Donato Carrisi: Démoni suttogás (részletek)

Posted on 2013. augusztus 17. szombat Szerző:

0


Carrisi_Démoni-suttogás-bor180Mintha egy hatalmas éjszakai pillangó röpítette volna, amely emlékezetből szelte át az éjszakát. Poros szárnyai vibráltak, miközben kerülgette a hegyek csúcsait.

Fölöttük a bársonyos égbolt. Alattuk a sűrű és sötét erdő.

A pilóta utasa felé fordult, és hatalmas fehér gödörre mutatott, mely egy vulkán fényes kráteréhez hasonlított.

A helikopter abba az irányba kanyarodott.

Hét perc múlva földet értek egy útpadkán. Az országút le volt zárva, és a területet a rendőrség felügyelte. A kék ruhás férfi, aki a propeller alatt fogadta a helikopter utasát, nehezen tudta visszatartani a huzatban megbokrosodott nyakkendőjét.

– Jó napot, Gavila doktor, már vártuk! – mondta hangosan, hogy túlkiabálja a rotor zaját.

Goran Gavila nem válaszolt.

Stern különleges ügynök folytatta:

– Jöjjön, útközben majd mindent elmagyarázok.

Elindultak egy hepehupás ösvényen, maguk mögött hagyva a zajos helikoptert, amely a levegőbe emelkedett, végül elmerült az égbolt sötét tintájában.

A homály halotti lepelként szállt le, befedve a dombok körvonalait. Körülöttük az erdő illatai elegyedtek az éjszaka nyirkosságával, mely a ruhákon keresztül egyre beljebb hatolt, egészen a bőrükig.

– Meg kell mondanom, nem volt egyszerű. A saját szemével kell látnia.

Stern ügynök pár lépéssel haladt Goran előtt, utat törve kezével a bokrok között, miközben anélkül beszélt hozzá, hogy ránézett volna.

– Az egész ma délelőtt kezdődött, tizenegy körül. Két kissrác ment végig az ösvényen a kutyájával. Bementek az erdőbe, felkapaszkodtak a dombra, majd kiértek a tisztásra. A kutya labrador volt, és mint tudja, azok szeretnek ásni… Egyszóval az állat szinte megbolondult, mert megszimatolt valamit. Egy lyukat kapart. Ekkor került elő az első…

Goran megpróbált lépést tartani a férfival, miközben minél beljebb hatoltak az egyre meredekebbé váló dombot borító, sűrű bozótba. Goran észrevett Stern nadrágján térdmagasságban egy apró szakadást, amely annak a jele volt, hogy azon az éjszakán már többször is megtette ezt az utat.

– A srácok természetesen elmenekültek és értesítették a helyi rendőrséget – folytatta az ügynök. – Azok kijöttek, terepszemlét tartottak, mintákat vettek, nyomokat kerestek. Egyszóval elvégezték a rutinvizsgálatokat. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy ásni kéne még, hátha valamire még rábukkannak. És megtalálták a másodikat! Ekkor hívtak ki minket: már három óra óta itt vagyunk. Nem tudjuk, mi mindent rejthet még a föld. Nos, tessék, megérkeztünk…

Előttük apró tisztás terült el, melyet bevilágítottak a fényszórók: a vulkán világító torka. Az erdő illatai hirtelen szertefoszlottak, és semmivel össze nem téveszthető szúrós szag csapta meg az orrukat. Goran felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe.

– Fenilsav – jegyezte meg.

Az egész huszonöt napja kezdődött, és úgy indult, mint egy vidéki képes újságba illő jelentéktelen történet: eltűnt egy fiatal diáklány egy jó hírű, gazdagok csemetéi számára fenntartott bentlakásos iskolából. Mindenki szökésre gondolt. A főszereplő egy tizenkét éves, Debby nevű lány. Osztálytársai emlékeztek rá, hogy látták kimenni a tanítás végén. A leánykollégiumban csak az esti névsorolvasásnál vették észre a távollétét. Azon sztorik egyikének tűnt, amelyek a bulvársajtóban a harmadik oldal felét foglalják el, s amelyek az idő múlásával egy rövid, előre láthatóan jól végződő közleménnyé laposodnak. De aztán Anneke is eltűnt.

