Etikus tanár úr | Pernye András: Budapest hangversenytermeiben

Posted on 2013. augusztus 30. péntek Szerző:

0


Bedő J. IstvánPernye_Bp-hangverseny-bor180

Illékony műfaj a hangzó művészetek kritikája, hiszen a színházi előadás ismétlődik ugyan, az összjátékot is szigorú rendezés fogja össze, de mindig történhet valami nem várt esemény, amit azért a színésztársak rögtönzéssel talán helyre tudnak hozni. Különösen igaz ez a bizonytalanság a koncertekre, ahol a szólista vagy a zenekar már nem tudja eltakarni a pillanatnyi indiszpozíciót, a hamis hangot, visszarázni a ritmushibát, feledtetni a fúvósok elkésett belépését.

Ezért aztán a hangversenykritika akár a tengerbe hordott víznek tűnhet. Ami megtörtént, az egyszeri. És mégis, elképesztő, felemelő élmény olvasni Pernye András hatvanas-hetvenes években írt koncertkritikáit. Pernye – túl azon, hogy hatalmas tudású zenetörténész, a konzervatórium és a Zeneakadémia tanára, a dzsessz első magyar történetírója volt – szívesen és színesen mesélő egyéniség is, így emlékeznek rá a legtöbben. A hatvanas években egy egész generáció nőtt fel keddenkénti dzsessztörténeti rádióelőadásain, ami az ismeretterjesztés, tanítás nem is középfokú formája. Kerekes székhez kötött fizikai állapota ellenére (vagy épp azért) rendszeresen jelen volt minden fontosnak tekintett koncerten, és heti beszámolót adott Budapest hangversenytermeiből. Ezeknek az írásoknak a hogyanja az, ami több évtized után is elkápráztat.

Ezek az összegyűjtött kritikák mindig abból indulnak ki, hogy az olvasó különböző ismeretek birtokában lévő zeneértő vagy zenekedvelő lehet – nem bennfentes, de nem is egészen kívülálló.

Ezért aztán előbb a műveket ismerjük meg, az előadó (szólista, együttes, hangszeres kísérők) előtörténetét, és csak ezután kerít sort az érdemi bírálatra. Ez olyan mértékű udvariasság az olvasó iránt – hiszen egy sokak által olvasott napilap, a kiváló gárdájú akkori Magyar Nemzet hasábjain jelentek meg az írások –, ami párját ritkítja, és a legjobb zsurnálhagyományok továbbvitele.

Megjegyzendő, hogy abban az időben a művészetkritika (különösen a könyv- és színházi) gyakran a politikai címkézés eszköze lehetett, és volt is. A felmagasztalás vagy ledorongolás messze ható következményekkel járhatott…

Pernye írásaiban azonban ennek nyoma sincs. Megvesztegethetetlen. A dicsfénnyel övezett zongorista, hegedűs, kamara- vagy nagyzenekar, dirigens egyaránt megkapja a szigorú bírálatot, ha gyenge produkciót hozott a pódiumra. Nem udvarolta körül a gyenge teljesítményt – és természetesen nem fukarkodott a megérdemelt dicsérettel.

Ami páratlan: a mai olvasó éppen Pernye András színes megfogalmazásainak köszönhetően ott érzi magát a Zeneakadémián, az Erkelben, az Operaházban vagy másutt – és szinte vágyik arra, hogy ez elhangzott mű az előadó lemezét (hanghordozóját) előkeresse, meghallgassa, összevesse az élményt a Pernye által megfogalmazott igényekkel. Különösnek tűnhet, bár voltaképpen kézenfekvő: a kritikák úgy vonnak be az egyszer volt esemény hangulatába, hogy szinte alig hangzanak el zenei szakkifejezések (mondhatni: aki az általános vagy a középiskolában figyelt az ének-zene órákon, könnyedén megérti., oda tudj magát képzelni a pódiummal szemközti oldalra.

Pernye András

Pernye András

A könyvben olyan nevek tűnnek fel, elkápráztató csodagyerekként, fiatal művészként, (Szvjatoszlav Richter, Riccardo Muti, Lorin Maazel, Kocsis Zoltán, Kobajasi Ken-Icsiró), akik azóta is a zenei világ fényes csillagai, vagy éppen már nincsenek is közöttünk. Javarészt igazolták az első bemutatkozó szerepléseken megszavazott bizalmat – és voltak, akiknek hangja megkopott, talentuma elbulvárosodott.

