Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában (részlet)

Posted on 2013. szeptember 10. kedd Szerző:

0


Egan_Elszúrt_idő-bor180Talált tárgyak

Úgy kezdődött, ahogy mindig, a Lassimo Hotel női mosdójában. Sasha sárga szemfestékét igyekezett épp kiigazítani, amikor észrevett egy táskát a mosdókagyló mellett a földön – minden bizonnyal azé a nőé lehetett, aki az egyik fülke széfvastagságú ajtaja mögött pisilt, még a halk csobogást is lehetett hallani. A táska nyitott szájában, szinte alig láthatóan, ott világított egy halványzöld, bőr pénztárca. Visszagondolva nyilvánvaló volt Sasha számára, hogy leginkább a pisilő nő vak bizalma provokálta. Egy olyan városban, ahol a kontaktlencsét is kilopják a szemedből, te csak úgy itt hagyod a cuccod, ahol mindenki látja, és azt hiszed, hogy érintetlenül fog várni, amikor visszajössz? Úgy érezte, meg kell leckéztetnie ezt a nőt. Ez a vágy azonban csak egy másik, sokkal mélyebben megbúvó érzést igyekezett elfedni, ami szüntelenül ott munkált valahol az agyában. Az a dundi, lágy pénztárca szinte incselkedett vele, hogy a kezébe vegye, és annyira ócskának és vállalhatatlanul unalmasnak tűnt volna otthagyni ahelyett, hogy megragadná a pillanatot, elfogadja a kihívást, messze elrugaszkodjon, maga mögött hagyja a korlátait, és igenis, meg merje tenni, hogy igenis, végre veszélyesen éljen („Oké, értem”, válaszolta erre Coz, a terapeutája) és elvegye azt a kurva pénztárcát.

– Úgy érted, ellopd.

A férfi igyekezett rávenni Sashát, hogy ezt a szót használja, amit egy pénztárcára vonatkozóan eleve jóval nehezebb volt megkerülni, mint a korábbi esetekben az elmúlt egy év során, mióta Sasha „állapota”, ahogy Coz emlegette, gyorsuló ütemben romlani kezdett. Öt kulcscsomó, tizennégy napszemüveg, egy csíkos sál „valami gyerektől”, egy látcső, egy sajtreszelő, egy zsebkés, huszonnyolc szappan, valamint nyolcvanöt darab toll, az olcsó reklámtollaktól kezdve, amikkel a hitelkártyája használatakor szokott aláírni egészen addig a padlizsán színű Viscontiig, ami 160 dollár még online is, és amit a volt főnöke ügyvédjétől tulajdonított el egy aláírásokban bővelkedő meeting során. Sasha semmit sem tett zsebre a boltokban – azok a hideg, élettelen kacatok a legkevésbé sem kísértették meg. Kizárólag a személyes holmik érdekelték.

– Oké, igen – válaszolta. – Hogy ellopjam.

Sasha és Coz ezt az érzést „személyes kihívás”-nak nevezték el, vagyis a pénztárca eltulajdonításával Sasha azt erősítette meg magában, mennyire vagány és önálló csaj. A cél az lett volna, hogy közös erővel átállítsanak a fejében egy kapcsolót, és az váljon számára kihívássá, hogy ahelyett, hogy elvenné, otthagyja a pénztárcát. Ez lett volna a gyógymód, bár Coz sosem használt olyan szavakat, mint a „gyógymód”. Tarka mintás, kötött pulcsikban járt és megengedte Sashának, hogy Coznak szólítsa, valójában azonban régi vágású, kifürkészhetetlen figura volt, olyannyira, hogy Sasha azt sem tudta volna megmondani, meleg-e vagy heteró, esetleg írt-e néhány sikerkönyvet, vagy épp – ahogy a lány néha gyanítani vélte – egyike azoknak a szökésben lévő szélhámosoknak, akik sebésznek adják ki magukat, aztán kereket oldanak, a csipeszeket meg a szikéket meg a páciens fejében hagyják. Ezek a kérdések természetesen egyetlen Google-kereséssel fél percnél is kevesebb idő alatt alatt megválaszolhatók lettek volna, ám ezek hasznos kérdésnek minősültek (legalábbis Coz szerint), Sasha pedig mind ez idáig ellenállt a kísértésnek.

