Katja Kettu: A bába (részlet)

Posted on 2013. október 4. péntek Szerző:

0


Kettu_Abába_bor180| Október: A Halott Ember fjordja, 1944 |

Bába vagyok, Isten kegyelméből, és neked írom e sorokat, Johannes. A mi Urunk, a Mindenható bölcsességében a világ összes embere közül nekem adott képességet arra, hogy kinek életet adjak, kitől elvegyem azt. És én, ebben a világégésbe fulladt életemben, mindkettőt osztottam, hol életet, hol halált, és nem tudom, vajon a kor dobpergéséből fakadt-e sorsom, vagy abból, hogy azt az Úr végső soron ilyennek szánta. E képesség az én keresztem és megmentőm, terhem és végzetem, mely kanyargós ösvényt jelölt ki életemnek, távol otthonomtól és tőled, szerelmem. Visszaemlékezésem sorait az Ifjord nyugati oldalának egy apró öblében kaparom. Itt, a Jeges-tenger partján még nem köszöntött be a tél, noha már október van. A levegő dermedt jégszilánkokkal teli. A föld kékesfekete, az égbolton Isten ráncolja homlokát.

Mint te is tudod, hitvány és tanulatlan bába vagyok, jelentéktelen és durva lelkű. Mindent, amit tudok, a háború utolsó hónapjaiban tanultam meg a fasz és a véres föld által. Azt korábbról is tudtam, hogy a születés pillanatában mindannyiunkból gátízű bömbölés szakad fel. Most már azt is tudom, hogy életünk során mindannyiunknak számos könnyet adódik alkalma elhullatni, számos bőgést és siratót szerteordítani, és hogy az ember ugyanúgy sír a lövészárkokban, mint a Wehrmacht vezérkarában, ahogy a motti-sátrakban is Kuolajärvinél, folyton-folyvást, hol örömében, hol bánatában, hol gerendával a szemében vagy fegyvercsővel a halántékán, hol csak úgy, és minden egyes embernek, aki e bolygón sínylődik, a könnynek ezen mértékével kell Isten előtt megváltania életét. Én is sírok, bár még nem tudom, mit siratok. Önmagamat, vagy azt, hogy nem tudom, mely oldalára kerültem a háborúnak? Mert most a finn mezei nyúl természete ellenére a német ordasra támadott, és kifegyelmezi azt innét, és mikor mindeközben Varanki és Petsamo felől a ruszki medve intézi szürkeszagú támadásait, hát a lehető legnagyobb bizonytalanság uralja Lappföld vidékét. Mindenki sirat valamit ezen a kopár, köves tájékon, a nemzetőr azt, hogy cserbenhagyta eszméjét, a vadászkatona hamuvá hamvadó telefonos kisasszonyát, a tegnap még babahájtól rengő combokat, a kantinszamóca a karácsonyi szalmadíszt, mely egykor a katonaklub ablakában surrogott. Csak a kommunista örvendezik, miközben, mint ruszki anya szőrös méhéből, kipréseli magát ganajgödréből, de bizony őbelőlük is felharsantják még a bőgést, mert csak egyetlenegy emberrel találkoztam én életemben, aki nem volt képes a sírásra. Ő a mi barátunk, Herman Gödel, az ember, akinek markába úgy ragadt az arany és a dicsőség, mint a menyhal sötét oldalára, amikor a mélyvízből felemelik, hogy a Teremtő levegőjét harapja. Őróla is be kell még számolnom neked, de később. Most nem bírok. Ma este a világ kékes pernyéje lebeg a fjord felett, és Hilma, a hadi kutyám biztonságot keresve forgolódik a lábam alatt. Elhatároztam: mindenről be kell számoljak neked, és mindentől meg kell tisztuljak. Otthagytam tisztségemet a Harmadik Birodalom szolgálatában, és lemondtam hús-vér életemről, hogy számot vessek önmagammal és az én Urammal. Most végre megragadom ezt a golyóvégű töltőtollat, mely már napok óta itt hever viaszfedelű füzetem mellett.

