Pernye András: Budapest hangversenytermeiben (részletek)

Posted on 2013. augusztus 30. péntek Szerző:

0


Pernye András

Pernye András

Zenekari hangversenyek

Lorin Maazel

Lorin Maazel, a Bécsben élő amerikai vendégkarmester Erkel Színház-beli estjén egyszeriben lázba hozta fővárosunk zenekedvelő közönségét.

Akik figyelemmel kísérik a rádió műsorát, többször hallhatták őt. (Néhány héttel ezelőtt számoltunk be e hasábokon Schönberg A varsói menekült című kantátájának rádió­bemutató­járól, melyet ugyancsak Maazel vezényelt.) De a személyes találkozás még a kitűnő lemez­felvételek által felcsigázott várakozásunkat is messze meghaladta.

Maazel fiatalsága ellenére (még harmincéves sincs) korunk egyik kiemelkedő karmester egyénisége, valóságos zenekari varázsló. A nagy karmesterek mindkét tehetségével rendelkezik: szuggesztív ereje és virtuóz kéztechnikája van. Nagyságát azonban éppen e két elem tökéletes egyensúlya adja; a legszívhezszólóbb, legérzelmesebb zeneműnél vagy akár a tragikus csúcsponton sem feledkezik meg arról, hogy karmester, akinek az ütemezés kell legyen a legfőbb gondja. Maazel minden ritmust kiüt, még a generálpauzát is, de ezenfelül mintegy előrajzolja a dallamvonalat, szinte a levegőbe kottázza a hangjegyeket. És a szólistának – vagy hangszercsoportnak – azt kell csinálnia, amit ő akar! Bal kezét a dinamika szabályozására tartja fenn. És amikor ez a bal kéz emelkedik, a zenekar megigézetten követi egészen az egetverő fortissimóig.

Az Állami Operaház tagjaiból alakult Filharmóniai Zenekar az elmúlt évad legnagyobb formáját futotta ki Maazel keze alatt. Annak ellenére, hogy ez a zenekar nem elsősorban szimfonikus beállítottságú, mégis rendkívül könnyen kezelhetőnek bizonyult Csajkovszkij Patetikus szimfóniájánál. Maazel a partitúra minden mégoly mellékesnek látszó szólamát is hallatlan koncentrációval tartotta kézben; már a bevezető adagio-ütemek fel-felcsukló sóhajtása, a komoran megcsendülő basszustéma a legnagyobb élményt ígérte. Ez a hőfok azután a továbbiak során mind magasabbra szökött. Az Allegro con gratia, ez az „ötnegyedes keringő” kecses szépségben bontakozott ki, a középrész pedig mint valami megszakadó szívverés lüktetett a vonósokon. A harmadik tétel valódi diadalmi induló volt, a Finale utolsó néhány pianissimo hangja pedig szinte a semmibe veszett, hogy azután még sokáig, nagyon sokáig tovább zengjen a hallgató lelkében… Az a néhány pillanatnyi halálos csend, amely ezt a befejezést követte, mindennél többet mondott.

Ravel Lúdanyó meséi című szvitjének előadásával Maazel a finom, impresszionista muzsikában való fölényes tudásáról adott számot; az est fénypontja azonban Bartók Csodálatos mandarin szvitje volt.

Ezt a kérlelhetetlen konzekvenciájú muzsikát ezúttal először hallottuk teljes értékű színpad nélküli előadásban. És éppen mivel a vizuális élmény lecsökkenti, sőt bizonyos mértékig másodlagossá teszi az auditív benyomást, elmondhatjuk, hogy ezen az estén bontakozott ki előttünk első ízben Bartók művének igazi arculata. Maazel hallatlan virtuozitással és ragyogó formáló készséggel a valódinál is valóságosabb drámát alkotott: megalkuvás nélkül kibányászta és felszínre hozta a bartóki mű legbensőbb tragikus mondanivalóját.

Lázasan, minden idegszálunkkal követtük a cselekményt, a Mandarin lélegzetelállító, végzetes hajráját – a színpad senkinek nem hiányzott.

Az Állami Hangversenyzenekar csütörtöki estjén Maazelt újból a karmesteri emelvényen üdvözölhettük. Ez az est az előzőhöz képest bizonyos mértékig csalódást jelentett. Kiváló zenekarunk ugyanis érthetetlen módon valamiféle ellenállást mutatott, és mélyen a szokott színvonala alatt szerepelt. Maazel így csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta keresztülvinni elképzeléseit, és mivel azok nem mindig találtak visszhangra az együttesben, ő maga is kissé kedvetlenül dirigált.