Ő egy apró, faházak alkotta településről, melynek közepén fehér templom áll. Anneke tízéves volt. Eleinte mindenki arra gondolt, hogy eltévedt az erdőben, ahová gyakran bemerészkedett hegyi kerékpárjával. A település valamennyi lakója részt vett a keresésben. De nem jártak sikerrel.

Mielőtt még rájöttek volna, hogy valójában mi is történt, egy harmadik kislánynak is nyoma veszett.

Sabinénak hívták, ő volt a legfiatalabb. Hétéves. A városban tűnt el, szombat este. A vidámparkba ment a szüleivel, ahogy más gyerekes családok. Felszállt a lovas körhintára, melyen csak úgy nyüzsögtek a gyerekek. Édesanyja látta elhaladni az első kör után, és integetett neki. A második alkalommal is megismételte az üdvözlést. A harmadik körnél Sabinénak nyoma veszett.

Csak ekkor merült fel valakiben a gyermekrablás gyanúja, mert a három nap leforgása alatt eltűnt három kislány esete nem lehetett véletlen egybeesés.

Ekkor nagyszabású akcióba kezdtek. Televíziós felhívásokat tettek közzé. Rögtön egy vagy több mániákus pedofilról, esetleg egy teljes bandáról kezdtek beszélni. Valójában azonban nem léteztek olyan nyomok, amelyek alapján pontosabb feltételezésekbe lehetett volna bocsátkozni. A rendőrség egy külön telefonvonalat létesített abból a célból, hogy összegyűjtse az üggyel kapcsolatos információkat, melyeket anonim módon is be lehetett jelenteni. Mintegy száz hívást kaptak, melyek ellenőrzéséhez hónapokra lett volna szükség. De a kislányokról semmi használható bejelentés nem érkezett. Ráadásul, mivel az eltűnések különböző helyekről történtek, a helyi rendőrőrsök nem tudtak megegyezni arról, hogy melyikük hatáskörébe tartozik az ügy.

Ekkor avatkozott be az erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó nyomozóegység, mely Roche főfelügyelő vezetése alatt állt. Az eltűnések ugyan nem tartoztak a feladatkörükhöz, de az egyre erősödő tömeghisztéria indokolta a közbelépésüket.

Roche és munkatársai már javában dolgoztak az ügyön, amikor a negyedik kislánynak is nyoma veszett.

Melissa volt a legidősebb áldozat: tizenhárom éves. Ahogy valamennyi korabeli lánynak, neki is kijárási tilalmat rendeltek el a szülei, akik attól féltek, hogy esetleg ő lehet a vidéket rémületben tartó mániákus gyerekrabló következő áldozata. De a kényszerelzárás egybeesett a születésnapjával, és Melissának más tervei voltak arra az estére. Barátnőivel kisebb szökési tervet dolgozott ki, hogy egy teketeremben ünnepeljenek. A barátnők egytől egyig megérkeztek. Egyedül az ünnepelt nem jelent meg.

Ekkor kezdődött meg a szörnyeteg elleni hajtóvadászat, melynek menete gyakran zavaros és kapkodó volt. A környék lakói aktivizálták magukat, és arra is készen álltak, hogy akár maguk szolgáltassanak igazságot. A rendőrség ellenőrzési pontokat állított fel a vidék különböző útjain. Egyre sürgetőbbé vált azoknak a személyeknek az ellenőrzése, akiket kiskorúak ellen elkövetett bűncselekmények miatt valaha is elítéltek vagy meggyanúsítottak. Sok szülő nem merte kiengedni a gyerekét a házból, még az iskolába sem engedték el őket. Sok tanintézet zárva tartott. Az emberek csak akkor mentek el hazulról, ha feltétlenül szükséges volt. Az esti órákban a falvak és a városok teljesen elnéptelenedtek.

