Syrie James: Az elveszett Jane Austen-kézirat (részlet)

Posted on 2013. július 18. csütörtök Szerző:

0


James-Syrie_Az elveszett-Austen-bor180| A kezdetek |

Amint megláttam a levelet, rögtön tudtam, hogy ő írta. Kétség sem férhetett hozzá: a megszólítás, a precíz, apró betűs kézírás, a dátum, a levél tartalma mind igazolták a korát és a szerző kilétét.

Teljesen véletlenül bukkantam rá. Egy nagyon régi, XVIII. századi angol verseskönyv lapjai között bújt meg, amit egy oxfordi antikváriumban találtam. Hirtelen felindulásból vásároltam a könyvet, hogy bővítsem vele az otthoni könyvtáramat, és hogy a néhány napos angliai kiruccanás alatt társamul szegődjön.

Rövid útnak szántuk, csak néhány napra jöttünk. Amikor megtudtam, hogy a barátom, dr. Stephen Theodore egy londoni orvosi konferenciára készül, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy elkísérjem. Noha nyilvánvaló volt, hogy őt az idő nagy részében lefoglalja majd a konferencia, mégis úgy éreztem, nagyszerű alkalom kínálkozik arra, hogy egy kis külön bejáratú nosztalgiakörutat tegyek. Az első állomásom Oxford volt – félbemaradt tanulmányaim helyszíne. Egy csodás júniusi délutánt és estét töltöttem azzal, hogy bebarangoltam a régi kedves törzshelyeimet, végig azt kívánva, bárcsak megoszthatnám mindezt Stephennel – de legalább e-mailben, sms-ben és telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.

A könyvet egy poros kupacban találtam egy bolt hátsó pultján, ahol senkinek sem tűnt fel, nem keltette fel senki érdeklődését. Érthető volt, hogy miért: nem valami szép kiállítású kötet. Még mindig az eredeti, ideiglenes kötésben volt – hanyagul összefércelt lapok, a borító olcsó karton, a címet pedig egy apró, a gerincre ragasztott papírcímkére nyomták. A kiadás évét nem találtam, de legalább kétszáz évesre becsültem.

Miután megvettem a könyvet, csak másnap reggel adódott alkalmam, hogy tüzetesebben megvizsgáljam új kincsemet. Szürke, viharos időre ébredtem, ezért a panzióban komótosan elköltött angol reggeli után elhatároztam, hogy inkább barátságos kis szobámban, egy bögre kávé társaságában várom meg, amíg eláll az eső. Lehuppantam az ablak előtti kényelmes székre, felgyújtottam a régimódi lámpát, és óvatosan kinyitottam a viharvert kötetet.

Az első néhány oldal széle megbarnult és bepiszkolódott, de ahogy tovább lapoztam, tiszta fehér oldalakat találtam, csak a széleken volt egy-két világosbarna folt. Lassan végiglapoztam a kötetet, és mosolyogtam az antik betűtípussal szedett ismerős, szeretett verseket olvasva. A lapok széle szaggatott volt, ahol az első tulajdonos késsel felvágta az íveket. A könyv vége felé észrevettem, hogy néhány lap még nincs felvágva, az egyben maradt ívek pedig egyfajta zsebet képeztek. A panzió tulajdonosától kölcsönkértem egy levélkést, és óvatosan felvágtam a maradék néhány lapot. Legnagyobb meglepetésemre az utolsó zseb lapjai közé csúsztatva egy gondosan boríték alakúra hajtogatott papírlapot fedeztem föl.

Kibontottam. Egy befejezetlen levél volt. Vastag, nehéz, vízjellel ellátott papírra írták, amin látszódott a hajdani papírmerítő forma jellegzetes bordázata. Barnásfekete volt a tinta. A dátum és az elegáns folyóírás arról árulkodott, hogy a levelet lúdtollal írták. Elolvastam a megszólítást, és a szívem majd’ kiugrott a helyéből. Alig hittem a szememnek, amikor végigolvastam.