Tudom, hogy itt vagy valahol, Johannes. Meglehet, hogy egy teherautóban heversz a ruszkik foglyaként, kikapart szemmel, vagy éhezve sántikálsz itt a vízmosásokban, miközben fél bokádat sarki róka marja, de életben vagy. Érzem. Ebben a tökéletlenek és bűnösök világában én sok mindenben vétkes vagyok, de abban nem, hogy hiányozna belőlem a szerelem. És remélem, hogy e sorok előttem is felfedik, miként lett a vörösök hitvány fattyából és a falu bolondjának szukájából a Harmadik Birodalom Angyala és egy SS-Obersturmführer rettegett ágymelegítője, és miként kerültem a titovkai Zweilager 322-be csődörgolyókat herélni és a Halál Angyalának feladatait ellátni.

(…)

Katja Kettu

Katja Kettu

| Június: Petsamo, 1944 |

Egy júniusi éjszakán láttalak először. Úgy hírlett, a Karjalai-földszorosról csak hullazsákok térnek vissza, a ruszkik átható offenzívájáról és a frontvonal összeomlásáról beszéltek. A rádióban erről nem szóltak, de az emberek járásán látszott a görnyedt félelem. A Jeges-tenger partvidékét soha nem látott hőhullám mosta. Lüktetett a vér, a Kolos-folyó iszapfenekén ziháltak a menyhalak, a nyulak kifáradtak, a tarhegyen lihegtek a rénbikák az ezüstsárga nap alatt. Mindenkit elöntött a vágy, a kéj, az érzés. Csak én zökögtem egymagamban a salmijärvi Sanghajból jövet munkából hazafelé. A betegkartonon ez állt:

Hirtelen szülés. A gyermek koraszülött, súlya 150 hg, hossza 35 cm. Életprognózis: rossz. A vagina bevérzett. Az anya vérszérumot kapott, 20 mm-es fecskendővel.

Azt nem jegyeztem fel, hogy Pöykkö gazdasszonyának nyolcadik gyerekéről volt szó, és a gát már annyira meglazult, hogy sietni kellett birkanyíró ollóval szétvágni a bugyogót a gyerek útjából. Hogy miként pumpáltam és szívtam a felesleges üledéket a tűből, szívtam és köpködtem a plazmát. Tizenkét órán át dolgoztam szakadatlanul. Egész Parkkina és Liinahamari területét nekem kellett ellátnom azóta, hogy a nyár elején Näkkälä Aunéra rájött a bolondéria, lehevert pihenni a csűr mögötti hűvös fűrészporba, és nem volt hajlandó előbújni onnét. Mostanság ráadásul biciklivel kellett járni, mert az olajkuponok mind a tartományi főorvos, Etelä-Hulkko autógázosítójának javítására mentek. Munka volt bőven, mert ahogy Aune Näkkälä a fritzek érkezésekor megállapította:

– Ha kétszázezer mihaszna futkározik fel-alá a vidéken, abbó senkinek semmi jó nem származik. Megcsappannak belé a vágómarhák, meg az erkőcsös lyánykák.

Pöykkö gazdasszonya sosem volt erkölcsös leány, még a háború elején sem, vagy azelőtt, hogy szegénysegélyként egy ruszki foglyot kapott volna a csűrjébe. Az utolsó pillanatig járta házi ruszkijával a bozótost, hogy zuzmókötegeket kössenek, melyekből aztán moslékot főzött a teheneknek, és eredetileg egy ilyen úton szedte össze azt a gyereket is a hasába. Az asszony tavaly a sarki fények idején eljött megkérdezni, segítenék-e neki. Biztattam, hogy menjen Aunéhoz. Panaszkodott, nincs mivel fizessen. Azt feleltem, a gyermek Isten ajándéka.

Pöykkö gazda előző héten esett el a Földszoroson, megmenekülve így a felszarvazottság szégyenétől. A hasamat csikarta a rossz fakéreggel kevert zuzmókenyér. Pöykkö gazdasszonyának sápadt teste járt az eszemben, a homályos lakószoba, a csótánykaparászás a falipapír mögött. A siheder is megszökött tőle, és lelőtték. A padlón hempergő gyerekek haloványak, mint a karórépa csírája. Az összes kis vakarcs skorbutos, tán angolkóros is. Repedezett szájszeglet, hólyagos szájpadlás, már a tízévesek fogazata is hiányos. Vajat és tejet kellene ezeknek szerezni, meg Ovomaltine-t. Holnap elküldöm a javaslatot az egészségügyi hivatalba, de aligha lesz bármi haszna, ha egyszer nekik sincs miből adniuk.