Pár napig nem érkezett hír újabb eltűnésről. Sokan már kezdték azt hinni, hogy az óvintézkedések megtették remélt hatásukat, és elbátortalanították a mániákus gyerekrablót. De tévedtek.

Az ötödik kislány elrablása volt a legbotrányosabb.

Caroline-nak hívták a tizenegy éves lányt. Az ágyából rabolták el, miközben a gyerekszobában aludt a szülei hálószobája mellett. A szülők semmit sem vettek észre.

Öt kislányt raboltak el egyetlen hét leforgása alatt. Utána tizenhét végtelenül hosszú nap hallgatás következett.

Egészen eddig a percig.

Amíg fel nem fedezték az öt eltemetett kart.

Debby, Anneke, Sabine, Melissa, Caroline.

– A tettes egy ragadozó, vagy nem? Akkor tanítsd meg nekem, miként vadászik!

Mila kinyitotta a nála lévő noteszt. Goran a vonal másik végén hallotta, amint lapozza az oldalakat. A rendőrnő olvasni kezdte az áldozatokról készített feljegyzéseit:

– Debby, aki tizenkét éves. Az iskolából tűnt el. Osztálytársai emlékeznek rá, hogy látták kimenni a tanítás végén. A kollégiumban csak az esti névsorolvasásnál vették észre a távollétét.

Goran nagyot kortyolt a kávéjából.

– Most beszélj a második áldozatról! – kérte.

– Anneke, tízéves. Eleinte mindenki azt hiszi, hogy eltévedt az erdőben… A harmadik áldozatot Sabinénak hívják, ő a legkisebb valamennyi közül: hétéves. Egy vasárnap este történt, amikor a szüleivel a vidámparkban volt.

– Ő az, akit szinte a szülei szeme láttára raboltak el. Ekkor vált országossá a vészhelyzet. A mi csapatunk is részt vett a nyomozásban, és ekkor a negyedik kislánynak is nyoma veszett.

– Melissa. Ő volt a legidősebb: tizenhárom éves. A szülei neki is kijárási tilalmat rendeltek el, de a születésnapján megszegte, hogy egy tekecsarnokban ünnepeljen a barátnőivel.

– Valamennyien odaértek, Melissát kivéve – emlékezett vissza a kriminológus.

– Caroline-t az ágyából rabolta el, miután behatolt a házba. És ott van a hatodik áldozat…

– Arra majd később térünk vissza. Egyelőre maradjunk az első ötnél.

Goran hihetetlen összhangot érzett közte és az együttműködő rendőrnő között. Már régóta nem élt át ilyesmit.

– Most arra lenne szükségem, hogy velem együtt érvelj, Mila. Tehát hogy viselkedik a mi Albertünk?

– Először egy olyan lányt rabol el, aki távol van az otthonától, és nemigen barátkozik a társnőivel. Így senki sem vesz észre semmit, ő pedig időt nyer…

– Mihez nyer időt?

– Ez egy teszt számára: biztos akar lenni abban, hogy sikerül véghezvinnie a tettét. És a rendelkezésére álló idő alatt eltüntetheti az áldozatot.

– Anneke esetében már nyugodtabb, de mégis úgy dönt, hogy az erdőben rabolja el, távol az esetleges szemtanúktól… Sabinéval viszont hogy cselekszik?

– Mindenki szeme láttára viszi el: a vidámparkból.

– Miért? – kérdezte sürgetően Goran.

– Ugyanazon okból kifolyólag, amiért akkor rabolja el Melissát, amikor már mindenki résen van. Caroline-t meg egyenesen az otthonából.

– És mi ez az ok?

– Erősnek érzi magát, most már biztos a dolgában.

– Rendben – mondta Goran. – Folytasd… Most pedig meséld el a vértestvérek történetét!

– Egy kamaszkori rituálé. Két barátnő egy biztosítótűvel megböki a mutatóujját, majd egymáshoz érintik őket, és közben elmondanak egy versikét.

– Ki ez a két kislány?

– Debby és a hatodik áldozat.

