Turczi István: Minden kezdet (részlet)

Posted on 2013. július 22. hétfő Szerző:

0


Turczi_Minden kezdet-HÁTSÓbor180| 12. fejezet |

Jobban teszi a tojás, ha nem táncol a kővel.
Azraelnek ez a mondás villant be egy filmből, miután megszólalt az ébresztőórája, és az első, kényszeres lendülete egészen az ágy széléig vitte. Hajnali négy óra volt.
Képtelen volt mozdulni, csak nézte a minden perccel tovább vékonyodó sötétséget, az ijedten nyújtózkodó árnyakat.
Ma van a napja.
El kell mennie. Észrevétlenül, ahogy érkezett. Amíg a többiek alszanak. Mielőtt jön a szemeteskocsi, és a kenyérszállító a friss péksüteménnyel.
Nem elszöknie, hiszen a számára fontos emberektől tegnap elköszönt. A munkaruháját leadta, a papírokat aláírta, a pénzét felvette. Formailag ő már nincs is itt, nem a Kastélyszálló dolgozója.
Két hónap, hatvan nap, ötmillió-száznyolcvannégyezer másodperc.
Utólag sem foghatja fel száműzetésnek az itt töltött időt.
Miért is tenné, több jó, és több rossz történt vele, mint a megelőző két évben.
Találkozott Sárával. A nővére, úgy vélte, mindent megtett, hogy megkönnyítse a beilleszkedést egy számára teljesen ismeretlen közegbe. Nem rajta múlott. Segítette, ahol a helyzete engedte. Mögötte állt, testvér volt, jó tündér és főnök egy személyben. Elveszítette és megtalálta. Megtalálta, és talán nem veszíti el.
Elöl felejtett gyermekkori bögrék kékje görbült a hajnali derengésbe.
Mozdulni kéne.
A hátizsákját az előző este szerencsére összepakolta. Nem volt kis mutatvány; a születésnapjára kapott holmikat mind bele kellett szuszakolni. Csak a masina maradt elöl, készüljön még néhány fotó emlékül.
Találkozott Grétával. Micsoda lány. Örülnie kéne, hogy egyáltalán észrevette, szóba állt vele, és engedte, hogy szeresse. Vajon tudná-e Gréta igazán szeretni őt. Ezt a kérdést eddig még magának sem tette volna fel. Eszébe jutott, mit mondott neki a lány búcsúzáskor, és ez még bizonytalanabbá tette.
Nem az fáj, amit elveszítesz, hanem amíg kapaszkodsz belé.
Mi van, ha rájuk értette, a kapcsolatukra. Miért hiszi azt Gréta, hogy neki tesz jót azzal, ha minél messzebbre küldi, mit küldi, száműzi őt a Kastélyszállótól. Miért nem bízik az erejében és a felnőttségében, miért?
Mint a finom por, úgy szállingózott be a világosság az ablakon. Azrael szeme még ezt a fényt is sokallta.
És találkozott a Muterral. Az utolsó két hétben Mutinak szólította őt. Egyszer majdnem az is kicsúszott a száján, hogy Herminka, de még időben visszaszívta. A másik elfogadta, hogy Mutinak szólítja, és hallgatott rá. Ez abból derült ki, hogy nem kezdett el hadonászva kutyapicsázni ennek hallatán. Nem beszéltek többet Grétáról, de Azrael biztosra vette, az asszony tudja, mi van köztük. Tudja, és nincs ellenére. Habár semmi pénzért nem hozta volna szóba, Azrael hiába várta, ő pedig nemigen mert előhozakodni vele. Így aztán eggyel több titkot zártak a közös fiókba.
Lassan felöltözött.
Semmit nem bánni meg.
Megvédeni azt, amit Sára, Gréta és a Muti iránt érez.
Az ő szavaikba kapaszkodni, akkor is, amikor már messze lesz. Nem mintha ezzel visszavehetné valamelyest a korábbi ügyetlen, és félreérthető gesztusainak, elsietett mondatainak az élét. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy azoknak az embereknek okozott fájdalmat, akiket a legjobban szeret.
Kilépett a teraszra, és összemorcolt arca az ámulattól egyszeriben megváltozott.
A ködszerű hajnali kékségben a táj festett vászonnak hatott.
A Kastélyszálló régi szárnyának tornyai felszakították a kormosfekete, füstgomolyos felhőket, és az így keletkező résekben vöröses hajszálerek nyíltak.