A kanapé, amin a férfi irodájában feküdni szokott, kék, puha bőrrel volt bevonva. Coz kedvelte ezt a kanapét, mert – ahogy egyszer ő maga fejtette ki – megszabadította őket a szemkontaktus terhétől. „Nem szereted a szemkontaktust?”, kérdezte meg még akkor Sasha. Furcsán hatott egy ilyen beismerés egy terapeuta részéről.

– Fölöttébb fárasztónak találom – válaszolta a férfi. – Így azonban mindketten oda nézhetünk, ahová csak akarunk.

– És te hová fogsz nézni?

A férfi elmosolyodott.

– Magad is láthatod a lehetőségeimet.

– És általában hová szoktál nézni? Amíg az emberek a kanapén fekszenek.

– A szobát nézem – válaszolta Coz –, vagy a plafont. Néha pedig csak úgy bele a semmibe.

– És aludtál már el valaha?

– Nem. Soha.

Sasha általában az utcára nyíló ablakot nézte, amire ma este, miközben ő tovább mesélte történetét, esőcseppek csíkjai rajzoltak folyamatosan változó mintázatot. Futó pillantást vetett a táskában heverő pénztárcára, ami oly kívánatosnak és lágynak tűnt, mint egy túlérett barack, majd egy határozott mozdulattal kihúzta a nő táskájából és becsúsztatta a saját, apró retiküljébe, még a cipzárját is behúzva, mielőtt a csobogás elhalt volna. Aztán egy könnyed mozdulattal kinyitotta a mosdó ajtaját és kényelmes tempóban visszaindult az előcsarnokon keresztül a hotel bárjába. Még csak nem is látták egymást a pénztárca tulajdonosával.

A pénztárca előtt Sasha épp egy borzalmas este szorításában vergődött: egy teljesen gáz randi (már megint) egy pasival, aki a homlokába lógó tincsei mögötti homályban révedezett valahol, néha a síkképernyős tévén futó Jets-meccsre pillantva, ami úgy tűnt, sokkal inkább érdekli, mint Sasha bevallottan túlragozott történetei a főnökéről, Bennie Salazarról, aki a Sow’s Ear lemezkiadó alapítójaként szerzett magának hírnevet, és akinek (Sasha véletlenül épp tudta) szokása volt aranypelyhekkel meghinteni a kávéját – mintegy afrodiziákum gyanánt, legalábbis ő erre gyanakodott –, egyébként meg rovarirtóval fújta a hónalját.

A pénztárca után azonban mindez már bizsergető lehetőségek tárházának tűnt. Sasha érezte magán a pincérek tekintetét, ahogy visszasétált az asztalhoz, kezében a titoktól súlyos retiküljével. Leült és belekortyolt a Melon Madness Martinijába, aztán felemelte a fejét és Alexre nézett. Megvillantotta az egyik „Na, mi lesz?”-mosolyát, és csak annyit mondott:

– Helló.

A „Na, mi lesz?”-mosoly általában lehengerlően hatékony volt.

– Milyen boldog vagy – szólalt meg Alex.

– Én mindig boldog vagyok – felelte Sasha. – Csak néha megfeledkezem róla.

Alex kifizette a számlát, amíg ő a mosdóban volt, vagyis egészen biztosan a határán volt már, hogy rövidre zárja a találkájukat. Most viszont érdeklődve nézte.

– Van kedved még elnézni valamerre?