– De Albert miért választja pont őt? – töprengett Goran. – Ez képtelenség. A hatóságokat már riasztották, mindenki Debbyt keresi, ő pedig visszatér azért, hogy a kislány legjobb barátnőjét rabolja el! Miért vállalt efféle kockázatot? Miért?

Mila tudta, mire akar kilyukadni a kriminológus. Bár ő mondta ki, mégis Goran vezette rá erre a következtetésre:

– Azt hiszem, ez egyfajta kihívás számára…

Ez a szó mintha egy bezárt ajtót nyitott volna meg a kriminológus fejében. Goran felállt a székről, és elkezdett fel-alá sétálni a konyhában.

– Folytasd…

– Meg akart mutatni valamit… Mondjuk azt, hogy agyafúrtabb nálunk.

– A legjobb mindenki közül. Nyilvánvaló, hogy egy egocentrikus emberrel állunk szemben, aki narcisztikus személyiségzavarokkal küzd… Most pedig beszélj a hatodik áldozatról!

Mila zavartnak tűnt.

– Semmit sem tudunk róla.

– Akkor is beszélj róla. Az ismert adatok alapján…

Mila letette a noteszt. Most kénytelen volt improvizálni.

– Na jó, nézzük csak. Körülbelül egykorú Debbyvel, mivel barátnők voltak. Tehát tizenkét év körüli. Ezt a csontmeszesedési vizsgálat is alátámasztja.

– Így van… Egyéb?

– A boncorvos szerint más módon halt meg.

– Milyen módon? Idézd fel újra!

Mila a noteszébe lapozva kereste a választ.

– Neki is lemetszette a karját, akárcsak a többieknek. Csakhogy az ő vérében és szöveteiben egy gyógyszerkoktél maradványait találták.

Goran elismételtette vele a Chang által felsorolt gyógyszerek neveit: egy aritmia elleni szer, a dizopiramid, ACE-gátlók és a Béta-blokkoló atenolol.

Ez volt az, ami nem győzte meg Gorant.

– Ez az, ami nem győz meg – jelentette ki Mila.

Goran Gavilán pedig egy pillanatra átvillant a gyanú, hogy ez a nő képes a gondolataiban olvasni.

– Ön a megbeszélésen azt mondta, hogy Albert ezzel lecsökkentette áldozata szívverését és a vérnyomását – jegyezte meg Mila. – Majd Chang doktor hozzáfűzte, hogy a gyilkos célja a vérzés lelassítása és a haláltusa meghosszabbítása volt.

Lelassította a vérzést, hogy hosszabb legyen a haláltusája.

– Helyes, most pedig beszélj a hatodik áldozat szüleiről…

– Miféle szülőkről? – kérdezte Mila értetlenül.

– Fütyülök rá, hogy nincs benne abban a rohadt noteszban! A gondolataidat szeretném hallani, az ördögbe is!

– Honnan tudott a noteszról? – töprengett Mila, akit megdöbbentett Goran reakciója. Aztán érvelni kezdett:

– A hatodik áldozat szülei nem jelentek meg a többiekkel együtt a DNS-vizsgálaton. Nem tudjuk, kik lehetnek, mert nem jelentették be gyermekük eltűnését.

– És vajon miért nem jelentették be? Talán még nem tudják?

– Az valószínűtlen.

„Hogy lelassítsa a vérzést…”

– Talán nincsenek szülei! Talán egymagában él a világon! Ügyet se vetnek rá! – Goran egyre ingerültebb lett.

– Nem, neki is van családja. Olyan, mint a többiek, nem emlékszik? Egyetlen gyermek, az anyja negyvenes, a szülők úgy döntöttek, hogy nem vállalnak több gyermeket. Albert nem változik, mert a szülők az igazi áldozatai: valószínű, hogy nem lehet már gyermekük. Albert a családokat választotta ki, nem a kislányokat.

– Helyes – mondta elismerően Goran. – Hát akkor mi lehet?

Mila kicsit elgondolkodott.

– Szereti a kihívásokat. Provokál bennünket. Ahogy a vértestvéreket elrabolta… Próbára akar tenni bennünket.

Hogy hosszabb legyen a haláltusája.

