Riikka Pulkkinen: Igaz (részlet)

Posted on 2013. október 4. péntek Szerző:

0


Pulkkinen_Igaz_bor180| 1964 |

A szerelem figyelmeztetés nélkül kezdődik. Felkészületlenek vagyunk, nem figyelünk a jelekre, melyeket már hetekkel vagy hónapokkal azelőtt észrevehetnénk, hogy bármi történne.

Az első napokban kerüljük egymást, ideges udvariasságokat mondunk, az időjárásról beszélgetünk. A férfi szórakozottan ül a konyhaasztalnál. Megken egy szelet kenyeret, kinyitja az újságot, a nyakát vakargatja. Mennyi utánozhatatlan mozdulat, az egyéni árnyalatok micsoda kelléktára! Elfordítom a fejem, nem akarom tudni róla ezeket a túl közeli részleteket.

Egyik szobából a másikba vándorolok, mintha egy filmbe csöppentem volna.

A férfi két este meghívja magához a barátait, becsukja előttem az ajtót. Nevetésfoszlányokat hallok az ajtón keresztül, bekapcsolom a tévét. A tévében a hírolvasó gondterheltnek tűnik, nem tudtam, hogy a tényekről homlokráncolva kell beszámolni, a világ helyzetéről eddig csak rádióban hallottam.

A harmadik este a férfi fest. Ugyanígy a negyediken és ötödiken. Estéről estére hallom, hogy miután a homály reggelbe fordul, lecsörtet az emeletről. Talán ivott. Éberen fekszem, hallgatózom, hallok minden puffanást, az egyenletes légzését, ez idegen számomra, és félek, hogy bejön a szobámba. Mire vállalkoztam? És ha delíriumba esik, ha ő is egy azok közül, akik egy kézmozdulattal kiürítenek egy vodkásüveget?

Nem részeg. Farkasvakságban szenved, a homályban nem érzékeli teste körvonalait, és nekimegy a tárgyaknak. Mindezt nem tudom még róla, mivel még csak a reggeli álmosságát ismerem, a szórakozott tekintetét, mikor reggel újságot olvas. Van még vagy ezer dolog, amit nem tudok róla, és aztán újabb ezer. Ezer és ezer a végtelenségig.

Hallom, ahogy kinyitja az ajtót. Lélegzet-visszafojtva fekszem a helyemen, hallgatózom. Semmi. Felkelek, a konyhán keresztül kiosonok a hallba, látom, hogy megáll a kislány szobájának ajtajánál.

– Mit csinálsz?

– Csssst!

Észreveszek rajta egy olyan arckifejezést, melyet korábban még nem láttam.

– Nézem, ahogy alszik – mondja, mintha szégyellné érzékenységét. – Látnom kell, hogy biztonságban van, mielőtt elaludnék.

Gyengédsége a kislány iránt valódi, de a festészete fontoskodás. Teljesen el van telve önmagával, gondolom róla. Ő, úgymond, művész, mégpedig híres művész. Meggyőződésem, hogy úgy merül el a munkájában, mint egy zárkózott gyerek a játékában.

A negyedik este felhívom Kerttut.

– A férfi minden este csak fest – mondom. – Alig köszön.

– Kiállhatatlanul hangzik.

– Beképzelt. Nem tudom, mit csináljak.

– Menj, és kopogj be hozzá. Mondd, hogy a konyha kigyulladt, hogy a fürdőszobában özönvíz van, és összedől a ház, hogy a kislány a mosogatóban fürdik, és te világgá mész, akkor biztosan lejön.

– Aligha.

A lépcsőfordulóban összegyűjtöm minden sértődöttségemet. A padlás elnyeli a lépteim zaját, szaunaillatú. Egy pillanatra megállok meghallgatni a nyikorgást, eszembe jutnak a júliusi délutánok odahaza Kuhmóban, a padlásszoba homályában. Odamegyek az ajtóhoz, felemelem a fejem, és bekopogok. A férfi zordonnak tűnik, amikor választ sem várva kinyitom az ajtót.

– Mi az?

– Csak hogy meddig tart még?

Úgy néz rám, mint aki nem érti a kérdést, mintha furcsa beszélő baba lennék.

– Nem tudom, miért?

– A kislány már elaludt.

– És aztán?

– Mit csináljak?

– Mit tudom én. Eldöntheted magad is, szabad az egész estéd. Menj el mondjuk sétálni.

– Nem lehet, lyukas a cipőm.

– Hívd el az egyik barátodat.

– Mindenki buliban van, vagy eljegyzésben, vagy útban az esküvő felé.