1816. szeptember 3., kedd

Drága Cassandrám,

köszönöm leveledet, melyet nagy örömmel vettem kézhez. Rendkívül hálás vagyok, hogy érkezésed után ily hamar tollat ragadtál, és megosztottad velem szálláshelyetek minden részletét, bár gyanítom, az olvasó több örömét lel te bennük, mint a sorok írója. Noha hálószobád elég kényelmesnek tűnik, sajnálattal olvasom, hogy nem gyújtottak be, és megdöbbentőnek találom, hogy Mrs. Potter három guinea-t akar felszámolni egy ilyen helyért! Nyilvánvalónak tűnik, hogy Cheltenhamnek inkább a május kedvez! A prémkabátod kétségkívül boldog, hogy magaddal vitted, hiszen gyakran fogod viselni. Remélem, Marynek többet használ majd a víz, mint nekem. Mindenképpen értesíts a hogylétéről. Mi jól vagyunk errefelé. Az elmeneteledkor kínzó betegség volt oly kedves, és köszönés nélkül eltávozott, így örömmel tudathatom veled, hogy az elmúlt néhány nap során alig szenvedtem a hátfájástól. Igyekszem maradéktalanul kikúrálni magam, amennyire csak lehet, hogy jobban élvezzem Edward látogatását. Sok örömet okoz nekem. Regényt ír – mind meghallgattuk, és mondhatom, igazán jó és eszes írás. Úgy gondolom, első osztályú munka lehetne, ha rávenné magát, hogy befejezze.

Edward szerzeményét hallgatva elfogott a melankólia, és olyan érzések törtek elő belőlem, amiket rég elfeledettnek hittem, s melyekről csak Neked önthetem ki a szívem. Ígérem, öt percnél tovább nem terhellek. Eszembe juttatta azt a korai kéziratomat, melynek a devonshire-i Greenbriarben veszett nyoma. Még tizennégy év távlatából is csak fájó gyöngédséggel, szomorúsággal és gyásszal tudok rágondolni, ahogy egy elvesztett gyermekre gondolna az ember. Emlékszel az elméletemre az eltűnését illetően? Továbbra is fenntartom, hogy hiúság, ostobaság és megsebzett büszkeség volt az oka. Nem kellett volna felolvasnom neked aznap este ottlétünk során, hanem a többivel együtt kellett volna őriznem – bár milyen jókat nevettünk! (Milyen eredményes évem volt – két házassági ajánlat!) Végzetesnek bizonyult, hogy pusztán az az egy példányom volt belőle. Meglehet, hogy egyszerűen csak a sors keze játszott közre, és soha nem is volt arra hivatva, hogy elolvassák. Te megpróbáltál meggyőzni, hogy senkinek se szóljak róla, amíg el nem készül, és igazad lett; talán valóban felzaklatta családunk ama nagy becsben tartott tagját. Ahányszor csak felötlött bennem, hogy újraírom, történt valami, ami meggátolta: a sok utazás – vagy ha emlékszel, milyen nehéz a Sydney Palace-ben dolgozni – aztán apánk halála – szóval lehetetlen lett volna. Most pedig már emlékezetből felidézni erőmön felüli feladatnak bizonyulna. Azonban ihletet is kaptam. Tegnap nekiültem, és kigúnyoltam szegény, elveszett művemet egy kis bolondsággal, minek az Egy regény terve címet adtam. Részben azt írtam meg, amire abból a történetből emlékszem, kiszínezve Fanny és a többiek ötleteivel, akik voltak olyan kedvesek, hogy javaslatokat tegyenek, miről is kellene írnom legközelebb. Remélem, megnevettet. Erről jut eszembe. Ma este együtt teázunk

Itt végződött – egy töredék, befejezetlenül, aláírás nélkül.

Remegő kézzel másodszorra és harmadszorra is elolvastam a levelet. Csak egyvalaki írhatta, valaki, aki történetesen minden idők leghíresebb és legkedveltebb írója: Jane Austen. Az a tény, hogy ő az én személyes kedvencem – hogy részletesen tanulmányoztam az életét és a műveit, és hogy ő ihlette a soha be nem fejezett disszertációm témáját –, csak növelte a döbbenetet és az izgalmat, amit éreztem.

Ha a levél eredeti – és mérget vettem volna rá, hogy az –, akkor páratlan és értékes dologra bukkantam. Jane nővére, Cassandra, röviddel a halála előtt, mielőtt emlékbe adta a leveleket az unokahúgainak és unokaöccseinek, levelezésük nagy részét elégette, vagy legalábbis kihúzta azokat a részeket, amiket magánügynek ítélt. 161 levél maradt fenn, melyeket ki is adtak – és biztos voltam benne, hogy ez nem volt köztük. Ez teljesen új.

