Carin Gerhardsen: A mézeskalács ház (részlet)

Egy gyilkos naplója | 2006. november, kedd

Sohasem éreztem magam ennyire boldognak, tele energiával és élni akarással, mint éppen ma, amikor életemben először követtem el gyilkosságot. Annyira abszurdnak hangzik – mintha egy komédiából vettem volna. Pedig ebben nincs semmi nevetséges, valójában inkább tragikus. Tragikus az egész elfuserált életem, magánnyal és megaláztatással kikövezve, tragikus volt a nyomorúságos gyermekkorom is, tele bántással, kiközösítéssel és terrorral. Azok a gyerekek fosztottak meg mindenemtől: elvették az önbizalmamat, az életörömömet, a jövőbeli álmaimat és a méltóságomat. És még valami mást is elvettek tőlem, amit minden ember féltve őriz egész életében: a csodálatos, napsugaras gyermekkori emlékeket, amikről beszélgetni lehet és visszaemlékezni. Nekem persze senkim sincs, akivel beszélgethetek, és soha nem is volt, mint ahogyan nincsenek vidám gyermekkori emlékeim sem. Egyetlen gyertyaláng sem pislákol számomra a sötétségben. Amikor az ember hatéves, a korábbi éveire visszatekintve hat év egy egész életnek tűnik. Ugyanolyan, mintha negyvennégy évig tartana a korszak, amikor az ember negyvennégy éves.

Meg tudom fogalmazni, hogy a gyerekek azok, akik mindent elvettek tőlem, de semmit nem tudok ellene tenni. Talán hagytam, hogy megtörténjen, hagytam, hogy beárnyékolja a hátralevő életemet, és az emberi gonoszság áldozata legyek. Ráadásul áldozatnak is láttam magam, és úgy is éltem az életemet. Csöndben, félve és egyedül. De ennek most már vége. Nem érzem magam boldogabbnak konkrét értelemben, inkább csak egyfajta mohóságot éreztem a szerencsétlenségemben, és ez az, ami mámorossá tett.

Nem döntöttem el, mit fogok csinálni, amikor beléptem oda, a konyhalámpa fényébe. Nem azért voltam ott, hogy bántsam. Minden vágyam csak egy bocsánatkérés volt – egy bűnvallomás és egy bocsánatkérés. És ő ott állt, most is jóképű volt, jómódú, és mindenki szerette. Egy kicsit meglepődött, de azért barátságos mosoly jelent meg az arcán.

– Ó, bocsásson meg – kezdte –, de többször is megnyomtam az ajtócsengőt és botokat dobáltam az ablakra. Azt gondoltam, hogy talán kicsit rosszul hall, és arra gondoltam, hogy…

– Semmi gond – szakítottam félbe, és gondoltam, kihasználom a gyengeségét, hogy túllépte a munkakörében megengedett határokat, ezáltal lehetővé téve számomra, hogy szűkszavú legyek és enyhén leereszkedő hangon beszéljek.

A bocsánatkérés és a számára kínos szituáció ellenére is fölemelte a fejét, és önbizalma töretlen maradt. Megnyerő mosolya és a szemében csillogó jókedv kimondottan tekintélyt sugárzott. Az ilyen emberről nem lehet rosszat gondolni. Viszont nagyon lehet gyűlölni.

Elég volt képzeletben visszarepülnöm harminchét évet az időben, és arra a kisgyerekre gondolni, aki hasra esve fekszik az aszfalton, összekarmolt, sajgó arcával egy koszos víztócsában. karja és lába kifeszítve, mint akit keresztre feszítettek, a többi kisgyerek pedig lefogja; hol nevetve, hol csúnya fintorral, harciasan, engedelmesen hajtották végre a feladatot, amit te kiosztottál nekik, magától értetődő tekintélyeddel, mint egy korona nélküli király. Ott ültél a derekamon, a lábaid lelógattad, mintha egy lovon ülnél, és ujjongva vágtad le egyik hajtincset a másik után egy kis tompa gyerekollóval. Vér és könnyek – semmi nem fékezte meg gyermeki örömödet.

