állunk a ma gyakorta tapasztalható nyelvi lazulással, az elektronikus eszközök (a mobiltelefon, az internet) révén elindított és mozgásban tartott változásokkal, a „pongyolaságokkal”, a határainkon kívül élő magyarság nyelvhasználatában tapasztalható keveredéssel, a globalizmus következtében beálló nyelvi hatásokkal (szakmai nyelvhasználat, elvont fogalmazás és terminológia, stiláris tekintetben vet egyszerűsödés stb.). Mindez a nyelvművelés kérdésköre is, mely a 19. század második fele óta foglalkoztatja nemcsak a nyelvészeket, hanem a társadalmat is.

A viszonyítási alap a norma. Mondják sztenderdnek (vagy standardnak) is, szinonimaként is kezelve, egymástól elhatárolva is őket. A norma körül is sok a vita: változik a tartalma, a hazai nyelvváltozatokhoz való viszonya. Mindenekelőtt rögzítenünk kell, hogy minden nyelvben több norma is van, minden nyelvváltozatnak van saját normája (vö. falun, nyelvjárási vidéken: „Nálunk ezt így vagy nem így mondjuk”), de ezek közt szerepel egy kodifikált (köznyelvi) norma, és jelen vannak nem kodifikált normák. A magyar nyelvterületen a kodifikált norma a köznyelvi. Vita folyik az egy- vagy többközpontú nyelvhasználat körül, amely hol fellángol, hol csillapodik. Most éppen elfogadhatónak látszik Pusztai Ferenc álláspontja:

A többközpontúság körül folyó vitákat mielőbb meg kell szabadítanunk a bélyegző szavaktól, az egymás mellett el-elcsúszó kategóriáktól, a csúsztatott kategória­értel­mezésektől. Tudománytörténet tapasztalatok szerint efféle fölforrósodott légkörben cél­szerű egyszerű, elhomályosodott alapkérdéseket feltenni. Csupán illusztrációnak szánva, például ezt a kérdéssort: megszűntek-e, eltűntek-e azok az okok, amelyek a köznyelv, a sztenderd változat kialakulásához vezetek? Mi volt annyira fontos érdek, hogy a sztenderdizálódás minden nehézség, késleltető körülmény ellenére nálunk is végbement? Véletlen-e, hogy a köznyelvnek nemcsak kiformálódását, de egész történetét tudatos alakító szándék, tevékenység kíséri? Ma, a szétkülönülő tendenciák, elkülönítő hatások közegében és idején kevésbé, vagy éppen hogy még inkább szükség van a változatok fölé boltozódó köznyelvre?