Felálltak. Alex fekete kordnadrágot viselt fehér inggel. Egyébként jogi asszisztens volt. E-mailben kimondottan elvarázsoltnak, néha szinte viccesen ügyefogyottnak tűnt, élőben viszont egyszerre látszott szorongó és unalmas pasinak. A nőnek feltűnt, milyen kitűnő formában van, de nem a rendszeres edzéstől, hanem mert még elég fiatal ahhoz, hogy teste magán viselje annak a valamilyen sportnak a nyomait, amit még gimnáziumban, esetleg az egyetemi évek alatt űzhetett. Sasha a maga harmincöt évével már rég túl volt ezen. De senki, még Coz sem tudta, valójában hány éves. A legközelebbi tipp, ami valaha elhangzott, a harmincegy volt, többnyire viszont még mindig huszonévesnek nézték. Naponta járt edzeni és kerülte a napfényt. Az online profiljai alapján pedig huszonnyolcadik életévében járt.

Ahogy Alexet követve elindult kifelé a bárból, nem tudta megállni, hogy retiküljét kicipzárazva meg ne érintse egy másodpercre a jól megtömött, zöld pénztárcát, csak hogy érezhesse, ahogy ettől megremeg a szíve.

– Te pontosan tudatában vagy annak, hogy a lopás benned milyen érzéseket kelt – mondta neki Coz –, olyannyira, hogy erre emlékezteted is magad, hogy javíts a hangulatodon. Arra nem is gondolsz, hogy a másik hogy érzi magát miatta?

Sasha kelletlenül hátradöntötte a fejét, hogy ránézhessen. Szerette ezt a mozdulatot időnként hangsúlyosan alkalmazni, hogy ezzel emlékeztesse Cozt, nem egy idiótával beszél – pontosan tisztában volt vele, hogy van egy helyes válasz erre a kérdésre. Ő és Coz munkatársak voltak, társszerzők egy olyan történet megírásában, aminek a végét előre meghatározták: Sasha jobban lesz. És felhagy az emberek rendszeres meglopásával és újra olyasmikkel fog foglalkozni, amik valaha érdekelték: a zenével; a baráti társasággal, akiket akkor szedegetett össze, amikor először New Yorkba jött; és még egy csokorra való más céllal, amiket egy bolti csomagolópapírra firkált fel és korábbi lakásainak mindegyikében kiragasztott a falra:

KERESNI EGY BANDÁT, AKIKET MENEDZSELHETEK
ÉRTENI A HÍREKET
MEGTANULNI JAPÁNUL
GYAKOROLNI A HÁRFÁN

– Nem gondolkodom az embereken – válaszolta Sasha.

– Pedig szó sincs arról, hogy ne lenne benned empátia – mondta Coz –, ezt mindketten tudjuk a vízvezeték-szerelős eset óta.

Sasha mélyet sóhajtott. A vízvezeték-szerelős sztorit úgy egy hónapja mesélhette el Coznak, aki azóta valahogy minden alkalommal sort kerített rá, hogy felhozza neki. A vízvezeték-szerelő egy idősebb férfi volt, akit a főbérlője küldött ki Sashához, hogy nézzen utána egy beázásnak az alatta lévő lakásban. Egyszer csak ott állt a nő ajtajában, a foltokban őszülő szakállával és – pikkpakk – egy pillanat alatt máris a fürdőszoba padlóján feküdt, félig bemászva a kád alá, mintha csak egy rágcsáló igyekezne kotorászva utat törni magának a vackához. Az ujjai, amikkel a kád mögött lévő csavarokon matatott, leginkább mocskos szivarcsutkákra emlékeztettek, a nyújtózkodástól pedig felcsúszott a trikója, közszemlére téve a férfi hájas, fehér hátát. Sasha elfordult a megalázó látványt nyújtó öregtől, és alig várta, hogy visszatérhessen az épp félbehagyott otthoni munkájához, bár a szerelő folyamatosan beszélt hozzá, főleg tusolásainak hosszát és gyakoriságát firtatva.