A parkkinai kereszteződésnél kénytelen voltam megállni. Az út tele volt németekkel, mint mindig, bár ha pontosak akarunk lenni, mostanában a korábbinál kevesebb zöld jelvényes alpesi vadász, teherautó és öszvérkaraván záporzott kelet felé. Csak most hajlamosak voltak éjszakánként érkezni. Az utolsó hullám tegnapelőtt jött, így azzal számoltam, a ma éjszaka csöndes lesz. De nem.

Keskimölsä apó az útszélen nyavalygott, hogy az érkezők minősége romlik, a pelenkáról épphogy leszoktatott csimoták, meg aztán nyamvadt satnyaságok, akiknek mindjárt újból szükségük lesz pelenkára. Három éve Keskimölsä mekegője még csak azért szidta őket megszállóknak, hogy ellenzékben legyen, de mostanra valami megváltozott abban, ahogy az emberek a németekhez viszonyultak, így az öreg nem tudta, hajbókoljon-e vagy köpdössön. Hol van már az az idő, amikor a haltisztítóbeli legényemberek ott álldogáltak az útszélen, és dicsérgették az AOK 20 férfierejét. Susogtak, hogy milyen bölcs dolog a Vezértől, hogy alpesi vadászokat küld, a hegyvidék neveltjeit:

– Nem viszi el őket az első fagy.

Akkor elsöprőnek tűnt a zöld ruhás alpesi vadászok hadserege. Most másképp állt a helyzet. A kis lották már nem rohantak, hogy virágokkal ékesítsék a katonákat. Néhány leányzó a salmijärvi Sanghajból azért ott mutogatta a bokáját a fogadó kerítésénél, és a keskimölsäi kis Anette is az ünneplőjében kéregetett, mint mindig. Meg persze Alakunnas Jaakkima, akinek a bátyja önkéntesként esett el az SS-Wiking csapatok soraiban Ukrajnában, 1942-ben, és aki emiatt azt képzelte, ő maga is az SS emberei közé tartozik. Karját rézsút felfelé emelve irányította a forgalmat, és rám kiáltott, amint meglátott:

– E-e-el az útbó, ti vörösök fattyai, amikó a V-v-vermakt emberei masíroznak!

Láthatóan sikerült valahonnét szereznie Näkkälä Jouni kígyópálinkájából.

Magamban azt súgtam:

– Ne kötekeggyé velem te Ja-ja-jaakkima, a te seggedet is én paskótam annak idején, hogy felsírjá.

Aztán megbántam. Eszembe jutott, hogy én voltam, aki a kezdet kezdetén fejre ejtette szegény Jaakkimát.

– Sandaszemű! – kiáltott még utánam Jaakkima, és ezúttal nem botlott meg a nyelve.

Az én első magzatom, ez az Alakunnas Jaakkima, akit megmentettem az életnek, amikor Isten kegyelméből bába lettem 1929-ben. Jaakkimát, aki miatt azóta is hordom ezt az én keresztemet. Előbb hátulrólböfögő lett belőle, aztán beszédhibás, és hiába nyújtották fogóval a nyelvét, dugdostak kerek kavicsokat a szájába, nem segített. A dadogás megmaradt. Tizenöt évvel később pedig jöttek a németek. Most itt lármázik.

Folytattam utamat, és igyekeztem azzal elűzni a rosszullétet, hogy a fritzek sorait csodálom. Fiatal, ártatlan fiúarcok, az éjtelen éjszakában ragyogó ágyúcsövek, sasmadaras jelvények, fekete bőr és horogkeresztes zászlók. Az ilyesmi megnyugtatja az elmét. Valahogy jólesett, hogy ezer meg ezer idegen férfi van Lappföldön, aki mit sem tud az én szégyenemről. De így is belesajdultam, drága Johannesem. Értesz engem? Hogy ezek az itteniek még most, harminchat év elteltével sem mulasztanak el ócsárolni ezzel a vörösök fattyával. Sandaszemű, te vörösök fattya. A nevelőapám, Nagy Lamperi házában mindig emlékeztettek, hogy szekrénybe zárandó, magára hagyott szerzet vagyok, akit apja miatt találkozáskor nem lehet azzal köszönteni, hogy „Isten üdvözlete”. Még tizenötödik póttagnak sem jutottam be a parkkinai Lotta Svärdbe, nem, pedig még Näkkälä Lispetet is felvették, aki még mindig lottaruhában pörgött-forgott faluszerte, noha ehhez nem volt semmi joga, azok utána nem, ami Mannerheim marsall születésnapi ünnepségén esett meg pár éve.