Különösen szükséges a világos beszéd a köznyelvi és a nem köznyelvi (a regionális) sztenderdek azonos és különböző vonásairól szólva. Abban nincs különbség, hogy a több központ mindegyike központ, tehát sztenderd. Abban lenne különbség, hogy a felülről adott, művi, valamilyen okból követhetetlen köznyelvi normától eltérően a regionális központok nyelvváltozata mentes lenne a műviségtől, a felülről adottságtól stb.? Ez aligha lehetséges. Hiszen szerepük szerint egységesítők ezek is. Mi hát a valódi különbség? A hatókör, az érvényességi (a nyelvhasználat érvényesség) tartomány nagysága, mértéke. A kommunikációs szándék és lehetőség terjedelme. S ha érthető, sőt vitathatatlan okai vannak „a kisebb beszélőközösség hagyománymondásában” élő, a köznyelvtől eltérő változatoknak (régebbi szóval: a [helyi] úzusnak), akkor ugyanúgy érthető, és szerintem vitathatatlan okok állnak a beszélő közösségek közös hagyománymondásának (hagyományvállalásának) is köszönhető, abban élő változatoknak is. Némi dacossággal azt is kijelenthetem tehát, hogy lényegében vállalom a polemikus vádat, miszerint a strukturalistának (igen, így!) nevezet, ún. hagyományos „nézetrendszer középpont kategóriája a teljes beszélő közösség, a nyelvközösség, mindent ahhoz mér, mindent annak rendel alá”. Sőt, még hozzá is tehetem, hogy addig teljes egy beszélő közösség, amíg összetartozását kifejező, azt fenntartó közös nyelvváltozata is (!) van. Azt a vélekedést ugyanis, miszerint a közös köznyelv a regionális változatokat használókat „igenis zavarba ejtő nyelvváltozat” volna nem utolsósorban a szigorú elveket érvényesíteni akaró nyers beavatkozások miatt, többféle módon lehetne ugyan elemezni és vitatni (például a különböző nyelvváltozatok is „zavarba ejthetik” egymást stb.), de a lényeget mindez ellenérvként nem érint. A köznyelv története, folyamatos változásának története azt bizonyítja, hogy a nyelv mindig is változatos rétegzettségben, nyelvváltozatok rendszereként töltötte be kommunikációs szerepét, és megújulásának, alkalmazkodásának meghatározóan fontos forrásai épp a különböző nyelvi rétegek, a többé-kevésbé elkülönülő nyelvváltozatok voltak. Tehát voltak – vannak és lesznek. Ha a („strukturalista” nyelv­műveléssel szemben) magát antropológiainak nevező felfogás „azt nézi, hogy a (kisebb) beszélő közösség számára az adott, hagyományos nyelvváltozat mennyiben jelent önértéket, identitástudatának részét”, akkor az egész magyar nyelvközösségre is ugyanígy kell tekintenie: látni kell és meg kell érteni azt, hogy az egész magyar nyelvközösség számára az adott, hagyományos (hagyományozott) nyelvváltozat (a köznyelv) a magyarság identitástudatának része. Ezért van meghatározóan fontos „önértéke”. (Magyarul és magyarán. In: Adamikné–Bódi 2002: 259–260.)

A két- vagy többközpontúsággal kapcsolatosan a társadalomban sokakat, így a szocio­lingvistákat is foglalkoztató kérdések a következők: Általában véve hasznosak-e, nem zavarják-e az interferencia révén különösen a fiatalokat, a gyerekeket? Mikor kezdjék az idegen nyelv tanulását, taníttatását? Hogy az egy vagy két idegen nyelv hasznos-e, erre mindig igenlő volt a válasz. Az Európai Unióhoz való csatlakozás felerősítette a második idegen nyelv tanulásának hasznosságát, szükségességét; a Trianon utáni helyzet pedig kiélezte az elszakított részben általában is, de különösen a szórványokban a magyar nyelv megtartását. Kiss Jenő írja:

Korábban a nyelvművelők egy része „zagyvalék nyelv”-nek s effélének titulálta a kétnyelvűek jövevényszavakkal teletűzdelt nyelvhasználatát. Kommunikációs szempontból nézve igazságtalanul, hiszen a kétnyelvűek is a legkisebb erőfeszítés elvét követve beszéltek és beszélnek – csakhogy a maguk kétnyelvű normái szerint. „Az aktív kétnyelvűség elvileg korlátlan számú átvételt eredményezhet. Az anyanyelvi beszélő saját nyelvi kódjának lexikális hiányait vagy a nyelvi memória közvetlen zavarait gyakran pótolja alkalmi kölcsönzésekkel. Ezek közül némelyek általánosabbá válhatnak, mintegy pótlékaként a kisebbségi körülmények között mindig szegényesebb szókincsnek” (Péntek 1994: 15). Kommunikációs zavar azonban itt is csak akkor jelentkezik, ha az anyanyelvi partner nem az adott kétnyelvű közösség tagja, illetőleg ha a beszélő a megnevezett fogalmak általános magyar jelölőit – magyarán: köznyelvi megfelelőit – nem ismeri (mert szükség esetén ezekkel megszüntethet a zavart). Ami tehát a romániai magyarok számára mindennapos, tehát közismert (például a csubukk ’borravaló’, a filtru ’presszókávé’, a prefixes telefon ’távhívásos telefon’, a vizsgaszesszió ’vizsgaidőszak’, az érthetetlen a Románián kívül élő úgyszólván valamennyi magyar számára (ha nem tud románul). Azonban ha a kétnyelvű – mondjuk vajdasági vagy amerikai – magyar magyarországi egynyelvű magyarral társalog, akkor nem egészen úgy beszél, ahogy teszi azonos nyelvpárú kétnyelvű partnereivel, s ennek kézzelfogható következménye az, hogy ugrásszerűen csökken a jövevényszavak száma a beszédében. Annak a kétnyelvűnek az elsődleges – anyanyelvi – produkciója, akinek ez a nyelv már erősen töredezett, természe­tesen meg sem közelít az anyanyelvi spontán nyelvhasználat szintjét. (Kiss 1995: 224–225.)