Az illúzióba hajló látvány erejét fokozta, hogy a kövér, higanyszínű hold éjjeli őrjárata még tartott: hol előbukkant, hol eltűnt, mintha nem volna más dolga, mint éberen vigyázni a természet álmát az utolsó pillanatig.
Nem igaz, hogy néma az éjszaka.
Fülét Azrael a lassan mozgó levegőre tapasztotta, úgy fülelt.
Rádöbbent, hogy a híres kővári csönd, amiről a helyiek oly gyakran és célirányosan beszélnek, amikor a környék előnyeit taglalják, nem létezik. Rádöbbent, hogy a legcsendesebb időben is úgy panaszkodik az erdő, mint az ember, ha saját sorsán kesereg. Elringatja, csitítja önmagát, s az éjjelek vég nélküli sóhajokba olvadnak. Aztán kitör, felzúg, megrázza a levegőt, és akár a szenvedélyek, végigsüvít a dombok között.
Visszament a szobába, és magához vette a hűtőre készített jutalomfalatokat. A kutyáktól még el kell búcsúznia. Lehet, hogy soha többet nem fogja látni őket.
Még nem tűnt fel a melléképületek végénél elkerített kutyaház, de már hallotta az ugatásukat.
Jó kutyák.
Pontosan meg tudta különböztetni az ugatásukat. Szandi hangja volt a magasabb és élesebb. Ha belelendült, időnként megeresztett pár prüszkölést, mint most is. Mandi morgósabb, lustább, mint aki az ugatását a nagy pillanatra tartogatja. Közülük ő az örök második, miként a hétfő kitartóan követi a vasárnapot.
A drótkerítésre ugráltak örömükben, amikor meglátták őt.
Szandi feszes, sötét ajka ezúttal is remegett a gyönyörűségtől. De most mintha Azrael némi szomorúságot vélt volna felfedezni a szemében. Igen, a remekül idomított munkakutya ezúttal ugrálás közben is leszegte, és kissé elfordította a fejét. A szeme nedvesebb volt a szokásosnál.
Érzi, hogy elmegyek, és haragszik rám, gondolta Azrael. Elérzékenyült.
Korábban felmerült benne, hogy Szandit, ha tehetné, magához venné. De hová vihetné. És nem szakíthatja ki a megszokott környezetéből. Nem beszélve arról, hogy sok pénzt költöttek a kiképzésére, és Valter gutaütést kapna, ha meghallaná, hogy elkötötte. Az egészben az volna a legjobb, hogy borsot törhet a Vezér orra alá. De a lelke mélyén tudta, ez gyenge érv: még nem jött el az ideje annak, hogy saját kutyája legyen.
Ha valaha lesz, biztos Szandinak fogja hívni, gondolta, és a gondolat átmenetileg megnyugtatta.
Fél perc alatt felfalták a búcsúajándékot.
Azrael ott nyújtotta be nekik, ahol látta, hogy a háló kilazult, és a kezét is be tudta dugni. Végignyalták a keze fejét, a tenyerét, és az ujjait is, egyenként.
Kedves, jó kutyák. Hiányozni fogtok.
Mennyire szar tud lenni minden búcsúzás.
Kényszerítette magát, hogy ellépjen onnan. A kutyák szűkölve, idegesen járkáltak a drótkerítés mentén. Már nem ugattak.
Hogyan lehet jóvátenni a rosszat, kérdezte volna Azrael egy kívülről megtanult, régi verssel magától, ha nem a torkában növekvő gombóccal küszködik minden távolodó lépése után.
Sietnie kell.
A felkelő nap fényforgácsokat hintett a szolgálati lakások falára.
Gyorsan megette az egyik szendvicset, amit a Muter készített neki előző este. Vizet ivott hozzá a csap alól. Nagy nehezen összehúzta a hátizsákját, még egyszer körülfuttatta a tekintetét, gyorsan kihúzott néhány fiókot, nem maradt-e valami ott véletlenül, majd kihátrált a teraszra. A kulcsot a zárban hagyta, a megbeszéltek szerint.
Ott van a határ, ahol te átlépsz valamit.
Visszhangzottak benne Gréta szavai az utolsó együtt töltött este végén.
Kinek teheti fel ezután a kérdéseit.
Kivel oszthatja meg sűrűsödő kételyeit, újra meg újra felbukkanó szorongásait.