– Szinte sose használom – felelte kissé udvariatlanul –, a konditeremben szoktam tusolni.

A férfi a barátságtalan hangnemmel mit sem törődve bólintott, láthatólag hozzá volt szokva az ilyesmihez. Sasha orra bizseregni kezdett, lassan lehunyta a szemét és erőteljes mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát.

Amikor kinyitotta a szemét, a vízvezeték-szerelő szerszámos övét látta maga előtt a földön, a lábánál. És volt benne egy gyönyörű csavarhúzó. Az áttetsző, narancssárga nyél úgy ragyogott, mint egy nyalóka, az ezüstösen ragyogó fém rész pedig szikrázott a fényben. Sasha érezte, hogy a látványtól összezáródnak körülötte a vágy kérlelhetetlen állkapcsai; muszáj volt megérintenie, ha csak egy pillanatra is. Óvatosan letérdelt és egy határozott mozdulattal csendben kivette a csavarhúzót az övből. Egy alátét nem sok, annyi sem csörrent meg közben. Csontos, ügyetlen kezei a legtöbb dologban általában cserbenhagyták, de ebben nagyon jó volt – erre született, gondolta gyakran, az első, mámoros pillanatokban, miután elemelt valamit. És ahogy a csavarhúzó a kezében volt, azonnal felszabadult a nyomasztó és kínzó tudattól is, hogy egy öreg, hájas hátú férfi szuszogva matat a kádja alatt, a felszabadultság után pedig valami még több áradt szét benne: olyan áldott közöny, mintha az ilyesmik miatt szorongani eleve valami zavarba ejtően pitiáner dolog lenne.

– És mi történt, miután a szerelő elment? – kérdezte Coz, amikor Sasha elmesélte ezt neki. – Utána milyennek láttad a csavarhúzót?

Egy pillanatig hallgatott.

– Normálisnak – válaszolta végül.

– Komolyan? Már nem is volt különleges többé?

– Pont olyan lett, mint az összes többi csavarhúzó.

Sasha hallotta, hogy Coz mozgolódik mögötte, és úgy érezte, valami történt a szobában: a csavarhúzó, amit rendesen azon az asztalon tartott, amin minden mást is, amit az évek alatt ellopott (bár ez a tárolási metódus nemrégiben egy második asztal bevonását is szükségessé tette), és amire ő nagyjából rá se nézett azóta, most úgy tűnt, ott lebeg a fejük fölött Coz irodájának levegőjében. Egy lebegő szimbólum.

– És attól hogy érezted magad – kérdezte Coz csendesen –, hogy ettől az öregembertől vetted el, akit előtte megsajnáltál?

Hogy hogy érezte magát? Hogy érezte magát? Erre is volt egy jó válasz, természetesen. Sasha időnként komoly harcot folytatott magával, hogy ne hazudjon valamit, pusztán azért, hogy keresztbe tegyen Coznak.

– Rosszul – válaszolta végül. – Oké? Pokolian éreztem magam. Bassza meg, és közben csődbe megyek, hogy ki tudjalak fizetni… igen, nyilván felfogtam, hogy nem kimondottan nagyszerű így élni.

Coz nem egyszer próbálta összekapcsolni a vízvezeték-szerelőt Sasha apjával, aki eltűnt, amikor ő hat éves volt, Sasha azonban óvakodott attól, hogy elinduljon ebbe az irányba.

– Nem emlékszem rá – válaszolta erre rendszerint –, erről nincs mit mondanom.

Ezt Coz érdekében ugyanannyira mondta, mint a sajátjáéban; egy olyan történetet írtak együtt, ami a dolgok helyrehozásáról, az új kezdetekről és a második esélyekről szólt. De abban az irányban csak fájdalmat találtak volna.

Sasha és Alex a Lassimo előcsarnokán keresztül az utca felé tartottak. Sasha a vállához szorította a retiküljét, a benne feszülő pénztárca jóleső melegséggel simult a hónaljához. Ahogy csendben elhaladtak néhány rügyekkel teli, szögletes cserje mellett a hatalmas üvegajtók irányába, egy nő került eléjük szaladva, szinte a semmiből, és elállta az útjukat.