– Ha a szülők léteznek, akkor miért nem jelentik be a rendőrségen a lányuk eltűnését? – erősködött tovább Goran, miközben tekintetét végigjáratta a konyha padlóján. Az volt az érzése, hogy közel járnak valamihez. Talán egy válaszhoz.

– Mert félnek.

Mila szavaira kivilágosodtak a helyiség sötét sarkai, és Goran viszketést érzett a nyakszirtjén, mintha csiklandoznák.

– Mitől félnek?

A válasz egyenes következménye volt annak, amit Mila az imént mondott. A valóságban nem volt rá szükség, mégis szavakba akarták önteni azt a gondolatot, hogy megragadják, mielőtt még semmivé foszlana.

Donato Carrisi

Donato Carrisi

– De ez hogy lehetséges, ha már halott?

Lelassítani a vérzést, hogy hosszabb legyen a haláltusája.

Goran megállt és megrogyasztotta a térdét. Mila viszont felállt.

– Nem azért, hogy meghosszabbítsa a haláltusáját… Azért, hogy megállítsa azt.

Egyszerre jöttek rá.

– Te jó ég… – nyögte ki Mila.

– Igen… még él.

*

– Az emberek nem tudják, de a statisztikáink szerint jelenleg hat vagy nyolc aktív sorozatgyilkos tevékenykedik az országban. De még senkinek sem sikerült beazonosítania őket – jelentette ki Goran, miközben a sírásók leengedték a gödörbe a fakoporsót.

Milát ez ledöbbentette.

– Ez miként lehetséges?

– Mert véletlenszerűen csapnak le. Vagy mert még senkinek sem sikerült összefüggést találni a látszólag igen különböző esetek között. Esetleg azért, mert az áldozatokat nem tartják méltónak arra, hogy alaposan nyomozzanak az ügyükben… Gyakran előfordul például, hogy egy meggyilkolt prostituáltat találnak egy árokban. Az esetek túlnyomó részében a szervezett alvilág, a stricik vagy a kuncsaftok számlájára írják a gyilkosságot. Figyelembe véve az ősi mesterség kockázatait, tíz meggyilkolt prostituált még belefér az átlagba, és ezeket nem mindig a sorozatgyilkosokról szóló esetközlésekbe sorolják be. Tudom, ezt nehéz elfogadni, de sajnos ez az igazság.

A hirtelen felerősödő szél kisebb hó- és porörvényeket kavart. Mila megborzongott, és még szorosabbra fogta magán a kabátját.

– Mi értelme van mindennek? – kérdezte. A kérdés valójában egy segélykiáltást leplezett. Ennek semmi köze nem volt az esethez, amellyel foglalkoztak, sem pedig a szakterületéhez. Egyfajta fohász volt, amellyel lemondott arról, hogy valaha is megértse a gonoszság dinamikáját, ugyanakkor a megmentés utáni vágyakozás is kicsendült belőle. Nem várt választ a kérdésére. De Goran mégis válaszolt:

– Isten hallgat. Az ördög suttog.

Szótlanul álltak.

A sírásók kezdték betemetni a gödröt a jeges földdel. A temetőben csak az ásócsapások visszhangzottak. Aztán megcsörrent Goran mobilja. Még arra sem volt ideje, hogy a kabátzsebéből előhalássza, amikor Mila telefonja is megszólalt.

Válaszolniuk sem kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: megtalálták a harmadik kislányt.

*

Mila Yvonne Gress műtermében tartózkodott, mely zsúfolásig telt vásznakkal, állványokkal, szanaszét szórt festékekkel. Amikor meghallotta Goran hangját a fejhallgatón keresztül, megállt.

– Valószínűleg rájöttünk arra, mi történt abban a házban.

Mila mozdulatlanul várta a folytatást.

– Egy parazitával van dolgunk.

Mila nem értette, de Goran elmagyarázta, mit ért ez alatt.

– A Kobashi-villa építkezésén dolgozó munkások közül egy minden este ott marad, majd behatol a szemben lévő villába. Attól tartunk, valószínűleg – a kriminológus rövid szünetet tartott, hogy minél szabatosabban fogalmazza meg vérfagyasztó feltételezését – fogságban tartotta a családot a saját házában.