Bekapcsoltam a laptopomat, hogy igazoljam az elméletemet, és fölmentem a netre. Egy pillanat alatt rábukkantam egy oldalra, ahol Jane Austen összes fennmaradt levelét megtaláltam. Teljesen felvillanyozott, amikor meg tudtam erősíteni, hogy a kézírás valóban ugyanaz, mint az általam talált levélben. Az 1816-ban, Jane életének vége felé írt levelekre kattintottam. Egy 1816. szeptember 4-én keltezett levél részletét megtaláltam, Cassandrának szólt, amikor az Cheltenhamban időzött – a két első oldal azonban hiányzott, csakúgy, mint a harmadik oldal teteje. Cassandra bizonyára szándékosan szabadult meg ezektől a részektől.

A torkomban dobogott a szívem. Úgy tűnt, hogy a töredék, amit a kezemben tartok, a szeptember 4-i levél hiányzó felének egy korábbi piszkozata. Valami nyilván megzavarta Jane-t a levél fogalmazása közben, és elrejtette e könyv lapjai közé, hogy Cassandrán kívül más ne ismerhesse meg a tartalmát. Talán kiment Jane fejéből, hogy hová tette, és másnap újrakezdte a levelet. Akkor épp betegeskedett, tíz hónappal később pedig meghalt. A verseskötet biztosan Cassandrára szállt, aztán valamikor eladták vagy elveszett. Soha senki sem fedezte fel a titkát.

Annyira izgatott voltam, hogy a lélegzetem is el-elakadt. Ha igazam lenne – ha ez tényleg valódi, egy eddig ismeretlen Jane Austen-levél –, akkor a hír az újságok címoldalára kerülne. De még a levélnél is izgalmasabb volt az eltűnt kézirat emlegetése. A könyvkiadók tudomása szerint Jane Austen csak hat teljes regényt írt és néhány különféle rövidebb munkát, amiket már az utolsó betűig elolvastak, megvizsgáltak és hitelesítettek. Egy újonnan felfedezett Austen-mű világméretű Jane-őrületet robbantana ki.

Fel-alá járkáltam a szobában, nem tudtam, mit is tegyek az értékes lelettel. Riasszam a médiát? Felhívjak egy múzeumot? Inkább nem, még azt hinnék, bekattantam. Senkinek nem szólhattam róla, amíg a levél eredetiségét nem igazolja valaki. De kihez forduljak?

Egyszer csak beugrott a válasz: Dr. Mary I. Jesse! Oxfordi angol irodalom- tanulmányaim során ő volt a témavezetőm, a mentorom és tanárom, és őszintén tiszteltem. Amikor négy évvel ezelőtt ott kellett hagynom az egyetemet, hogy segédkezzek anyám ápolásában, Dr. Jesse bátorított: „Tudom, hogy egy napon visszatér majd és befejezi” – mondta. De nem így lett.

Dr. Jesse-t napjaink egyik kimagasló Austen-szakértőjének tartották. Számtalan tudományos értekezést írt Austenről, valamint egy híres és népszerű életrajzot is neki köszönhettünk, volt a Jane Austen Irodalmi Alapítvány elnöke is, és több mint négy évtizede tanított Austent. Nagyjából akkor vonult vissza és hagyta ott Oxfordot, amikor én. A Chawton House Könyvtár padlásán egy ládában talált ritka kéziratok eredetvizsgálatán és szerkesztésén dolgozott. Azóta megszakadt köztünk a kapcsolat.

Tudtam, hogy meg kell találnom.

Elővettem a mobilomat. Az egyetemi időkből megvolt még egy régi e-mail címe, úgyhogy gyorsan írtam Marynek, hogy Oxfordban vagyok, és örömmel találkoznék vele. Az e-mail visszajött azzal, hogy „az üzenet kézbesítése sikertelen”, és egy tájékoztatással, miszerint a cím, amire írtam, nem létezik. Minden eszembe jutó netes közösségi oldalt átböngésztem, de Dr. Mary Jesse neve nem szerepelt sehol. A számát nem találtam a telefonkönyvben.

Néhány percre megakadtam. Általában nem vagyok valami merész, nem cselekszem a pillanat hevétől fűtve, de most nem bírtam nyugton maradni. Fogtam az esőkabátomat és az esernyőt, és a jéghideg esőben lesétáltam a St. Cross épületéig a hosszú, százszor végigjárt Manor Roadon. Szerencsére az Angol Nyelv és Irodalom Tanszék titkárságát nyitva találtam, sőt mi több, az asztalnál nem más ült, mint jó barátom, Michelle, aki két éven át támogatott és dajkált, amikor a disszertációmon dolgoztam.