Azután még az iskolára figyelve hozzáteszi:

A többségi tanulók kétnyelvűségének kifejlesztéséhez nem szükségszerű, hogy a tanulók első nyelve legyen a tannyelv, mert az az iskola segítsége nélkül is jól fejlődik, a kisebbségi tanulóknak viszont ez szükségszerű, mert első nyelvük az iskola segítsége nélkül nehezen fog megfelelő szintre fejlődni. Minden olyan oktatásban, amely a kétnyelvűséget célul tűzi ki, az alapvető elv, hogy az iskolában annak a nyelvnek kell megadni minden lehetséges támogatást, amelynek az iskolán kívüli kialakulására a szélesebb társadalmi környezetben a feltételek kevésbé megfelelőek. (Kiss 1995: 226.)

Sokat foglalkozik a határainkon kívüli – elsősorban az erdélyi – magyarság anyanyelvi helyzetével Péntek János, ma már nyugdíjas kolozsvári egyetemi tanár:

Az asszimiláció, a nyelvcsere arányaira nincsenek olyan pontos adatok, mint az áttelepedésre vagy a népesség természetes apadására. Történészek becslése szerint Trianon óta több mint egymilliós az asszimilációs veszteség. Jórészt elnémetesedett Burgenland magyar népessége, szétszóródott a horvátországi Szlavónia, irigylésre méltó jogi helyzete ellenére előrehaladott a szlovéniai magyarság asszimilációja, sokat veszített már a háború előtt, utóbb még többet a Délvidék. A friss jelzések szerint mindenütt előrehaladott a nyugat magyarság generációs nyelvcseréje.

Erdélyben a két nagy történelmi táj közül az archaikusabb, a mezőségi, ahonnan valószínűleg az északi csángók és a Fekete-Körös völgyiek is kiszakadtak, már teljesen elszórványosodott. Elemző tanulmányokat, könyveket lehetne és kellene írni erről a ma is zajló folyamatról. Egyetlen család példáját említem egy friss híradásból: a nagynyulasi Kiss Ferenc 9 élő gyermekéből az első hármat még reformátusnak keresztelték, a következő hármat – nem lévén lelkész a faluban – görög katolikusnak, az utolsó hármat pedig görögkeletinek. A görög katolikus egyház felszámolása után a színmagyar család 6 gyereke ortodox vallású maradt. Az 1990 után bekövetkezett demográfiai törés miatt a maradék szórványiskolák helyzete is megrendült: Pusztakamaráson, Sütő András falujában például az alsó tagozat négy osztályában mindössze 5 gyerek van, és ez is apad a következő években. Az ezredfordulóra ez a demográfiai mélyhullám és a még mindig rendezetlen státusú és felügyelet nélküli magyar nyelvű közoktatás bizonytalan állapította a maradék szórványok sorsát is megpecsételhet.

