Miért kellene aktualizálni? | Klaus Mann: Mefisztó

Posted on 2013. június 12. szerda Szerző:

0


MannKl_Mefisztó-bor180Írta: Cserhalmi Imre

Más magyar kiadók gondozásában több kiadást is megért ez a regény, de azért talán van abban valami figyelemreméltó, hogy az Európa akkor, 1981-ben, amikor Szabó István a belőle készült, később Oscar-díjat (és több más díjat is) nyert filmjét forgatta, és most ismét, amikor Alföldi Róbert a belőle készült darabot a Nemzeti Színházban megrendezte. (Akkor, 1981-ben 36 forintba került a könyv, most csaknem százszorosába…) Mindkét kiadás indokaként, természetesen, jó értelemben vett piaci érzékenységre is gondolhatunk, de nem csak, és főként nem arra.

Mert abban is van valami figyelemreméltó, hogy Klaus Mann-nak (Thomas Mann fiának) ezt a regényét a hitleri és – harminc évvel később – a Hitler utáni Németországban is betiltották, hogy pereskedések, botrányok kísérték az útját, de mint az igazi művek esetében lenni szokott: az idő neki dolgozott. Ezért is felesleges ma már bármilyen műfajban való megjelenésénél aktualizáló szándékra, hajlamra gyanakodni vagy panaszkodni, ugyanis a mű nem szorul ilyesmire. Anélkül aktuális.

Igaz, csak egy típusról szól, ahogyan a szerzője védekezésképpen állította, hiszen a hősét sógoráról, a náci korszak hírhedt színészéről mintázta, de ebben a figurában a művészet és a hatalom, tágabb értelemben az ember és a sorsának viszonyáról gondolkodik. Ami nem lenne baj, de gondolkodtat is, és ezt bizonyos hatalmak nem nagyon szeretik. Goethe Faustját, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, Thomas Mann hatalmas tetralógiáját, a József és testvéreit sem kell aktualizálni, mert minden esetleg mulandó időszerűségnél mélyebbre mutatván időtlen. Végső soron a léte végességét, esetlegességét felismert ember dilemmáját ábrázolja, hogy – már amennyire ez hatalmában áll – mit kezdjen az életével.

Stohl András (Mefisztó)

Stohl András (Mefisztó)

A regénybeli Höfgen nem túlságosan tehetséges színész, de igénybe veszi a regnáló hatalom „szárnyait”, s magasba röppen, mindenesetre jóval magasabbra, mint amekkorára tisztességgel, tehát valóságos értékeinek és produktumának arányában tehetné. A tehetségének hiányait politikai szolgalelkűséggel, sőt karrierizmussal (a kettő közt csak méretbeli különbség van) „feledteti”. Akadna becsületes pillanata és a környezetében ember is, ami s aki visszatartaná, de amint rálép a tehetsége hiányait hatalmi helyzettel pótló, s tragikusan egyirányú útra, amint éppen emberi identitását adja föl, már nincs választása. Megtapasztalja, hogy alkotó embernek mindig a hatalom közelében nehéz igazán tisztességesnek maradnia, s amikor szembesül mindezzel – már késő. A Mefisztó a diktatúra előtti, de menthetetlenül diktatúrába torkolló időket, a mindennemű személyes és közösségi törvényekkel való játszadozás, álnokul csinnadrattás, népbutító világát ábrázolja, s azt a pusztítást, amit jellemben, hivatásban, tisztességben, jövőben végez. Ami Höfgennel, de persze vele, általa, érte és miatta is történik, az teszi ilyen lenyűgözően élő figurává. Élő abban az értelemben, hogy bizonyára minden korban érthetővé és közelivé. Valószínűnek tűnik, hogy Höfgen éppúgy tagja lesz az olvasó emberekkel együtt élő, de irodalmi művekből megismert emberek nagy, virtuális családjának, mint az említett és más klasszikus művek szereplői.

Szabó István filmrendező, akinek nagy szerepe volt abban, hogy erre a regényre a világ ismét felfigyelt, a már említett 1981-es kiadás hátsó borítóján a több közt így jellemzi Höfgent: „minden érdekcsoport felhasználhatja saját kedve szerint, mert csak sikeressé kell tenni, s máris működőképes gépezet a hatalom szolgálatában. A világból úgysem vesz észre semmi mást, csak amit ő akar. Alaptípus.”

Az író már korábban kijelentette, hogy: regénye „korántsem csak a barnaingesek korszakában játszódik”, s amikor egy müncheni kiadó még 1949-ben sem vállalja a kiadását, az író keserű hangú levélben a többi közt így reflektál: „Csak ne kockáztassunk semmit! A világért se hívjuk ki a hatalom rosszallását. Ússzunk csak szépen az árral! Tudjuk jól, hogy merre visz: azokhoz a bizonyos koncentrációs táborokhoz, amelyekről – mint ma mondják – annak idején senki soha nem is hallott…”

E levelének elküldése után kilenc nappal Klaus Mann öngyilkos lett Cannes-ban. Ott, ahol harminckét évvel később Szabó István filmje hatalmas sikert aratott.

Mondhatnánk, hogy a történelem fintora. De én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy inkább a művészettörténet vastörvénye.

Fordította: Lányi Sarolta

Klaus Mann: Mefisztó. Egy karrier regénye
Európa Kiadó, 2013

»Klaus Mann: Mefisztó – megvásárolható a polc.hu webáruházban«