Ki segít ésszerű távolságot tartani a saját vágyaitól.
Ki lesz mellette, ha álmában felriad, és nem bír visszaaludni.
Kit szerethet húsz éve minden lobogásával, ő, aki többet is adna, mint amije van. De kinek.
Azokra a szavaira kellett gondolnia, amelyeknek a legjobban örült; addig ismételgette magában, hogy végül már azt sem tudta, Gréta csakugyan mondta-e őket.
Megrázta a fejét. Elég. Mintha attól tartanál, hogy valamit azonnal és végérvényesen elveszítesz, ha nem térsz vissza rá legalább gondolatban újra meg újra. A Muti szerint amúgyis csak azt veszítjük el, aki soha nem is tartozott igazán hozzánk. A valódi kötődés kiállja a körülmények próbáját. Így kell lennie.
A tujákkal szegélyezett hátsó szolgalmi úton indult vissza, ugyanazon, amelyen érkezett.
Szabálytalan ritmusra lépkedett:
–ᴗᴗ – –    – ᴗ – –
És a lépései ritmusára különféle szóösszetételeket eszelt ki, hogy ne arra figyeljen, ami a szívét nyomja. Ilyeneket:
Végtelenített súlytalanság.
Misztikamentes képtelenség.
Felszabadító másnaposság.
Pentaeritrit tetranitrát.
– ᴗᴗ – –    – ᴗ – –
Érezni akarta, hogy örül; lezárult egy rövid, eszelősen pörgős, tanulságokkal teli időszak az életében. De nem örült, nem ment belső parancsra.
Talán túl sokáig hagyta, hogy a dolgok a maguk kedve szerint menjenek.
Keményebbnek kellett volna lennie. Ahogy Gréta megjegyezte, igent már tud mondani, meg kell tanulnia nemet is mondani.
Járás közben apró rángások futottak végig az arcbőrén.
Naiv maradt a saját érzelmeivel szemben, és ezzel hagyta magát lenyomni néhány olyan helyzetben, ami különben nyerhető lett volna. De mi van, ha ez az úgynevezett élet iskolája, és csatavesztései megtanítják megnyerni a későbbi kis és nagy háborúkat. Olvasott valahol a megnyerhető veszteségről. Grétára gondolt, Sárára és a Mutira, akik mostantól vele és benne maradnak akkor is, ha sokáig nem látja őket.
Megyünk előre, ha van, ami vigyen.
Amikor a szolgalmi út végéhez ért, és az erdő felé vezető ösvényre tért, hallotta a kenyereskocsi pöfögését. Kezdődik a nap a Kastélyszállóban.
Csupa olyasmi történt itt vele, amit tapasztaltabb elme előre lát, és bölcsen elkerüli a csapdákat. Ő meg szépen belesétált a legtöbbe. Nem direkt, de öntudatosan. Emelt fővel, rendületlenül mosolyogva, néha nyeretlen kétéves módjára.
–ᴗᴗ –  –    – ᴗ –  –.
Azon kapta magát, hogy szinte futva távolodik.
Hajtotta előre, hogy minél előbb maga mögött hagyjon minden újabb feltevést és magyarázatot.
Zita eltűnése óta megváltozott a hangulat, megváltoztak az emberek.
Egy darabig megpróbáltak úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Ha szóba került, legyintettek, vagy elviccelték, nyugi, elő fog kerülni, rossz pénz nem vész el, tudjátok, milyen, egyszer csak feltűnik, és egy vállrándítással elintézi az egészet. A napok múlásával azonban megnyúltak az arcok, sötétebbek lettek a tekintetek, gyanakvás lett úrrá a személyzet tagjaiban. Egyre kevesebbet beszélgettek egymással, elmaradtak a műszak utáni esti sörözések a Bólogatóban.
A lányok is kerülték egymást, mindenki úgy csinált, mintha állandóan rengeteg teendője volna, ezért rohannia kell, nem ér rá fecserészni a többiekkel.
A botrány egy forró augusztusi délutánon tört ki. A rádió hőségriadóról számolt be, országszerte megnőtt a rosszullétek száma, sokan meghaltak a trópusi melegben. A vendégek nyakig a vízben ültek, vagy félájultan hevertek a medence körül, és azt latolgatták, mikor érkezik végre az enyhet adó nyugati szél.