A műsort záró Beethoven VII. szimfóniában a kiváló karmester gigászi küzdelmet folytatott a szezonvégi fáradtság jeleit mutató zenekarral. Végül is a két utolsó tételben győzedelmeskedett a dirigens akarata, és így a közönség forró élménnyel távozhatott a hangversenyteremből.

1960. május 28.

*

Pernye_Bp-hangverseny-bor180Ruggiero Ricci

A nyári évad utolsó Károlyi-kerti hangversenyeit hallottuk az elmúlt héten: Ricci zenekari estjét, valamint a Kórodi András vezényelte Haydn Teremtés oratóriumot.

Ruggiero Ricci, a világjáró olasz hegedűművész minden évben ellátogat hozzánk, hogy néhány virtuóz produkcióval bámulatba ejtse a közönséget – és nagy viharokat idézzen fel. A kritika és a közönség ugyanis az ő megítélésénél majd mindig külön utakon jár: az előbbi homlokráncoló attitűddel, kissé kényszeredetten ismeri el produkciójának értékét, az utóbbi viszont fenntartás nélkül adja át magát a virtuóz varázslatnak.

Ami az első pillantásra feltűnik minden hallgatónak: Ricci káprázatosan uralkodik hangszerén. Virtuozitása a Joachim– Hubay-féle hegedűiskola vonalában fekszik. Sokszor megkritizált műsorát ennek megfelelően állítja össze: olyan darabokat játszik, melyek ragyogó lehetőséget nyújtanak a művésznek arra, hogy manuális készségét csillogtathassa. Zenei értékük meglehetősen kevés. Felmerül azonban a kérdés, hogy nélkülözhetik- e a hegedűművészek e darabokat hangszerük amúgy sem túl gazdag irodalmából? Vajon Paganini zeneileg heterogén hegedűversenyét száműzhetjük-e a hangversenypódiumról akkor, amikor optimális esetben is legfeljebb másfél tucat klasszikus értékű hegedűversenyt tartunk nyilván? Még inkább ez a helyet az úgynevezett előadási daraboknál. Ami a zongorairodalomban Liszt és Chopin grandiózus etűdsorozata, az a hegedűsök részére Lipiński és Paganini 24–24 szólócapricciója. Az értékbeli különbségért nem tehetjük felelőssé a hegedűsöket, csupán a múlt századi komponistákat, akik zongoristák lévén, a hegedű irodalmát nem gazdagították virtuóz és etűdszerű darabokkal.

Ricci Paganini-előadásának a közönségre gyakorolt hatása valóban „ördögi” volt. (A hegedűverseny mellett öt capriccio hangzott el.) A „kisujjában” van Paganini életműve, bár a művész technikája egy bizonyos tekintetben elavultnak hat.

Hubay Jenő, a magyar hegedűiskola alapító mestere egyik óráján így fordult növendékéhez: „Maga az oktávot olyan tisztán játssza, hogy a közönség nem fogja észrevenni, hogy oktávákat hall. Játssza el egy kissé hamisabban, akkor mindjárt érezhető lesz, milyen nehéz!”

A kissé elhangolt oktávmenet valóban érdekes, démonikus hatást tesz, és szinte belemar a közönség idegeibe, felkorbácsolja a figyelmet, és bámulatot kelt. Ricci is némileg keveset ad a hangzásbeli tisztaságra – de ezen túl egyéb negatívumokat nem fedezhetünk fel játékában. Ez viszont még a régi hegedűiskola maradványa.

Az a mosolyos könnyedség, ahogyan Ricci Paganini művein uralkodik, elégtelennek bizonyult Glazunov hegedűversenyének előadásánál. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez nem a muzikalitás hiánya, csupán egyéniségbeli különbség. Ricci délszaki temperamentumával nem tudott úrrá lenni e mű oroszos melankóliáján, és így annak északiasan borongó színei javarészt a partitúrában maradtak. Ami azonban a kivitelezést illeti, kifogástalan volt, bár a zenekar kevéssé sietett a segítségére.

A zenekari esten még Brahms IV. szimfóniáját és Szervánszky Honvéd kantátáját hallottuk Komor Vilmos előadásában és egy sokáig emlékezetes élményt nyújtó Mendelssohn Skót szimfóniát Borbély Gyula, a kiváló fiatal karmester vezetésével.

1960. szeptember 13.

Pernye András: Budapest hangversenytermeiben
Gondolat Kiadó, 2012