Mielőtt mélyebbre jutottam volna rosszkedvemben, két dolog történt.

Előbb a hátam mögül gázautó köhögő hörgését hallottam. Megfordultam. Näkkälä Jouni krákogott ott a platós Fordjával, és kiáltott, hogy menjek vele:

– Kerékpárt a platóra, de nyomba! Lissu most fial!

– Mié nem hívod Etelä-Hulkkót?

Etelä-Hulkko a tartományi főorvos volt, hozzá fordult minden komolyabb operációt igénylő ház. Vagy azok a porták, ahol én nemkívánatosnak számítottam. Mint például Näkkälä. Most Jouni a fagázas Fordja kurbliját tekerte, és gyömöszölte belé az aprított tűzifát. Szitkozódott, hogy nem működik a telefon. A központos, az a görbelábú lappja, egy hete felmondott, mert már jó ideje nem adtak fizetést, és beállt a készségesebbjéhez, azaz a fritzekhez munkásnak.

Afféle hír volt ez, amitől muszáj voltam felvakkantani. Näkkälä Aune lyánya törvénytelen gyereket szül. Näkkälä Aunéé, aki a nő nyelvéből meg tudja állapítani, terhes-e. Aunéé, aki megtanított a gyógyfüvek és a karbolvíz titkaira, Aunéé, aki sohasem tévedett, már a has állásából meg tudta mondani a gyerek nemét, és sarki fényt tudott bűvölni az égre, ha úgy tartotta kedve. Még mielőtt elámulhattam volna, Jouni magyarázni kezdett:

– Anyám most nem tud. Megin rájött a bágyadás, a csűr mögött pihen a fűrészpóba.

Most megértettem, mi okozza a gyulladást Aune mellében. Szégyenében támolyog a csűr mögött, hogy nem vette észre idejében, viselős a becses rénsutája. Nem mert mutatkozni a faluban.

Lispet volt Aune gyenge pontja. Az acélszemű annyira odáig volt a lányáért, hogy vak volt vele szemben, mint a fénybe kényszerített éjjeli lepke. Lispet Näkkälä szépségét jól ismerte az egész mezőváros, és az ilyennel könnyen megtörténik a baj. Lissu színészi tehetségét és karakterét a Lappland Kurier is dicsérte, amikor a diákegylet színpadán fellépett a Szentivánéji álomban. Nyár elején Lissu elkezdett puffadni, és a kikötőstégek alatt falta az agyagot meg a homokot. Näkkälä Aune hunyorgott, és állította, hogy a lánynak kiterjedt fogszuvasodása és székrekedése van. Lóromból készített gargalizálóval és medveszőlővel kezelte a görcseit.

Jouni ajka néma szitkok ritmusában rángott. Tétováztam. Nekem megtiltották, hogy Näkkälébe menjek. Ott a ferde kereszt nyomán éltek. Nagy Lamperinek nem tetszene, és főleg nem Untónak. Unto szerint Aune javasasszonyi tudása az Ördögtől, nem pedig Istentől való.

Nem tudom, miért mentem bele. Talán meg akartam mutatni Aunénak, hogy elvégzem Isten munkáit ott, ahol Aune maga nem képes. Ráadásul Näkkälében pelyvakenyér helyett kalácsot ettek, és tejeskávéba mártogatták a tepsis palacsintát, miközben a nép többi része pitypanggyökérből sütött pótlékkal helyettesítette az ínségkenyeret. De a legerősebb ok az volt, hogy megláttalak.

Elsőre csak annyi tűnt fel, hogy valami kölyök az útra ugrik a fritzek teherautójának platójáról. A por ellenére tiszta csizma. Vállán fotóapparát. Valamilyen tiszt, a jelzésekből ítélve, de nem ismertem én akkor ezeket a billogokat. A Gestapo köpenye és villámai a vállán. A tarkóján himbálózó tányérsapka, rajta annak az ijesztő és izgató koponyának a képével.