A nyelvcserére vonatkozó konkrét vizsgálatok arra is figyelmeztetnek, mennyire fölösleges és üres az a retorika, amely kizárólag tudat vagy demográfiai (biológiai) kérdésként tárgyalja az asszimilációt. Teljesen hamis kizárólag az öntudat hiányára vagy az anyákra hárítani a politikusok bűneit és felelősségét, az egyházi intézmények mulasztásait. Akár a mai bűnöket és mulasztásokat. (Nem őrizni, használni kell a nyelvet! In: Adamikné–Bódi 2002: 269–270.)

A teendőket illetően ezt írja Péntek János:

Fontos szerepe van az anyaországban már évtizedekkel ezelőtt kezdeményezett, azóta élő, működő anyanyelvi mozgalomnak, amely ma már az egész nyelvterületre kiterjed: a rendszeresen működő anyanyelvi csoportoknak, az anyanyelvi vetélkedőknek, a nyelvi táboroknak. A mozgalomban részt vevő fiatalok nyelvi tudásában, igényes és tudatos nyelvhasználatában a jövő nyelve érik.

És hol maradnak a nyelvművelők, a nyelvtervezők? Minden stratégia, tervezés csak az ő szakmai munkájukra, tapasztalatukra, tudásukra épülhet. Rájuk vár a pontos, viszonylag egyértelmű diagnózis: a magyar nyelv állapotának, mozgásának szakszerű leírása, újabb kézikönyvek és tankönyvek megírása, az eltérő helyzetekre alkalmazott oktatási módszerek kidolgozása. Azaz a magyar nyelv, a magyar nyelvhasználat állandó karbantartása. Eredményre vagy netán sikerre csak akkor számíthatnak, ha maga a társadalom, a közösség is fogékonnyá válik a nyelvi kérdések, gondok és veszélyek iránt. (Nem őrizni, használni kell a nyelvet! In Adamikné–Bódi 2002: 273.)

*-*-*-*-*-*-*

A kétnyelvűség (bilingvizmus) párja a kettősnyelvűség (diglosszia), az a jelenség, hogy valaki egy nyelven belül két nyelvet, stiláris változatot ismer és/vagy használ. A rokon jellegre utal a hasonló logikájú megnevezés: bilingvizmus: latin: bi = két, lingva = nyelv; ill. diglosszia: görög: di = két, glotta = nyelv). A mi esetünkben nyelvjárási vidéken arról van szó, hogy egy-egy beszélő otthon nyelvjárást használ, az iskolában vagy a hivatalban pedig fokozatosan elsajátítja a köznyelvet (rátér a köznyelvre), azaz lépésről lépésre megszokja a köznyelv használatát is. A váltás a két változat közötti automatikus, és hol spontán, hol javítgatások vagy figyelmeztetések hatására megy végbe. Kiss Jenő rámutat, hogy „vannak azonban olyan esetek, amikor a szerepkörökben és a társadalmi megítélésben is világos különbség van a két nyelv, illetőleg az azonnyelvi két nyelvváltozat között. Ilyenkor az egyik nyelvet, illetőleg nyelvváltozatot presztízs szerepkörökben, nyilvános beszédhelyzetekben, az írásos megnyilatkozásokban, a másikat pedig »alacsonyabb« szerepkörben, a mindennapos-családias kommunikációs helyzetekben, a spontán beszédben használják. A kettősnyelvűség »magas« nyelvváltozat tagja a mindenkori köznyelv, »alacsony« tagja pedig valamely nyelvjárás. Az azonnyelvi változatok között a köznyelv kialakulásával szükségszerűen létrejön a szóban forgó funkció- és presztízskülönbség” (Kiss 1995: 232). Így a nyelvjárás fokozatosan visszaszorul; elvesztésének vagyunk a tanúi.

Bencédy József: Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században
Az ékesszólás könyvtára, 25. kötet
Tinta Könyvkiadó, 2013