Hámozott fatörzsek
Azon a nyáron a tízemeletesek árnyékában gyülekeztünk minden reggel. A poroló rúdján csimpaszkodva vártuk a többieket, majd amikor mind a hatan megérkeztünk, nekivágtunk a lakótelep sikátorainak. Nem is csináltunk egyebet, csak tekeregtünk naphosszat, olykor fociztunk vagy verekedtünk valamelyik másik fiúcsapattal, jobb napokon pedig, ha a baktert kedvében találtuk, robbantottunk néhányat az építőtelepről elcsórt karbiddal. Jellegtelen, unalmas napok voltak ezek, átmeneti, fásult békeidő, melynek nem volt egyéb rendeltetése, mint két háború közt kitölteni az életünket.
Leginkább Fonzi izgult, ő volt az egyetlen közülünk, aki még nem esett át a tűzkeresztségen. Rajta kívül mindannyian büszkén mutogattuk az előző hadjáratokban szerzett sebhelyeinket, de a törzsünkön, karunkon vöröslő golyónyomok nem versenyezhettek a Szabika szemében sötétlő vérfolttal, melyet egy telitalálat hagyott maga után az egyik tavalyi csatában. Tömör, feketévé alvadt paca volt, az orvosok azt mondták, sosem fog felszívódni a szem fehérjéből, Szabika pedig örülhet, hogy nem vakult meg. Távolról úgy festett, mint egy félrecsúszott, mozdulatlanná dermedt szembogár, őt azonban a legkevésbé sem zavarta, sőt, egyenesen élvezte, mert ha szúrósan nézett valakire, annak az az érzése támadt, hogy egy háromszemű pszichopata mered rá. Így méregette most Fonzit is, arcán a megszokott, beteges vigyorral, miközben a lakótelep legszélső tízemeletesének tetején álltunk, és az esthomályba burkolózó dombokat figyelve arra vártunk, hogy megkezdődjék a háború.
Fonzi egy darabig állta Szabika tekintetét, aztán felcsattant, mit akarsz, faszkalap?! Csak néztelek bazmeg, mondta Szabika, mit csináljak, ha unom magam? és mielőtt a mellvédhez lépett volna, barackot nyomott Fonzi csupaszra nyírt fejére. Nem hiányzik a hajad, kölyök? kérdezte, majd harákolt, és beleköpött az egyre mélyülő sötétségbe. Fonzi nem felelt, csak pislogott és simogatta a fejét, ugyanazokkal a félszeg mozdulatokkal, mint a sorozást követő reggelen, amikor először jelent meg kopaszon a porolónál. Hiába bizonygatta, hogy így katonásabb, hangja beleveszett a felharsanó nevetésbe, holott titkon talán abban reménykedett, most, hogy már ő is harcképesnek számít, és még a dugóhúzókba kunkorodó, rézvörös tincseitől is megszabadult, az állandó szívatás is enyhülni fog egy kicsit. De a hirtelen frizuraváltoztatás csak arra volt jó, hogy Puncika helyett Villanykörtének szólítsuk, és ideig-óráig ne piszkáljuk azzal, hogy azért olyan makaróni a haja, mert belül, a fejében is ugyanúgy meg van csavarodva valami.
Tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk akkoriban, Fonzi viszont későn érő típus volt. Mi már javában űztük a zsebhokit, amikor neki még fogalma sem volt, mit jelent a paplan alatt ötujjasozni: ezért léphetett be csak utolsónak a csapatba, mert kölyköknek semmi keresnivalója a harcmezőn.
A garázsok mögött volt egy eldugott sarok, ott kellett bizonyítania mindenkinek. A regruta kapott egy dinnyemellekkel meg borotvált szeméremdombokkal teli folyóiratot, és öt perce volt, hogy visszatérjen a ragacsos zsebkendővel. Fonzinak olyannyira remegett a keze, hogy csak úgy zizegtek a magazin sokat megélt lapjai, könnyű dolgod lesz, höhö, biztatta Hajó, csak megfogod a cuccost és kész, na lódulj!
Alig tűnt el a rozsdás hullámbádog mögött, már bújt is elő, és feje fölött büszkén lóbálva a zsebkendőt, felénk indult. A fiúk körbevették, nagyokat röhögtek és a vállát veregették, ügyes vagy, öreg, most már csak fújd bele az orrod és minden fasza lesz, na, ne marháskodj, dobd már el azt a kurva zsebkendőt…
Potozky László: Nappá lett lámpafény
Magvető Kiadó, 2013
Posted on 2013. augusztus 19. hétfő Szerző: olvassbele
0