Rokkó épp hideg ásványvizet osztogatott, a hangszóróból nyári slágeregyveleg szólt, amikor megjelent Maya. Anyaszült meztelenül sétált végig az emeleti terasz kőpárkányán, és rágógumit dobált a pillanatok alatt összecsődült füttyögő, röhincsélő és ollézó férficsordának.
Mit bámultok, kiáltotta feléjük Maya gúnyosan, nem láttatok még borotvált pinát?
Rokkónak és Vigécnek csak együttes erővel sikerült letepernie és ráadnia a fürdőlepedőt, de a felháborodott kisgyermekes anyák addigra már küldöttségben tiltakoztak a vezetőségnél az atrocitás miatt.
A kalamitások sora azonban ezzel nem ért véget. Ugyanis amikor Sára és a Vezér feltűntek a színen, hogy rendet tegyenek, Csöcsy, aki addig a raktárajtónak támaszkodva rezzenéstelen arccal követte az eseményeket, egy fűsöprűvel a kezében elindult feléjük, és a maga fülsiketítően magas, kissé selypítő hangján azt kiabálta, hogy engedjék el Mayát, Zitáért tette, adjátok vissza Zitát, Zitát akarjuk. Egy óra múlva már fenn volt a vonaton. Nem volt apelláta, azonnal kirúgták, Vince rángatta ki őt az állomásra.
De a pusmogást már nem lehetett megállítani. Ki az a Zita, és hol van, hogy visszakövetelik. A vendégeknek megint volt miről beszélniük. Kifaggatták a mixert, az úszómestert, a recepcióst, de senki nem tudott semmit. A vezetőség belső utasítást adott ki, hogy azonnal repül, aki beszél, vagy csak félreérthető megjegyzést tesz. Egy újságírónő is feltűnt a helyi lapoktól, ám őt hamar leszerelték egy ingyenes wellness-bérlettel.
Azrael megállt zihálni egyet.
Csodálatos reggel, kárpótol mindenért.
Nézését aggatta a tájra.
Mögötte a fenyőfák csúcsán nedvesen csillogott a kora reggeli nap fénye, de észak felé, amerre vinne az útja, ha el akar jutni az állomásra, még az ég ólomtakarója alatt nyújtózkodott a völgy.
Mintha időt adna magának, hogy felmérje, merre induljon, merre ne.
Az utolsó napok teltek a legnehezebben, efelől nem voltak kétségei. Felbolydult a méhkas; nem múlt el műszak vita és összeakaszkodás nélkül.
A Maya-affér után nem sokkal Gréta és a Százados szólalkoztak össze. A Századosnak azt a hangosan tett megjegyzését, miszerint a Kastélyszálló összes kurváját egy vagonba kéne rakni, és olyan messzire transzportálni, hogy soha ne találjanak vissza, Gréta, aki a vihogó társaság közelében tartózkodott, meghallotta, és villogó szemmel utasította vissza. A Százados ettől vérszemet kapott, és pikírten hozzátette, hogy ő Grétát eredetileg nem sorolta volna közéjük, de ha ennyire kikéri magának, nyilván testvéri közösséget érez velük, és ez talán nem is véletlen.
Elszabadult a pokol. Gréta válogatott sportolókat megszégyenítő robinzonáddal vetette rá magát, és ha Vigéc nem szedi le a Századosról, kikaparja a szemét. Hosszú körmei így is mély nyomot hagytak a férfi cserzett, májfoltos képén.
Muternek be kellett mennie a Vezérhez a lány miatt.
Az asszony a legszívesebben beolvasott volna neki, de nem tehette. Ő csak egy beosztott, itt lakik, nincs hová mennie, és akkor még ott volt a közös titkuk is, hogy Gréta az ő húgának a lánya. Van már szóbeszéd elég, nem kellene szaporítani. Jobb a békesség, ebben maradtak, és abban, hogy Grétának elintéznek egy külföldi ösztöndíjat, nem messzire, csak a szomszédos országba, hadd tanulmányozza a modern turizmus rejtelmeit, amíg itt lecsendesednek a kedélyek.
Szétszóródunk, mielőtt igazán összejöttünk volna, sóhajtott Azrael, és a felkelő napot bámulta.
Az a gondolat sem volt elhárítható, hogy talán nem is baj, ha Gréta ősztől máshová kerül. Minél távolabbra azoktól, akiktől Azrael tart, és kimondva-kimondatlanul, félti őt. Gréta nem mondta, de ő kihallotta a szavaiból, hogy a lány sem bánja, elege lett, ráfér a levegőváltozás.