Nem nehéz gyűlölni egy embert, akinek néhány éve alatt sikerült tönkretennie egy emberi életet – az enyémet. Könnyű volt utálni téged, ahogy ott álltál – mint ahogy hitted – a házamban, hogy azután hazatérhess a szép feleségedhez és a gyermekeidhez. És isten megtiltotta, hogy bárki is átélje közülünk azt az iszonyatot, aminek te naponta kitettél engem. Maga a sors akarta úgy, hogy te, Hans, boldog és harmonikus felnőtté válj, akit mindenki szeret, és megvan benned is az a képesség, hogy szeress, miközben én, a gonosz áldozata, csak egy kis tetű vagyok, aki a koszban fetreng, és senki észre sem vesz. Csak a sötét, pusztító gyűlölet maradt minden tehetségem.

Kinyújtotta felém a kezét, és én kezet fogtam vele anélkül, hogy kimutattam volna ellenérzésemet.

– Aha, egy kis körbevezetés talán – mondta barátságosan, de mégis biztatón.

– Nem, arra gondoltam, hogy egy kicsit üljünk le és beszélgessünk előbb – válaszoltam, és rámutattam az egyik kezemmel az egyik háttámlás székre a konyhaasztalnál.

Én magam nem terveztem, hogy leülök, de ő a lábait keresztbe rakta a szék alatt, a kezét pedig összekulcsolta az asztalon. Én nekidőltem a mosogatónak és karba tett kézzel néztem rá megvetőn, amikor felém fordította az arcát, barátságosan, érdeklődve. Egyikünk sem sejtette, mi fog történni, de valahogy elégtétellel nyugtáztam a véletlenül adódó szituációt. Már nem én uraltam a cselekedeteimet, egy felsőbb, erő irányított. Félelmet már nem éreztem, csak a kíméletlen hatalmat.

– Szóval? – kérdezte néhány másodperc csönd után.

– Szóval – visszhangoztam én.

– Miről kellene beszélnünk?

– Rólad és rólam kellene beszélgetnünk, meg a mi kapcsolatunkról és annak követ­kez­ményeiről – válaszoltam, és nem ismertem a saját hangomra.

– Kapcsolat…? – kérdezte elképedve.

Bizonytalanul nézett, az ujjbegyeit idegesen egymásnak dörgölte.

– Nem ismersz meg?

Persze, hogy nem ismert meg; nem olyan könnyű megismerni valakit, akit az ember csak gyerekként látott. Ha ez a valaki nem hagyott túl mély nyomot benne, még csak a tudatában sem, annyira, hogy éjszakánként róla álmodna, és a nappalainak nagy részében őt átkozná. Rázta a fejét.

– Ismernem kellene?

– Hiszen régi gyerekkori pajtások vagyunk – válaszoltam szárazon. Erre felderült, és meg­könnyebbülten szólalt meg:

– Hát ez nagyszerű! Amikor… – de én félbeszakítottam:

– Ja, te minden bizonnyal így gondoltad. Nagyon jókat szórakoztál rajtam. Emlékszel arra, amikor ti voltatok az indiánok, én meg a cowboy?

– Nem… – Megint félbeszakítottam.

– Ott, a szemetesszobában. egészen bent, a sarokban ültem, és a fejemet a kezembe temettem, hogy meg ne vakuljak, amikor felém lövöldöztetek a nyilakkal. Az egyik nyíl beleállt a lábamba – Erre igazán emlékezned kell –, hiszen te magad tépted ki a lábamból, és annyira örültél, hogy valódi vér tapadt a nyiladra!

– Nem tudom… – kezdte ő.

– Bizony, hogy így volt. Hiszen mindennap játszottunk. Azt játszottuk, hogy hazamegyünk az óvodából, de én nem tudtam, mert te, Ann-Kristin és Lise-Lott, meg a hogyishívjákok, először is meg kellett, hogy verjetek, vagy tönkretegyétek valamimet, vagy elvegyétek a ruháimat. Egyszer letéptétek a nadrágomat is, mehettem haza csupasz lábbal tél közepén – de hát emlékezned kell, hát annyira jól szórakoztatok rajta!

Gyűlölettel mondtam ki ezeket a szavakat az előttem ülő férfinak. Tényleg teljesen értetlenül nézett rám. Lehetséges volna, hogy nem emlékszik? Lehetséges volna, hogy azok az események, amelyek meghatározták az én egész életemet, neki egyáltalán nem jelentettek semmit? Számára még egy gyermekkori emlék sem volt az én létem. Micsoda gúny e kérdő tekintet az én egész nyomorult létezésem iránt! Belül már forrtam a dühtől, de jól palástoltam a testbeszédemmel. Ott álltam, látszólag nyugodtan, karomat keresztbe fontam, és folytattam az előadást.