A válogatás (Mikusi Balázs munkája) célszerűen tapintatos, kihagyta a fölösleges ismétlődéseket, de ha a visszatérő művész, együttes emlékezetes volt (pró és kontra) többször is szó esik róla. A tapintat azonban nem hamisít: azért jócskán belekerültek a könyvbe Pernye csípős megjegyzései.

Mikusi Balázs rendkívül alapos utószava a korba helyezi e kritikákat, és eligazít saját válogatása szempontjairól is. Az írások azonban ma egyáltalán nem csak a nosztalgiázóknak vagy érdeklődőknek szólnak. A gyűjtemény megszívlelendő tananyag mindazoknak, akik a sajtóban dolgoznak, vagy újságírónak, szakírónak, kritikusnak készülnek. Alaposságot, tárgyismeretet, szerzői udvariasságot, etikát, szép fogalmazást lehet tanulni Pernye tanár úrtól – ezek a mai (kivált újmédiás) újságírásban a szükségesnél ritkábban felbukkanó erények.

Pernye András: Budapest hangversenytermeiben
Gondolat Kiadó, 2012

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Pernye András (1928–1980) immár bő három évtizede nincs közöttünk, személyét azonban egykori zeneakadémiai tanítványai körében mindmáig legendák övezik, a Ki mit tud? zsűritagjaként pedig a nem kifejezetten zenerajongó nagyközönség idősebb tagjai is jól emlékezhetnek rá. Jelentősebb zenetudományi munkái többek között Giacomo Pucciniről (1959, 1988), A jazzről (1964, 2007), Alban Bergről (1967), ill. az Előadóművészet és zenei köznyelv (1974) problémájáról már életében megjelentek, halála után pedig Breuer János két válogatást is közzétett rövidebb írásaiból A nyilvánosság (1981), ill. Fél évezred fényében (1988) címmel. A Pernyét életében leginkább híressé, sőt joggal mondhatjuk: hírhedtté tevő zenekritikák azonban mindmáig nem váltak hozzáférhetővé új kiadásban, pedig éppen ebben a műfajban tükröződik a leggazdagabban a körülrajongott Pernyus magával ragadó személyisége: szabad, szinte csevegő stílusa; óriási műveltséggel párosuló, briliáns asszociációs képessége; a valódi minőséget őszinte tisztelettel méltató, a felületes és ebben az értelemben erkölcstelen előadót viszont kíméletlen iróniával megsemmisítő értelmiségi attitűdje. Pernye kritikusi működésének középpontjában a Magyar Nemzet (Pernye szavajárása szerint) hangversenykritikusaként eltöltött mintegy másfél évtized áll. Egy hét Budapest hangversenytermeiben címmel az 1959. november 21-i számban megindított rovata az 1973-74-es koncertévad lezárultáig heti rendszerességgel jelentkezett (a feladatot ezután Pándi Marianne vette át), egy-egy jelentős vendégművész felléptéről azonban ezen kívül még külön írásokban is beszámolt.

E hatalmas terjedelmű kritika-termés természetesen számos önismétlést, a napi hajszában elkerülhetetlenül gyengébben sikerült, illetve ma már témája folytán is kevésbé érdekes írást tartalmaz, az írások közlése tehát csak egy gondosan megrostált válogatás formájában tarthat számot a nagyközönség érdeklődésére. A válogatás során legfontosabb szempontom a kritikák irodalmi értéke volt ez azonban szerencsésen egybeesik a máig ismert, jelentős művészekről szóló beszámolók kiválasztásával, hiszen Pernyét éppen a rendkívüli előadói teljesítmények inspirálták leginkább arra, hogy rendkívüli kritikusi teljesítménnyel közvetítse a kapott élményt olvasói felé. A kötet ennek folytán nem csupán a 60-as és kora 70-es évek budapesti hangversenyéletének krónikája, de egyszersmind szinte letehetetlenül olvasmányos arcképsorozat a 20. század számos jelentős előadóművészéről.

Pernye András: Budapest hangversenytermeiben. Válogatott zenekritikák 1959–1975 (Szerkesztette: Mikusi Balázs)
Gondolat Kiadó, 2012
410 oldal
ISBN 978 963 693 4392