A dolgoknak megvan a maguk titkos rendeltetése, akkor is, ha mi nem látjuk.
Elza később szólt, hogy a nővére kisírt szemmel rohant el, állítólag veszekedtek Valterrel, de Azrael hiába kérlelte, könnyítsen magán, mondja már el, mi az oka a szomorúságának, Sára csak a fejét rázta. És azt sem említette meg, hogy látta Grétát Valter szobájában; sokáig ott maradt, és a Vezér ezalatt nem fogadott egyetlen hívást sem, az övét is beleértve.
A helyzet másnap tovább fokozódott: a Doktornő közölte Maxival, hogy ácsi, vége a gyereknapnak, köztük ezentúl nem lehet semmi, szálljon le róla, felejtse el, ne is próbálkozzon, mert nagyon megbánja.
Maxi, akinek kudarctűrő képessége a sok válás után amúgy sem volt magas, első felindulásában megütötte a nőt. Az sikítozni kezdett, és hozzá akarta vágni a műanyag kerti széket, de célt tévesztett.
Azrael ért oda elsőnek. Vállalta volna a békebíró aligha hálás szerepét, de a nő nem kért belőle. És mellékesen a tudtára adta, hogy miért védene egy olyan embert, akiről azt sem tudja, kicsoda. Aki azért kap jutalmat a hó végén, mert az ő, Azrael folyamatos megfigyelésével bízták meg. Ha nem hiszi, járjon utána. Spicli és kurvapecér, szép kis ember az ilyen.
Azrael még aznap elmesélte a Muternak, mit mondott a Doktornő Maxiról. Azt remélte, majd legyint rá és felnevet, hogy már megint bedőlt egy hülyeségnek. De nem, a Muti nem legyintett, és nem nevetett, a Muti csak ült tovább a karfa nélküli karosszékben, és egykedvűen bólogatott. Ő is tudta az igazságot.
A legüresebb dió reccsen a legnagyobbat, mondaná a Nagyi.
Azrael nem kérdezett többet, se a Mutitól, se mástól. Nincs tovább, véget ért a nyár, gondolta, majd átvette az ezüstfóliába tekert szendvicseket, fogadta a homlokán landoló két vigyázzmagadra-puszit, és indult csomagolni.
Nehéz úgy venni a dolgokat, ahogy vannak. Nehéz, de nem lehetetlen. Szögekkel kivert zsák sajgott a gyomra helyén.

Turczi István

Turczi István

Azrael most egyenesen belenézett a napba.
Lehet, hogy észre sem veszed, és elkezdődött benned valami.
Az erőlködéstől könnybe lábadt a szeme.
Nem tudta volna megmondani, hogy látja-e, vagy képzeli, egy ismerős alak bukkant fel a fennsíkot lezáró bokrok és a lefelé vezető, vékony erdei ösvény találkozásánál. Alighogy felbukkant, már el is tűnt. Megborzongott.
Azrael abban sem volt biztos, hogy az ég ma ugyanolyan messze van a földtől, mint amikor utoljára felnézett.
Egyedül azt tudta, hogy van még néhány fiók a vágyaiban és az emlékezetében, amely létezik ugyan, de még sose merte kinyitni.
Mennyivel egyszerűbb volna, akár egy elszakadt táskát, megunt lemezt vagy kifakult pólót, csak úgy hátrahagyni bizonyos dolgokat.
Minek megőrizni a sérelmeket.
Nyelni, raktározni, elhallgatni.
Minek mindent kimondani.
A Kastélyszálló irányába fordult, még egyszer, utoljára.
Mintha egy láthatatlan szakadék túlsó oldaláról nézne vissza.
Vett egy nagy levegőt, és elindult lefelé az ösvényen. Határozott léptekkel haladt, odafigyelt a lépéseire. Magabiztosan szlalomozott az avarban, a faágak, kiálló gyökerek és mohával belepett kövek között.
Úgy számolt, ezzel a tempóval fél óra sem kell az állomásig. Ha szerencséje van, eléri az egyetlen reggeli vonatot.
Az élet most történik, nem halogathatja. Gyerünk.

Turczi István: Minden kezdet. A beavatás regénye
Palatinus Kiadó, 2013