Elhúztad a fotóapparát karját, és ránk irányítottad a gépet. Összerezzentem, hogy most aztán pórul jártunk. A fritzek időnként az árokba lökik az útjukba kerülő autókat. Üdvözlésre lendítetted a karodat, és intettél:

– Heil Hitler, Bruder Síber!

Ebből rájöttem, hogy Jounival már ismeritek egymást korábbról. Aztán felém fordulva megkérdezted:

– Minden rendbe?

Megdöbbentem, hogy beszélsz finnül. Hangod rögtön az első pillanattól kezdve borostyánkő és gyantás fenyő parázsfüstje volt számomra. Valahogy túl sötét és mély egy ilyen karcsú testhez.

– Heilhilleri, rendbe van ez is itten – válaszolta Jouni, majd megjegyezte, hogy haza kell jutni, mert a húga éppen szül. Ez itt mellette bába.

– Nem probléma!

Intettél:

– Halt!

És mindenki megállt.

Folytattad a fotografálást, mintha az áramló háborús tömeg valamiféle ünnepi menet lenne, melyet kifejezetten és csakis a te számodra irányítottak a Russenstraßéra. Némi rendezetlenség keletkezett, mert az öszvérek nem értették, hogy a parancs rájuk is vonatkozik, a teherautók fékeztek, az emberek lökdösődtek.

Aztán megfordultál és rám néztél, de nem rezzentél össze a sanda szememtől, ahogy más férfiak szoktak. Szóra nyitottad a szádat, de Jouni sürgetőzni kezdett a szüléssel. Lehetséges volna a Wehrmacht teherautójával elvinni bennünket Näkkälébe?

Az volt.

| Június: Parkkina, 1944 |

Lissu jajkiáltása az udvarig hallatszott. Egész úton a zöld Tatra platóján ültem, combomat simogatta a szél. Eredetileg próbáltam felkapaszkodni veled a vezetőfülkébe, de Jouni nem engedte. Nem akartam ellenkezni. Lappföld leghatalmasabb csempészkirályával szemben az ember nem akadékoskodott.

Nem vártam meg, hogy Jouni kitekerje szívós testét az anyósülésről. A kendőtengeren át Näkkälä rózsamintás hátsó szobájába nyomakodtam, ahol füstölő és vér szaga érződött. Az oltáron gyertya égett, az ikon mellett Greta Garbo ragyogtatta örök papírmosolyát. A csipkemintázatos ajtófélfában kerestem támaszt, mert megrettentem Lissu látványán. A szép Lissu volt még mindig, de a szépség alól ijedtség és fájdalom nyomakodott elő. Tejfehér combjait vér és nyák piszkolta, gubancos haja a szemében, melyből villogott a halálfélelem. Teketória nélkül a lába közébe csúsztattam kezem. Ahogy mindig, most is az első szülésem jutott eszembe Alakunnas házában.

Még most sem tudhatom, mi indított akkor cselekvésre. Idegen hús. Sima, szétnyíló combok, szeméremszőrzet, és mindaz a sajátos, lágy nedvesség a combok között, a hús zegzugaiba csusszanó ujjak. A kámfor és a hüvely erőteljes illata. Valahogy kitaláltam, hogy végig kell tapogassam annak az ismeretlen nősténynek a bensőjét, és csak ösztönből éreztem rá, hogy farfekvésben és rossz irányban van ott az a magzat. Egész addig nem ismertem az Úr erejét, de akkor este bennem mozgott a lélek. Akkor este dal lakott bennem, mely tudást adott, miként ragadjam meg a magzatot a méhben, és rögtön megszületett a gyerek, mérgesen és egészségesen, mint egy sztállókölyök, és aznap este az öröm és a megindultság olyan kiáltozást röpített fel a faluból, amikor híre ment a mirákulumszerű megmenekülésnek, hogy az időnek előtte útnak indította a költöző madarakat, és azon az őszön egész Parkkina sirálysült nélkül maradt. És nem számított az sem, hogy fürdetés közben a gyerek a fejére esett, ami súlyos dadogást váltott ki nála, senki nem korholt engem emiatt, meg amúgy is, az efféle károkat csak évekkel később szokták felismerni.

– Isten békéje! – motyogták felém az asszonyok, először életemben.

– A Nagy Lamperi Sandaszeműje! Vörösök fattya.

– Risztus ággyon, a legnagyobb ajándék adatott meg néked!

A bábaasszony Näkkälä Aune volt az. Úgy magához szorított, ahogy azelőtt soha senki.