Végigmér a tekintetével.

– Gyere! – mondja, és behúz a szobába. Megfogja a vállam, odavezet a festménye elé.

– Nézd.

Mohó, furcsán bátor – az órákon át tartó munka, a magabiztosság rohama okozza mindezt. Korábban sosem ért hozzám.

– Mit gondolsz?

A festmény nevetséges, teljes mértékben értelmezhetetlen számomra, és ezt ki is mondom:

– Vonalak és karikák – mondom nyersen. – Vonalakat és karikákat látok.

Gesztusaimban kicsit eltúlzom a nemtörődömséget, talán azért, mert a vitában választanunk kell egy szerepet, és aztán ragaszkodni hozzá.

– Nincs éppen művészi vénád – mosolyodik el.

Belekapaszkodom gondtalan hangszínébe, csipkelődőn felelek, mint Kerttu legmagabiztosabb pillanataiban:

– Nem éppen ilyen téren. Mit akar ez ábrázolni?

– Semmit – mondja. – A művészetnek nem feltétlenül kell valami létezőt ábrázolnia. Az a művészet már a múlté.

– Tudom, hogy mire gondolsz. Láttam a képeidet az Ars kiállításon. Akkor is ugyanezt gondoltam róluk. Miért nem festesz embereket? Miért nem fested le Elsát vagy a kislányt?

– Nem festem le őket – mondja ellentmondást nem tűrőn. – Soha nem festettem le őket.

– Talán kellene.

– Neked pedig talán el kellene jönnöd az óráimra az egyetemen. Jövő ősszel Jackson Pollockról tartok előadást.

– Pollocktól rosszul leszek.

– Túl sok a szín?

– Túl sok a szétfolyó festék és a kosz, mintha a világ disznóól lenne. A műveit jó alaposan le kellene sikálni súrolókefével és fenyőszappannal, mielőtt kiállítják őket.

A férfi elneveti magát, mélyen a szemébe nézek egy pillanatig, kettőig. A pillanat elnyúlik.

– Rendben – mondom végül. – Ha befejezted, akkor…

Rátekintek a festményére, majd tekintetem körbejár az ecseteken, dobozokon, terpentines üvegeken és festékesrongyokon.

– …ha befejezted ezt a világmegváltást, akkor lejöhetnél. Ott a szekrény még mindig szekrény és az alma alma. De ne hidd, hogy a vacsora készen vár majd. Azok, akik éjszakába nyúlóan új világokat teremtenek, biztos meg tudnak vajazni maguknak egy szelet kenyeret is.

Sértődötten, győzelemittasan csukom be magam mögött az ajtót – ez a szerelem első állomása, de akkor még nem veszem észre –, és nem várom meg, hogyan reagál.

Egyszer véletlenül összefutunk az utcán, épp az utolsó előtti műszakba tartok a kalaposztályra. Szembejön velem. Már messziről észreveszem, ő még nem lát engem. Gondtalanul sétál, zsebre tett kézzel, dohányzik.

Az aggodalmaskodás és a nagyvonalúság ellentéte feszül benne. Az idő nagy részében gondtalan és fesztelen. Csak akkor aggodalmaskodó és pontos, mikor a kislányt tartja az ölében, vagy ha fest, néha olvasás közben.

De most átnéz az út túloldalára, észrevesz. Mosolyog, átvág a villamossíneken, odajön hozzám.

Eldobja a félig elszívott cigarettát. Anélkül, hogy észrevenném, anélkül, hogy rájönnék, mit jelent ez, arra gondolok, hogy milyen szép.

– Szia, Eeva! – mondja.

Egész biztosan ugyanígy nézett ki tizenhárom éves korában, mikor a szomszéd fiú elhívta dohányozni a sarok mögé, és a szemben lakó szép Loviisa, a gépírónő, akibe a háztömb minden fiúja szerelmes volt, szembejött. Egész biztosan ugyanígy nézett ki, mikor kezét a homlokához emelve ünnepélyesen, a szeme sarkában az örökké ott ülő kajánsággal köszöntötte, szégyenkezés nélkül a szemébe nézve, fejét nem lehajtva.

– Szervusz!

– Munkába mész? Még mindig nem hagytad ott az áruházat, vagy titokban másként döntöttél rémes gyermekünkre vigyázva?

Akaratlanul is magamba zárom a férfi korábbi énjeit. Ha már tudnám azt, amit később megtanulok, felkészülhetnék rá. Ez a szerelem első szakasza. Mikor már egészen átlátjuk a másikat, és a tekintetében éppoly természetességgel veszünk észre minden félelmet és álmot, mint azt, hogy megérett a gyümölcs.