– Hát szia! – mondtam levegő után kapkodva, és a víztől csöpögő esernyőt ledobtam az ajtó mellé. Michelle széles mosollyal nézett föl a számítógépe mögül.

– Samantha! De jó újra látni! Gyönyörű vagy, mint mindig!

Megöleltük egymást és csiviteltünk, mint a madarak, négy perc alatt próbáltuk megbeszélni négy év fontos eseményeit. Röviden összefoglaltam, hogy állnak a dolgaim: harmincegy évesen még nem mentem férjhez, de egy nagyon helyes fickóval járok, és szívvel-lélekkel dolgozom a különleges gyűjtemény könyvtárosaként egy kis dél-kaliforniai egyetemen.

– Tehát nem azért jöttél, hogy újra beiratkozz? – kérdezte Michelle csalódottan.

– Bocs, de nem. Szabadságon vagyok. A barátommal, aki egy kardiológiai konferencián van Londonban.

– Úúú, a barátod orvos? Az szép!

– Bizony, szép ember – mondtam mosolyogva, és rátértem látogatásom céljára: el kell érnem dr. Mary Jesse-t.

– Dr. Jesse-t? Azt hiszem, valahová Chipping Norton közelébe költözött. Úgy hallottam, hogy nagyon csöndes, visszahúzódó életet él. Nálunk nem hagyott meg telefonszámot vagy e-mail címet, így ami az ő nevére érkezik, továbbküldjük a postacímére.

Elkámpicsorodtam. Egy telefonszám sincs? Még e-mail cím sem? Komolyan? Igyekeztem megértetni Michelle-lel, hogy mennyire fontos elérnem Maryt, és hogy nincs sok időm, csak néhány napig maradok Angliában. Egy kedves mosoly és fejrázás kíséretében megadta Mary postacímét, de a lelkemre kötötte, hogy ne osszam meg senkivel. Nagyon megköszöntem.

Elbúcsúztunk és ígéretet tettünk egymásnak, hogy a jövőben gyakrabban jelentkezünk. Ezután egy ősöreg átjáró menedékében, az esőtől védve kikerestem Mary címét a telefonomon. Hook Nortonban lakott. Arra nem volt idő, hogy írjak neki – ki tudja, mikor jönne válasz? Az útvonaltervező szerint Hook Norton Oxfordtól 40 kilométerre északnyugatra található, az A44-es autópálya mentén.

Rápillantottam az órámra. Péntek volt, fél kettő. Ha nincs nagy forgalom, körülbelül egy óra alatt ott lehetek. Egy ideig haboztam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Mary örömét leli a háborítatlanságban, és mégiscsak udvariatlanság bejelentés nélkül beállítani valakihez – de gyorsan elhessegettem az aggodalmaimat. Mary hozzám hasonlóan megszállottja volt Mindennek, Ami Austen – valójában még nálam is jobban. Ha otthon találom, el lesz ragadtatva a felfedezésemtől, ráadásul nemcsak a levél eredetiségét tudná igazolni, hanem azt is megmondaná, mit tegyek.

Szinte futva tettem meg az utat vissza a panzióba. Két fénymásolatot készítettem a becses levélről, majd az eredetit visszacsúsztattam a régi könyv lapjai közé, visszacsomagoltam a könyvet, hogy tiszta és száraz maradjon, és eltettem a táskámba.

Mivel túlságosan izgatott voltam, valakinek azonnal el kellett újságolnom a fejleményeket, így elhatároztam, hogy felhívom Stephent. Dr. Stephen Theodore volt az intelligens, jóképű, negyvenegy éves radiológus szívspecialista, aki anyám szívproblémáit kezelte. Négy éve ismerkedtünk meg, röviddel azután, hogy visszatértem Oxfordból Los Angelesbe. Bár én akkoriban komplett érzelmi csődtömeg voltam, és borzasztóan aggódtam anyámért, megnyugodva láttam, hogy jó kezekben van.