A vendég elbitorolja a fészket, és egy másik faj viselkedését veszi fel. Ez a groteszk imitáció meggyőzi arról, hogy ő is közéjük tartozik. Beteges szeretetével igazolja tetteit. Nem fogadja el, hogy kilökjék maguk közül, mint egy idegen testet. De amikor belefárad ebbe a színjátékba, megszabadul újdonsült „családtagjaitól”, és új elfoglalandó fészket keres. Mila miközben Yvonne műtermében a parazita átvonulásának rothadó jeleit figyelte, a Sarcophaga carnaria lárváira gondolt, amelyek Kobashiék szőnyegén lakomáztak.

Aztán Stern hangját hallotta, amint rákérdez:

– Mennyi ideig?

– Fél éven keresztül – hallatszott Goran válasza.

Mila gyomra összeszorult. Ezek szerint Yvonne és gyermekei fél éven keresztül egy pszichopata foglyai voltak, aki azt tehetett velük, amit csak akart. Ráadásul mindez tucatnyi ház szomszédságában történt, olyan családok között, akik erre az elit helyre menekültek a világ ocsmányságai elől, azzal áltatva magukat, hogy itt biztonságban vannak.

Hat hónapon keresztül. És senki nem vett észre semmit.

A gyepet hetente nyírták, a rózsákat továbbra is szeretettel gondozták a lakópark kertészei. A kis terasz fölötti lámpa minden este kigyulladt, hála az időzítőnek, ami a házirendben meghatározott időpontra volt beállítva. A gyerekek a ház előtt bicikliztek és labdáztak; az asszonyok arrafelé sétálgattak, miközben a világ dolgait beszélték meg, és süteményrecepteket cseréltek; a férfiak a ház előtti úton kocogtak, és vasárnaponként a garázsuk előtt mosták le az autójukat.

Hat hónapon keresztül. És senki nem vett észre semmit.

Nem töprengtek el azon, hogy vajon miért vannak behúzva a függönyök napközben is. Nem tűnt fel nekik, hogy a levelek felhalmozódtak a postaládában. Senkinek sem tűnt fel, hogy Yvonne és gyermekei nem vettek részt a club house közösségi eseményein, mint például az őszi bálon és a december 23-i tombolán. A karácsonyi díszeket az ezzel megbízott személyzet elhelyezte a házon és a ház körül, majd az ünnepek elteltével leszedte őket. A telefon hiába csörgött, Yvonne és gyermekei nem jöttek ajtót nyitni, amikor valaki kopogott az ajtón, mégsem fogott gyanút senki. Az asszony kevés rokona távol élt, de nekik sem tűnt különösnek ez a túlságosan hosszúra nyúlt csend.

Ezalatt a végtelenül hosszú időszak alatt a kis család nap mint nap könyörgött, reménykedett abban, hogy valaki segít, vagy legalább felfigyel rájuk. De ez nem történt meg.

– Valószínűleg egy szadista lehet. Ez volt a játéka, a szórakozása.

A babaháza, fűzte hozzá magában Mila, visszagondolva arra, Albert hogy öltöztette fel a Kobashiék kanapéján ülő tetemet.

Mila az erőszakra gondolt, amit Yvonnak és gyerekeinek el kellett viselnie ez alatt a hosszú idő alatt. Hat hónap kegyetlenkedés. Hat hónap kínzás. Hat hónap agónia. De ennél kevesebb idő is elég volt ahhoz, hogy a világ megfeledkezzen róluk.

Még a „törvény őrei” sem vettek észre semmit, annak ellenére sem, hogy a nap huszonnégy órájában – ráadásul riadókészültségben! – ott álltak pont a ház előtt. Valamiképpen ők is bűnösök, cinkosok voltak.

Albert ez alkalommal is az emberiség azon részének képmutatására hívta fel a figyelmet, amely „normálisnak” érzi magát csupán azért, mert nem öl meg ártatlan kislányokat a karjuk leamputálásával, gondolta Mila. Ehelyett másfajta, ugyanilyen súlyos bűntényre képes: a közönyre.