Elhessegetem magamtól a figyelmeztető jeleket, mint a verebeket.

– Csak egy óra múlva kezdek.

Ezzel megadom a lehetőséget. Élhet vele, ha akar. És meg is teszi.

– Mi lenne, ha meghívnálak egy kávéra?

Mikor az asztalnál ülve ránézek, látom rajta, hogy gondolt rám. Eszébe jut az első hét szemérmessége, mikor rám nyitott a fürdőszobában, véletlenül kinyitotta az ajtót, mikor fogat mostam, és a nyárelő ragyogó fényeiről kezdett beszélni, hogy elrejtse zavarát.

Eszébe jut a furcsa vitánk a padláson, a műteremben. Szóváltás, vagy csak játék? Nem tudja. Béna jelenet volt, nem szeretne több ilyet. Következő alkalommal nem akar a munkába temetkezni. Mikor legközelebb megyek, hétvégi kirándulást javasol. Elvisz minket Tammilehtóba, és mi – mi?

Nem tudja. Még nem gondolta végig a gondolatot. Engedélyezte magának, hogy átgondolja a kezdetet és minket, de azt még nem döntötte el, hogy aztán mit kezdjen a gondolattal.

– És az előadások? – kérdezi. – Már végeztél a vizsgákkal?

– Végeztem.

Kihívó vagyok vele, nem akarom megadni magam. Furcsa játékot játszunk.

– És hazamész oda, ahonnan származol?

– Kuhmo.

– A júliust ott töltöd, nemde? És aztán? Erdőt irtasz, meg ilyenek?

– Erdőt irtok?! Ezt meg honnan veszed?

– Finn filmekből. Szaladgálsz a réten, versenyt futsz az aranyhajú fiúkkal? Elbújsz a szénaboglya mögé?

– Versenyt, versenyt futok a réten, pontosan. Időnként beugrom a pajtába csókolózni.

Cukrot kever a kávéjába, és vidáman nézi, ahogy a süteményt kanalazom.

– Úgy gondolod, hogy én nem boldogulnék arrafelé? – kérdezi kihívóan. – Télen beleesnék a lékbe, nyáron elveszíteném az evezőt a csónakban, segítségért kellene kiáltanom?

– Eltévednél az erdőben. Jönne a medve, és te ott lógnál a fán, a farkas lerágná a lábadat.

– De a kezemet nem – mondja a férfi. – A kezemmel lefesthetném a fényeket. A tó tükörsima, ugye? A fák ritkásan emelkednek ki a tajgából, szinte álmélkodón.

Nevetek. A férfi is elneveti magát, kinéz az ablakon. Az ablak mögött egy idős úr megemeli nekem a kalapját.

– Nem igazán tetszenek neked a munkáim, ugye?

– A vonalak és a karikák? Azt hiszem, egy kicsit hatásvadász az egész.

Felhúzza a szemöldökét. Megint szemtelen vagyok. Azon töri a fejét, hogyan viszonyuljon ehhez. Nem tudja, hogy a szemtelenséget idegesítő vagy bájos vonásnak tartsa-e bennem. Hirtelen arra gondol, hogy nézhetek ki meztelenül. Megriad a gondolattól, és kinéz az ablakon. Én nem tudom, hogy mire gondolt, azt hiszem, ez a szokása: a távolba nézni, mikor azon gondolkozik, hogyan fejezze ki magát.

– Akkor mit szeretsz? Milyen festményeket?

– Edelfeltet. És Schjerfbecket. Gallen-Kallelát. Ilyeneket.

– Ők is jók – vallja be. – De kicsit talán régimódiak. Unalmasak. Én tizenöt éves koromban szerettem őket.

– Unalmasak?

Ránézek az órámra, bekanalazom a sütemény utolsó darabját.

– Akarod látni azt a fényt, azt a tájat, ahonnan származom?

– Akarom – mondja.

Amikor azt mondja, akarom, a szemembe néz, a szemem mögé, és én arra gondolok, hogy az emberi arc is egyfajta tisztás, mint az erdei tisztás. Minden kérés és remény, félelem és titkos öröm, gyermeki öröm kiül az arcunkra, mint mikor árnyékból a fényre lépünk, amikor azt mondjuk, akarom.

– Van még fél órám. Azt hiszem, egy gyors látogatást kellene tennünk az Ateneumban, megcsodálni a festmények unalmasságát, mielőtt elmegyek dolgozni a kalaposztályra. Ha szeretnéd látni az otthoni tájat.