– Pietari lyánya vagy te, emlékszem én az apádra. Mostantó olyan vagy nékem, mint a saját gyermekem.

Aune hangja lágy hús volt, mely alatt lassan görcsbe tekeredett az öntöttvas tűzpiszkáló:

– Nagy ajándékot kaptá, és nagy fájdalmat. Megládd, köves utat jelőt ki néked a Teremtő.

Igen. Aune attól fogva az anyám lett.

Most Näkkälä Aune a fűrészporban hevert, és jajgatott. Ő, az erős asszony. De őmiatta tudtam, hogyan cselekedjek. Hajtsd fel a ruha ujját. Disznóháj szappannal keféld tisztára körmödet. Kérj karbolvizet az eszközös táskából. Rőfnyi magasságig öntsd a vizet. Tapogasd ki a sürgetőrést, és szagold meg, érzel-e gyulladást.

Lissuba nyomtam ujjaim. A fejét legalább egyből éreztem a magzatnak, de a nyílás csak úgy négy centire tárult még fel, és a magzat beragadt, a méhnyak furcsán ferdén jobbra futott. A kutacs a bal oldalon. Lissu izzadtan zihált:

– Nem hatytam anyámnak, én senkinek sem… hatytam.

– Valaki meghákta eszt a kótta hitűt – motyogta Keskimölsä néne. – És annyit mondok, nem Isten vót a.

Elküldtem, forraljon vizet a szamovárban, de továbbra is ott fenyegette ernyedt ujjával a bűnöst.

– Keskimölsä hallgat, ha Näkkälä Aune lyánya fiadzik – szóltam. – És ide azzal a vízze, de rögvest!

Keskimölsä engedelmeskedett.

– De biz Isten hált vélem – suttogta Lissu. Csak úgy sütött a szeme fehérje.

És ahogy korábban is, a bizonyosság egyenesen a Teremtőtől szállt belém, úgy öntötte el az elmémet, ahogy a víz felbugyog a posvány alján. Rögvest rájöttem, hogy a fogóhoz kell nyúlni. Beillesztettem a kanalait, miközben éreztem, hogy hátamon csorog az izzadság. Valahol odakinn várakozik az a fritz, aki rám nézett, és nem ijedt meg. Az, akinek a hangja borostyánkő, az, aki megállította a Wehrmachtot. Őelőtte nem akartam az égbe küldeni a magzatot. Zümmögni kezdtem:

– A nyomorúság idején segítségül hívhatjuk az Urat, és Ő megszabadít minket, akik segítségül hívjuk…

A nyitott ablakon át behallatszott Aune jajveszékelése:

– Az eccem lyány a friccek kurvájának átt! Színésznő kellett vón legyen, új Gréta Garbónak tituláták! De te nyomorút, mit tetté?! Meg fog halni mindkettő, anya és gyereke.

Egyik sem halt meg.

A fiú eleven volt, és tetőtől talpig pelyhes sötét szőr fedte. A fenekére csaptam, és máris szállt a vidám bömbölés az udvar és a fészer irányába. Näkkälä Aune bebotorkált, hogy szemrevételezze az újszülöttet. Rám meredt, és nyugtázta:

– Vagy úgy. Há visszajötté.

A gyerekről Aune úgy ítélkezett, ki kell rakni a lápra.

– Szőrös ődögfióka. Él-e vajon reggelig is.

Ellenkeztem:

– Nagyon is eleven énszerintem.

Aune másképp gondolta. Nem hagyják Lissu gondjára a gyereket, hogy ne kötődjön hozzá túlságosan, ha már úgyis halál vár rá. És nem is lehet beteg gyerek mellett aludni, csak sötét karikák és szétszopott csecs lenne a vége. Szoptatódajkát mindenesetre szerezni kell majd, ha ez netán felgyógyulna.

– Világos, hogy a mi Lissunk túlérzékeny erre a gyerekre.

Próbáltam ellenkezni. Életrevaló szerzet ez a gyerek, ha szőrös is, illata is, mint az egészséges csecsemőé. Emlékeztettem Aunét, hogy az efféle bunda elég gyakori az újszülöttek körében. Idővel ki fog az hullani.

Aune látni akarta, mit véstem a betegkartonra.