– Várjon. Nem látta esetleg a…? Nekem végem.

Sashán a rettegés iszonyatos erejű hulláma csapott végig. Az a nő volt az, akinek elvette a tárcáját – ezt azonnal tudta, bár az előtte álló személy semmiben sem hasonlított arra a kihívó, vidám és éjsötét hajú tárcatulajdonosra, akit ő elképzelt magában. Ennek a nőnek elesettségtől csillogó barna szemei voltak és lapos talpú, hegyes orrú cipői, amik túl hangosan kopogtak a márványpadlón. Göndör, dióbarna hajában számos ősz tincs fehérlett.

Sasha megfogta Alex karját, hogy megpróbálja a kijárat felé vezetni. Érezte, ahogy a férfi meglepődik a mozdulaton, de nem ellenkezik.

– Nem láttuk esetleg a mit? – kérdezte meg végre Alex.

– Valaki ellopta a pénztárcámat. A személyi igazolványom is eltűnt, és holnap reggel indul a gépem, amin muszáj rajta lennem. Nekem egyszerűen végem!

Könyörgő tekintettel nézte őket. Azzal az őszinte kiszolgáltatottsággal, amit a New York-iak a lehető leghamarabb megtanulnak elrejteni, és ettől Sasha megtorpant. Az fel sem merült benne, hogy a nő esetleg nem New York-i.

– Hívta már a rendőrséget? – kérdezte Alex.

– A recepciós azt mondta, majd ő hívja őket. De még mindig nem tudom, nem esett-e ki csak úgy a táskámból valahol…

Reménytelen pillantással a márványpadlót fürkészte a lábuk körül. Sasha ettől egy kissé megnyugodott. Ez a nő abba típusba tartozott, aki legjobb szándéka ellenére is egy pillanat alatt az emberek agyára megy. A mozdulataiból még most is bocsánatkérő megbánás sugárzott, ahogy követte Alexet a recepciós pulthoz. Sasha némileg lemaradva ment utánuk.

– Segítene valaki a hölgynek? – hallotta, ahogy Alex felteszi a kérdést.

A recepciós fiatal férfi volt, tökéletesre belőtt, rövid frizurával.

– Már értesítettük a rendőrséget – felelte védekezően.

Alex a nőhöz fordult.

– Hol történt az eset?

– A női mosdóban, azt hiszem.

– És ki volt még ott önön kívül?

– Senki.

– Teljesen üres volt?

– Talán nem, de én nem láttam senkit.

Alex Sashára nézett.

– Te épp most voltál a női mosdóban. Nem láttál valakit?

– Nem – ennyit sikerült kipréselnie magából. Volt ugyan Xanax a táskájában, de a táskát semmiképp sem nyithatta ki. Még úgy is, hogy be volt húzva a cipzár, attól tartott, hogy valami megakadályozhatatlan katasztrófa folytán valahogy mégis feltűnik valakinek a pénztárca, borzalmak egész tengerét zúdítva Sasha nyakába: letartóztatást, szégyent, elszegényedést és halált.

A fiú a recepcióshoz fordult.

– Ezeket a kérdéseket biztos, hogy az én tisztem feltenni, és nem a magáé? Valakit épp kiraboltak a hoteljükben. Nincs valami biztonsági szolgálatuk vagy ilyesmi?

A „rablás” és a „biztonsági szolgálat” szavak elhangzására mintha végre megtört volna az a magabiztos, kimért lassúság, ami nem csak a Lassimo, de minden hasonló New York-i hotel személyzetén uralkodott. Néhányan érdeklődve pillantottak feléjük az előcsarnok közönségéből is.

– Már szóltam a biztonságiaknak – mondta a recepciós a gallérját igazgatva –, de szólok nekik újra.