– A köpőversenyre azért csak emlékszel, nem? Amikor mindannyian ott álltatok, és bevártatok a kapun kívül, és azután leköpdöstetek. Mindenki egyszerre. „Felkészülni, vigyázz, rajta!” – mondtad te, és akkor leköpdöstetek, mind a húsz gyerek egyszerre. Aki a legjobban arcon talált, az nyert, és ez biztosan te voltál, hiszen te annyira ügyes voltál!

– Akkor te lehetsz…

– Nézzenek oda! Kezd derengeni valami! Emlékszel az alámerítős játékra az esőhordóban? „háromig számolunk és elengedünk.” Fejjel lefelé a hordóba, „egy, kettő, három”, és fel. És megint le, „egy, kettő, három”, és fel. „Egy, kettő, három”, fel. Tudod, milyen hatással vannak a látszatkivégzések az emberekre?

– De hiszen az csak egy tréfa volt – dadogta. – Csak a gyerekek szokása…

– A gyerekek szokása micsoda!? – ordítottam most már, és hallottam, hogy a hangom milyen fülsiketítően éles. Annak ellenére, hogy csak az volt a szándékom, hogy felelősségre vonom, és legrosszabb esetben is csak behajtom rajta a tetteit. Ám annak ellenére, hogy sosem voltam erőszakos természetű, elragadott a téboly. Zsarnokom saját rémtettei iránti közömbössége és saját lelepleződő gyöngeségem miatt elöntött a harag. Jókora rúgást mértem szép arcába. A rúgás az álla alsó részét találta el, hallani lehetett, ahogy az állkapcsai csúnyán összecsattantak, a feje hátracsapódott, a szék felborult. Gondolkodás nélkül megragadtam az egyik konyhaszék háttámláját, fölemeltem a feje fölé, és lesújtottam. Az egyik székláb a homlokát súrolta, miután folytatta könyörtelen becsapódását a szeme mellett az arccsontjáig, amely megakasztotta az ütést egy kellemetlen reccsenő hang kíséretében. Még egy csapást mértem a szék lábával, ez már jól irányozva, úgy, hogy az egyik székláb eltalálta a bordáját, miközben a másik székláb telibe találta az orrgyökénél és az orrcsontja egy kis roppanással eltörött. Végül – és ezt éppen tőled tanultam, Hans – egy jól irányzott rúgás az orra, amely minden további akadály nélkül nyomódott be a fejbe.

Egy kis vér szivárgott a földön fekvő élettelen férfi orrlikaiból.

Én meg csöndben hallgattam a pulzusom lüktetését a fülemben. Őrjöngésem lecsillapodott, és a gondolataim főleg arra irányultak, hogy az egész mennyire gyorsan történt. Újdonsült őrületem hatására nem bántam meg, hogy megöltem egy embert, csak azt, hogy nem szenvedett tovább. el kellett volna mesélnem neki a további igazságtalanságokat, amiket velem szemben elkövetett, felelősségre kellett volna vonnom a cselekedeteiért, és arra kényszerítenem, hogy mindezekért térden állva kérjen bocsánatot. De mindenekelőtt: jó sokáig kínozva kellett volna megölnöm.

Itt ülök most – én, a gyilkos –, és egy régi fekete-fehér fényképet tanulmányozok életem sötét korszakáról. Kisgyerekek néznek rám fogatlan mosolyukkal. Az óvónő egészen hátul jobbra áll – Carina Ahonen közvetlenül mellette –, virágos ruha, zsebes otthonka, a haja feltűzve egy hatalmas kontyba. Komolyan néz a kamerába. Ez is azt mutatja, hogy a munkáját mint óvónő a legkomolyabban végezte. Legelöl középen Hans térdel és vigyorog. Csakhogy az nevet, aki utoljára nevet…

Göran Meijer polgármesternek sok szerencsét kívánok az ígéretes Katrineholm-projektjéhez és a kibírhatatlan kiskölykeihez, és ezt komolyan is gondolom. De azt hiszem, hogy szüksége lesz az indulásnál egy kis segítségre.

Én máris jobban érzem magam.

Fordította: Teplán Ágnes, Markwarth Zsófia

Carin Gerhardsen: A mézeskalács ház
Athenaeum Könyvkiadó, 2013

• Recenziónk: Hogyan írjunk sikeres krimit?