Első szülő, 23 éves. Összehúzódások négy napja. Fogós szülés. Hat öltés. Komplikációk nélkül. A gyerek egészséges és pehelyszőrös.

Aune felhorkantott, a zsebébe mélyesztette a bizonyítékot, és az többé nem került elő onnét.

Ehelyett viszont valamiféle templomi zizegés futott végig az ottlevőkön, ahogy beléptél. Rögvest felismertelek. Az asszonynép mind utat engedett neked, mint a Messiásnak. Bizonyosan Jouni is, de erre legjobb igyekezetem ellenére sem emlékszem. Legföljebb valami hímárnyék lebbent mögötted. Nem, én első pillanattól csak téged láttalak, mert Lappföld leghatalmasabb csempészkirálya is a te árnyékodba süppedt.

– Gute Nacht! – köszöntél, ahogy a szemöldökfa alatt lehajolva beléptél. Majd egy fejjel magasabb voltál a többi jelenlévőnél.

– Isten üdvözlete, Isten üdvözlete! – szólt a motyogás a lámpás vetette árnyékokból és a fal mellől. Téged köszöntöttek ezek az ájtatosak és kutyahitűek az istenüdvözletével.

– No az ődögbe is, hogy fotográfust kellett hozni e szégyen tanúságára!

– Ne hőbörögj mán fennhangon, hisz tud finnű! – rikoltott Jouni.

Nem tűnt úgy, hogy bárkit is megdöbbentett volna a Lappland Kurier újságírójának jelenléte, sem az, hogy az ajtófélfánál levetetted a csizmádat. Rögvest világossá vált számomra, hogy az ittlévők mind ismernek téged. Senki nem lépett közbe, ahogy lassú, szinte élvezetes húzásokkal odasrófoltad a nagylencséjű fotóapparátot az állványra. Ludo 231, állt az oldalán. A nép lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy beállítod a kompozíciót. Élesre vetted a képet. Keskimölsä anyó kérés nélkül is hozta a lámpásokat az ágy széléhez. Úgy látszik, itt hozzá voltak szokva, hogy a fotográfiához fény kell. Előbb Lissura néztél, távolságtartó helyesléssel és némi rosszulléttel. A szőrös gyereket a lehető legmélyebbre pólyálták a hóna alá.

Tekinteted a szoba szoknyás népén bolyongott. Átfutott a kendőkön és hajfonatokon, megérintette az összes arcot, és úgy tűnt, mindenki összerezzen, még Näkkälä Aune is. És én hirtelen ráébredtem csonka nőiességemre és arra, hogy tetőtől talpig nyálkahártya és vér borít, a szájam szegletéből pedig az imént elharapott köldökzsinór fityeg. A padlóra köptem, és imádkoztam: Ne nézz énreám! Légy jó, Istenem, és ne hagyd, hogy ez a férfi meglásson engem! Ne nézz most rám!

Rám néztél, hát persze.

Még mielőtt alkalmam lett volna elmenekülni, a tekinteted már rajtam volt, pupillád kiélesedett, szemöldököd ráncba húzódott, ahogy a természettudósé, mikor valami ismeretlen nyálkagombafajra bukkan. Aztán egy szempillantásnyit éreztem, hogy valami megváltozik, és tekinteted villanásnyira a hím tekintetévé válik, a réntehént szimatolt bika tekintetévé, mely rögvest ki is hunyt, de addigra én már elolvadtam, felolvadtam, lesüllyedtem valahová az őstenger mélyébe, ahol tengeri kutyák nyaldossák az ember sarkát, és tüzes csillag perzseli a húst. Azt éreztem, úgy néztek rám, ahogy korábban soha senki.

– No de Fräulein Schwester, hiszen mi mán talákoztunk.

Azt képzeltem, megláttad bennem a nőstényt, megláttad mind a piszkon és mocskon át, ahogy képes vagy meglátni a nőstényt bennünk, asszonyokban mindannyiunkban. Valaki rosszindulatúan hátba taszított, hogy nekitántorodtam az ágynak:

– Menny mán oda, téged is bele akar a fotográfiába!

Elkészült a fénykép. A villanófény magnéziumszikrájának szisszenésekor mindenki megdermedt, ahogy szabályszerűen kell is, mindenki, engem kivéve.

– Ez még aszt se tuggya, hogy kell a fotográfián lenni – suttogta jól hallhatóan Keskimölsä. – Valakinek le kén őtet fognia.