Sasha Alexre nézett. Alex dühös volt, ez pedig felfedte azt, amit egy órányi céltalan csevegésnek nem sikerült – bár többnyire valóban a nő beszélt –, mégpedig azt, hogy még új itt, New Yorkban. Valami kisebb helyről érkezhetett. Még volt egy-két határozott elgondolása arról, hogy az embereknek hogyan is kellene viselkedniük egymással.

Két biztonsági őr tűnt fel, akik épp olyanok voltak, mint a filmekben: alaposan kigyúrt, kopasz nagyfiúk, akiknek a kínos udvariassága valahogy összefüggésben állt a bennük lobogó vággyal, hogy állakat és orrokat törjenek, ha úgy alakul. Elindultak átnézni a bárt. Sasha azt kívánta, bárcsak ott hagyta volna a pénztárcát, mintha ez egy olyan vágy lett volna korábban, aminek akkor és ott alig bírt ellenállni.

– Megnézem a mosdóban – mondta Alexnek, és ahogy elsétált a liftek előtt, alig bírta visszafogni magát, hogy ne gyorsítson a tempóján. A mosdó üres volt. Sasha kinyitotta a retiküljét, kivette a pénztárcát, majd előbányászta a Xanaxos dobozát is, és elmorzsolt egyet a fogai között. Úgy gyorsabban hatott, ha megrágta.

Ahogy a maró íz elöntötte a száját, körbepillantott a helyiségben, azon morfondírozva, hová is rejthetné el a tárcát. Valamelyik fülkébe? Vagy mosdókagyló alá? Ez a döntéshelyzet megbénította. Nagyon jól kellett csinálnia, hogy megúszhassa, és ha sikerül, ha tényleg megússza – kétségbeesve érezte meg, hogy készülődik benne egy ígéret Coznak.

A mosdó ajtaja kinyílt és besétált rajta a nő. Döbbent tekintete a tükörben találkozott Sasháéval: összeszűkült pupillák, zöld írisz, ugyanolyan döbbent tekintet. Volt egy pillanatnyi szünet, amikor Sasha úgy érezte, szembesítik, mert a nő tudta, egész végig tudta. Felemelte és tulajdonosa kezébe adta a pénztárcát. És akkor megértette az arcára kiülő meglepetésből, hogy tévedett.

– Ne haragudjon – kezdte kapkodva –, van ez a problémám.

A nő kinyitotta a tárcát. Szemmel látható megkönnyebbülése, amiért visszakapta, melengető hullámként söpört végig Sashán, mintha csak össze lettek volna drótozva ők ketten.

– Minden benne van, esküszöm – folytatta –, még csak ki sem nyitottam. Van ez a problémám, de már járok kezelésre, és igen, meg fogom oldani. Én csak… kérem, ne mondja el senkinek. Egy cérnaszálon függ az életem.

A nő felnézett rá, lágy barna szemei Sasha arcát fürkészték. Vajon mit látott? Sasha arra vágyott, bárcsak elfordulhatna, és újra belenézhetne a tükörbe, mintha onnan végre önmaga számára is kiderülhetne valami róla – valami, amit elvesztett. De nem fordult. Csöndben várt, és hagyta, hogy a nő nézze. Egészen elcsodálkozott rajta, amikor észrevette, hogy korban milyen közel áll hozzá – mármint a valódi korát tekintve. Talán gyerekei is vannak otthon.

– Rendben – mondta a nő és lesütötte a szemét. – Köztünk marad.

– Köszönöm – vágta rá Sasha –, köszönöm, köszönöm.

A megkönnyebbülés és a Xanax első, lágy hullámai hirtelen megszédítették, a falhoz dőlt. Érezte, hogy a nő most már szeretné otthagyni. Ő maga csak arra vágyott, hogy lassan lecsúszhasson a falnak dőlve, egész a padlóig.

Fordította: Simon Márton

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában
Libri Kiadó, 2013