Végigsétálunk a kongó lépcsőházban, fel a második emeletre. Én megyek elöl. Hátrapillantok a férfira, aki úgy jön mögöttem mosolyogva, mintha egy vidámparki játékot mutatnék neki, amiről előre elhatározta, hogy semmilyen körülmények között nem száll fel rá.

Bemegyek a terembe, odasétálok a festmény elé. Nem akarok semmit mondani, egy pillanatig szeretnék némán állni előtte. Az első helsinki őszön mindig ide jöttem, mikor a honvágy csorgott a szemem sarkából, átvágtam a kongó termeken, és elálldogáltam a kép előtt akár egy óráig is.

A tóba egy másik erdő van festve, a fák pontos körvonalai, a dombtetők. Az ég fakó: a nyár fényes és sápadt fényei. Az ég tejet csorgat a fák fölé, a naplementében lángokkal öntözi a fenyők csúcsát. A középső képen Aino éppen elszökik a férfi karjaiból, combjának sápadt bőre visszatükröződik a tóban, beleolvad a vízbe, mintha mindig is a halak rokona lett volna.

Riikka Pulkkinen

Riikka Pulkkinen

– Ilyen – mondom, és nem nézek a férfira. A tájat nézem.

A férfi valamiért kinyújtja a kezét, megérinti a hátamat.

– Abból kiesnék – mondja, és a felborult csónakra mutat.

– Lesüllyednél a tó mélyére.

– Otthonra lelnék a sügérek és keszegek között – mondja. – Kemppanen bácsi pedig kihalászna a varsájával, de aztán visszadobna: – Ilyen vackok nekem nem kellenek. Ilyen hitványak.

– Ha egyszer elmegyek oda, megtaníthatnád, hogy kell ilyen varsával halászni.

– Megtanítalak.

Elfordítom a fejem. A férfi túl sokat mondott, ezt ő is tudja. De nem sajnálja.

– Igazából tudok halászni – mondja aztán. – De a tehenekkel sosem kerültem közelebbi ismeretségbe, tehénfejésben biztosan legyőzöl.

– Ó, ez egy verseny? Akkor bizonyítsd be, bizonyítsd be, hogy ki tudod vetni a hálót.

– Elvihetlek Tammilehtóba – mondja a férfi. – Augusztusban. Ott megmutatom, hogy tudom.

– Rendben.

A múzeum szilárd falai mintha eltávolodnának tőlem. Egy pillanatig csak a festményt látom, a tájat. Nem tudom, mennyi idő telik el, a férfi végül finoman megérinti a vállam.

– Unalmas. Még mindig így gondolod? – kérdezem.

– Nem, nem gondolom.

Ránézek az órára, és rájövök, hogy késésben vagyok, leszaladunk a lépcsőn, és kilépünk a levegőre. A világ megtöri a múzeum csendjét.

A kereszteződésben a férfi átnyújt nekem egy papírt. Ezt olyan magától értetődően teszi, mintha egy pirítóst vagy egy kenőkést nyújtana át. Egy vázlattömb vastag, durva lapja.

– Tessék – mondja.

És megint ott van, a kisfiú mosolya a szomszéd szép Loviisa előtt, tizenhárom évesen.

– Mi ez?

Meg akarom fordítani a papírt, de nem engedi.

– Csak később nézd meg – mondja.

– Miért?

– Csak úgy.

Elővesz egy cigarettát a mellényzsebéből, rágyújt. Félrefújja a füstöt, hátralép néhány lépést, búcsúzóul felemeli a kezét.

Mikor eltűnik a sarok mögött, megfordítom a papírt. Lerajzolt engem, profilból. A pisze orromat, az arcom ívét, a felső ajkam duzzadt vonalát.

Állok a kereszteződésben. Hagyom, hogy az autók elsuhanjanak. A figyelmeztető jelek úgy repkednek körülöttem, akár a verebek, de nem figyelek rájuk.

A bimbózó szerelemnek álmokra van szüksége. Álomból ébredésekre, gondolatokra, melyeket az első pillanatokban nem tudunk hova tenni. Távolságra, messzeségre, mely eltűnik, mikor felidézzük magunkban a másik vonásait: ilyen a szája, az álla. Ilyen a mélyedés a csuklóján. És a tekintete! És a nevetése! És az a mondat a fákról!

El kell evezni a szigetre, befűteni a szaunát, és arra gondolni: el akarok jönni vele ide, átevezni a tavon, és egy villanásnyit látni a rókából az erdőben. Azt mondom majd az udvaron álló fenyőkről: hát nem olyanok, mint barátságos mesehősök, akik őrt állnak a múltnak?