Onnan, ahol álltál, öles léptekkel hozzám jöttél, és megragadtál. Zokniban voltál, de így is csak a mellkasodig értem. Megcsapott a szagod. A véren és a nyálkahártyán át, meg a húgy bűzén. Mindezeken át szimatolhattam a belőled áradó szagot.

Hagytad, hadd állítsa be Jouni az önkioldót. Azalatt végig szimatolhattalak. Annyira fájóan jó volt a szagod. Mint a rénbika bundájába kent sárma. Mint a durvára vágott virzsínia és a vad dohány. Mint a vízi rozmaringba dörzsölt gyermekujjak. Mint Isten inge. Mint színtiszta fasz, és mégis, mint a semmi.

Valamiképp bizonyosan észrevetted akaratlan mozdulatomat, mert elmosolyodtál, és Jounihoz hajolva mondtál neki valamit. Jouni erre felém mordult, csettintett egyet a nyelvével, és rosszallóan odakrákogta:

– Ez a mi Johanneszünk, Johann Angelhurst ripóter. Akar terólad csináni egy ripótot a labba.

– Na minek? – szakadt ki Lissuból.

Jouni kérdőn fordult feléd. Megint a fülébe súgtál valamit, és titkon rám kacsintottál:

– Há mivel ez itten bába, ő az új kor erős asszonya, ilyesmikre van szüksége Németószágnak. Meg Finnószágnak is.

Jouni arckifejezése arról árulkodott, hogy egyáltalán nem osztja ezt a vélekedést.

– És Lispet, Lispetrő is akar cikket csináni? – kérdezte rögtön Aune. – Mommeg neki, hogy ez a mi Lispettink Lappfőd új Gréta Garbója, a lapok is írtak róla.

– Meg lotta is vagyok!

Ez szigorúan véve nem volt igaz, de nem szóltam semmit. Megint összehajolva sugdolóztatok, mint Shörner boltjában a kölykök, és ezt mulatságosnak találtam. Vonogattad a válladat.

– Maj valamikó máskó – tolmácsolta kelletlenül Jouni.

Visszavetted a csizmádat. Aztán elmentetek. A fehérnép mind odacsődült, hogy megszámolja az újszülött lábujjait, de én a csipkefüggönyön át téged néztelek, ahogy lépdelsz, és orrlyukamban éreztem illatodat.

– Johannesz. A szentek és a bikaborjak neve. Az ártatlanok és az igazak, Keresztelő János neve.

Az elfolyó ablaküvegen át láttam, hogyan távolodik a te jó, erős hátad. Ahogy a kihunyó szúnyograjba és a nyárba vesztetek, sóhajtás szökött fel belőlem.

– Hadd mán te is, te lyány, tú vén vaty te mán az efféle jáccadozáshó.

Csak akkor vettem észre, hogy Aune ott áll mellettem. Körmönfontan vakarta orrát:

– Neked ott van Unto. Tarcsd eszt eszedbe!

– Én nem azér. Csak levegőt jöttem szagóni.

Az ablakfélfát tapogattam. A retesz nem engedett. Unto. Azóta nem jött róla hír, hogy áprilisban nekiindult a Syväri felé. Május végén jelentették, hogy eltűnt. Én magam gyanítottam, hogy az a kákabélű csatlakozott az erdőben bujkáló hadiszökevényekhez, de hát ilyesmit nem igazán szokás szétkürtölni a faluban.

– Unto elesett.

Aune megragadta a grabancomat, és maga felé fordított:

– Eszt még nem tudni, az is lehet, hogy foglyú ejtették.

De nem Unto érdekelte Aunét.

– Teneked nyugtalan a véred. Ne bolondúj most meg, megbánnád! Unto még vissza fog jönni.

Eleresztettem a fülem mellett. A háborúnak mindjárt vége, Unto mindjárt visszajön. És valahonnét előbugyogott belőlem egy ima, erősebben minden valaha volt imádságnál. Néztem a lyukat, melyet magad mögött hagytál az estében. A hűs ablaküvegnek nyomtam homlokomat, úgy könyörögtem: Istenem, én akarom ezt a férfit.

Istenem, ha őt megkapom, én másikat nem követelek.

Fordította: Bába Laura

Katja Kettu: A bába
Gondolat Kiadó, 2013