Eleinte a kapcsolatom Dr. Theodore-ral szigorúan szakmai volt, de ahogy teltek a hónapok, mindketten érzékeltük a kölcsönös, egyre erősödő vonzalmat. Aztán randevúra hívott. Rájöttem, hogy bár Stephen az iskola elvégzése óta egyetlen könyvet sem olvasott puszta szórakozásból, azt nagyra értékelte, hogy én imádok olvasni. Míg én örömmel főzök, ő menekül a konyhából, mintha kergetnék – más dolgokban viszont hasonló az érdeklődésünk. Zenében, ételben és borban megegyezik az ízlésünk. Roppant feszített az időbeosztása, de azért hébe-hóba szakított időt egy vacsorára, vagy hogy együtt eddzünk, egyszer-egyszer még biciklizni is lementünk vasárnap reggel a tengerpartra. Nem telt sok időbe, hogy az ágyában találjam magam.

Syrie James

Syrie James

Stephen támogatta a viccesen „Jane Austen-mániának” titulált szenvedélyemet. Kedvenc Austen-filmadaptációim közül többet is megnézett. Cserébe, amiért elkísértem különféle kórházi fogadásokra (nem lelkesedem értük), kétségek között ugyan, de beleegyezett, hogy angol reneszánsztánc-órákat vegyen. Még jelmezt is bérelt, és eljött velem egy XIX. századi angol bálba, ahol végigtáncoltuk az estét pont, mint Elizabeth Bennet és Mr. Darcy. „Sokkal jobban élvezem, mint amire számítottam!”, mondta a csodás doktorom őszinte meglepetéssel. Én egész este a felhők fölött lebegtem.

Élveztük egymás társaságát. Passzoltunk egymáshoz. És kiválóan gondoskodott anyámról. Sajnos anyukám szívelégtelensége mindennek ellenére rosszabbodott. Egy éve halt meg egy hirtelen fellépő aritmia következtében – a beültetett defibrillátor nem tudta visszaállítani a normális szívritmust. Egyszerre szülő nélkül maradtam, árván, elborított a gyász, a papírmunka és az anyagi gondok. Stephen mellettem állt, amikor kellett. Nem köteleztük el magunkat a három év során, amióta együtt voltunk, továbbra is a saját, különálló életünket éltük – de Stephen fontos volt számomra, és úgy éreztem, én is fontos vagyok neki.

Alig vártam hát, hogy elmeséljem a nagy felfedezést.

Stephen figyelmeztetett ugyan, hogy a londoni konferencián egész nap egymást érik majd az orvosi találkozók és szemináriumok, de én azért felhívtam, hátha sikerül vele beszélnem. Csodával határos módon fölvette a telefont.

– Sam? – a háttérből beszélgetés zaja szűrődött be.
– Stephen! Jaj de jó, hogy elértelek!
– Én is örülök. Várj egy percet, alig hallak. – Egy ideig csönd volt, aztán csökkent a háttérzaj, és újra megszólalt. – Jól telik az idő?
– Nagyon! Hogy halad a találkozó?
– Eddig minden nagyszerű. Az IME-tanácskozáson tartott előadásomra szép számmal jöttek. A poszterszekció is rendben volt, bár kicsit sok volt a genetika. A műholdas tanácskozáson rendkívül érdekes, új kutatási eredményeket ismertettek a dyslipidemiáról és a maradványtünetekkel járó kockázatok mérésére szolgáló hatékony paraméterekről – nem kis feladat lesz az új eredményeket a betegeimen alkalmazni.

– Ennek nagyjából a háromnegyedét értettem is – mondtam nevetve.
– Akkor többet, mint én – csipkelődött Stephen.
– Stephen, van egy perced? Hihetetlen dolgot akarok elmesélni.
– Mit?
– Vettem tegnap egy könyvet egy antikváriumban – egy kétszáz éves verseskötetet…
– Szuper! A Chamberlain Egyetem könyvtárának?
– Nem, magamnak – a gyűjteményembe. De nem ez a lényeg. El volt benne rejtve egy levél.
– Egy levél? Ezt hogy érted?
– Egy kézzel írott levél, 1816-os dátummal. Nincs aláírva, de azt hiszem… szinte biztos vagyok benne, hogy Jane Austen írta.
– Jane Austen? Viccelsz?
– Komolyan mondom. Stephen, alig hiszem el! Úgy tűnik, felfedeztem egy eredeti Jane Austen-levelet!

Fordította: Nádasdy Vilma

Syrie James: Az elveszett Jane Austen-kézirat.
Cor Leonis Kiadó, 2013