*

Mila munkája során már sokféle fényképet látott: gyerekekről készült felvételeket a tengerparton vagy az iskolai ünnepségeken. Ezeket a szülők vagy más rokonok mutatták meg, amikor felkereste őket. A gyerekek eltűntek, hogy aztán másféle fotókon tűnjenek fel: gyakran meztelenül vagy felnőttruhákba öltöztetve a pedofilok gyűjteményeiben vagy a halottasházak nyilvántartásaiban.

De az elhagyatott házban talált öt fotóban volt valami rejtélyes.

Albert tudta, hogy oda fognak érkezni. Várta őket. Talán azt is előre látta, hogy tanítványát, Josephet egy médium segítségével fogják kikérdezni?

– Kezdettől fogva figyel bennünket – kommentálta szűkszavúan Gavila. – Egy lépéssel mindig előttünk jár.

Mila is tisztában volt vele, hogy Albert minden lépésüket előre kijátszotta és hatástalanította. Mostantól kezdve ébernek kell lenniük, hogy elhárítsák az esetlegesen rájuk leselkedő veszélyt. Ez a gondolat nyomasztotta a többieket is, miközben a főhadiszállás felé tartottak.

Még két elrabolt gyermeket kell megtalálniuk.

Az egyik egészen biztosan halott. A másik is az lehet, ha túl sok idő telik el. Egyiküknek sem volt bátorsága ahhoz, hogy bevallja, de kétségbe ejtette őket az a gondolat, hogy esetleg nem tudják megakadályozni a hatodik kislány halálát.

Ki tudja, milyen szörnyűségre bukkannak azon a helyen, ahol a kis Caroline-t fogják megtalálni. Létezhet valami iszonyatosabb annál, amit eddig láttak? Ha igen, akkor Albert bizonyára valami nagyjelenetre készül.

Már tizenegy óra volt, amikor Boris leparkolta a furgont a Műhely előtt. Kollégái kiszálltak, Boris bezárta a kocsi ajtaját, és akkor vette észre, hogy a többiek megvárják, hogy együtt menjenek fel. Nem akarták magára hagyni.

A rémségek, amiknek szemtanúi voltak, összekovácsolta őket. Nem maradt más számukra, minthogy egymásba kapaszkodjanak. Most már Mila is ehhez a közösséghez tartozott, akárcsak Goran. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, ki akarják rekeszteni őket, de ez csak rövid ideig tartott, és Roche hatalmi mániájának volt köszönhető. De mostanra a távolság megszűnt közöttük. A tévedéseket megbocsátották egymásnak.

Lassan haladtak fel a lépcsőn. Stern Rosa válla köré fonta a karját.

– Menj haza a családodhoz ma éjszakára – mondta Rosának. De a nő válaszul csak a fejét rázta.

Mila megértette. Rosa nem szakíthatta meg azt a láncolatot. Mert akkor belső világa összeomlott volna, és a védelmet nyújtó kapuk kitárulnak a gonosz hatalmak előtt, hogy mindent elárasszanak. Ők voltak e küzdelem utolsó harcosai, és bár vesztésre álltak, nem állt szándékukban megadni magukat.

Egyszerre lépték át a Műhely küszöbét. Boris pár pillanatot késett, amíg bezárta az ajtót. Amikor utolérte a többieket, azt látta, hogy valamennyien kővé meredten állnak, mintha valaki hipnotizálná őket. Nem látta, mi történt, amíg a többiek válla közötti résen keresztül meg nem pillantotta a földön heverő testet. Sarah Rosa felsikoltott. Mila elfordította a fejét, mert nem tudta rajta tartani a szemét. Stern keresztet vetett. Gavilának elakadt a hangja.

Caroline volt az, az ötödikként elrabolt kislány.

Ez alkalommal a gyermek holttestét nekik szánták.

Fordító: Simonné Kajsza Krisztina

Donato Carrisi: Démoni suttogás
Alexandra Kiadó, 2013