Júliusban Kuhmóba utazom. Keresztülvonatozom a tájon. A férfi Párizsban van Elsával és a kislánnyal. Nem tudok róluk semmit ezekben a hetekben, nem tudom, milyen boldog napokat töltenek együtt, olyan pillanatokat, mikor a férfi belecsókol Elsa nyakába, és régi barátokkal találkoznak. Nem tudom, hogy vannak reggelek, amikor a férfi egyedül sétál végig a Szajna partján, bemegy egy múzeumba, vagy csak egy kávéházba, és hagyja, hogy átjárja a gondolat: Eeva. Hát igen, gondolja. Eeva egészében, és pontról pontra. Kávét rendel és dohányzik, nézi a pincért, az embereket, az autókat, a kutyát, amint a szükségét végzi az utcasarkon, a kesztyűs hölgyet, aki úgy hajol le szemügyre venni kutyája végtermékét, mintha az egy különleges ékszer lenne. A férfit nevetésre ingerli a látvány. Szeretné lefényképezni, de nincs nála a fényképezőgép. Nézi mindezt, békésen dohányzik, és gondolatban megteremt engem.

A szája, milyen is?

És az orra, a haja?

És a mosolya. A mosolya mindenekelőtt.

A sóvárgás kis üres pont a szegycsont alatt. Egy kicsit a gyomorégésre emlékeztet, gondolja, és felvidul a gondolattól. Az augusztust tervezgeti. El akar vinni Tammilehtóba. A télre is gondol, néhány napra, fagyos napokra, sikkantások, szánkózás – rajtam fehér bojtos sapka és sínadrág, szeretne látni bojtos sapkában – észre sem veszi, hogy a tél, amit tervezget, valójában velem közös. Nem Elsával.

Már minden elkezdődött. Már minden halad a maga útján.

Kuhmóban minden reggel felszedem a hálót apával. A tó ködbe burkolózik, a sziget nem látszik ide, a távolból sarki búvár hangja hallatszik. Az evező nyikorog a villában. Apa gumicsizmája nagyon nagy rám, gyerekkoromban egyszer belebújtam, és körbecsoszogtam benne az udvaron, nem bírtam felemelni a lábam.

– Hátra! – mondja apa. Aztán: – Most előre! És megint: – Nem, most hátra. És megint: – Előre.

– Most melyik? – kérdezem. – Döntsd el, hogy előre vagy hátra!

– Előre – mondja, és én evezek, de nem gondolok a tóra.

A túlparton álló fenyőkre gondolok: mintha álmélkodnának.

– Mit vigyorogsz?

– Semmit, semmit.

Elsára gondolok. A hernyószemöldökére, a mosolyára. Egy kicsit elkeserít, hogy Elsa ilyen könnyen eszembe jut.

– Most hátra, csak hátra.

Előrefordítom az evezőket, és hátrafelé evezek.

– És most előre.

A villáról kattanás hallatszik, az evezők vizet fognak, a csónak lágyan siklik a tavon. A hullámsáv összezárul mögöttünk, a tó ismét tükörsima lesz, mintha az apa meg a lánya soha nem is jártak volna erre.

– A fenyők, a fenyők szerinted is álmélkodónak tűnnek? – kérdezem.

– Mi?

– Álmélkodnak, azok a fenyők, ott a túlparton.

– Ne beszélj butaságokat – mondja apa.

Este befűtöm a szaunát. Sok ölnyi fát el kell égetni a kályhában, addig kiülök a stégre. Az ég megvilágítja a fákat, a tó elcsendesedik. Valahonnan visszhang hallatszik, talán Kemppainen az, Kemppainen bácsi most indult megnézni a varsákat.

Ülök, és eszembe jut a férfi álla. Ilyen az álla. Ilyen a mosolya, és azok a mondatok!

Aztán szaunázom. Gőzölgő vizet engedek a lavórba. Hajat mosok, kiöntöm az egész lavór vizet, lezúdul a padlóra, a kályha sustorog a vízcseppektől.

Úszni megyek, messzire gázolok a vízbe, a combom közepéig ér.

Így kezdődik: álmélkodó fenyők emelkednek, az ég sápadt, a hold szemérmesen kúszik át az égen, és én arra gondolok, hogy hagyni fogom magam, jöjjön, aminek jönnie kell.

Fordította: Panka Zsóka

Riikka Pulkkinen: Igaz
Gondolat Kiadó, 2013