Klaus Mann: Mefisztó (részlet)

Posted on 2013. június 12. szerda Szerző:

0


Stohl András (Mefisztó)

Stohl András (Mefisztó)

| II | A táncóra

Hendrik másnap reggel fél tízre tűzte ki a próbakezdést. A társulat pontosan összegyűlt, mármint azok a tagok, akiknek dolguk volt A tavasz ébredésében a huzatos színpadon, a többiek a homályos nézőtéren figyeltek. Negyedórai várakozás után Herzfeldné rászánta magát, s kihívta Höfgent az irodából, ahol kilenc óra óta tárgyalt Schmitz és Kroge igazgatókkal.

Höfgenen már beléptekor látták, hogy ma a legrosszabb kedvében van, nyoma sincs az előző esti ragyogó csevegőnek. Idegesen felvont vállal, zsebre dugott kézzel sietett át a nézőtéren, és az ingerültségtől csaknem hangtalanul kért egy szövegpéldányt. – Az enyémet otthon felejtettem. – Olyan keserűen és sértődötten mondta ezt, mintha a jelenlevőknek tenne csendes, de komoly szemrehányást azért, hogy ő, Hendrik Höfgen, otthonról eljövet feledékeny és szórakozott volt. – Nos, szabad kérnem?! – Tompított hangon, de megvető éllel szólt: – Vagy senki sem adhatja nekem azt a rongy kis füzetet?

Angelika odaadta az övét. – Már nincs szükségem rá, könyv nélkül is tudom a szerepemet – szólt pirulva. Hendrik köszönet helyett csak annyit mondott: – Remélem is! – és elfordult tőle.

Arca különösen fakón ütött el a vörös selyemsáltól, amelyet ing helyett viselt, vagy ha volt is rajta ing, eltakarta azt. Egyik, félig lehunyt szeme dühösen, megvetően nézett, a másikon monokli villogott. Amikor végül váratlanul egészen magas hangon, áthatóan és pattogó vezényszóval felkiáltott: – Kezdjük, kérem! –, mindenki összerezzent.

Mialatt a színpadon dolgoztak, ő a nézőtéren rohangált ide-oda. Moritz Stiefel szerepét, amelyet magának tartott fenn, most Miklasszal rögtönöztette, akinek a saját szerepével kevés dolga volt. Különös rosszindulat érződött ebben, mert hiszen szegény Miklas az életét adta volna azért, hogy valójában eljátszhassa Moritz Stiefelt. Höfgen kihívó gőgjében nyilván így adta értésére kollégáinak, hogy őneki egyáltalán nincsen szüksége próbákra vagy előkészületekre; ő rendezte a darabot, fölötte áll az egésznek, rutinja vetekedik a zsenijével, saját szerepét csak úgy mellékesen intézi el; csak a főpróbán láthatják és hallhatják, hogyan kell felfogni és eljátszani Moritz Stiefelt, a szomorú gimnazistát, a kétségbeesett, öngyilkossá lett szerelmest.

Ellenben már most megmutatta, mit lehet kihozni Wendla, a kisleány; Melchior, a fiú; Melchiorné, az anya alakjából. Csodálatos fürgeséggel ugrott a színpadra, és csakugyan: egyszerre csak odateremtette a gyöngéd leánykát, aki a hajnali kertbe úgy lép, mintha az egész világot akarná magához ölelni, mert kedvesére gondol; az életre éhes, büszke kamasz fiút, az okos, gondterhelt anyát. Hangja egyaránt tudott gyöngéd, féktelen, tűnődő lenni. Egyik pillanatban gyerekesen fiatalnak, a következőben aggnak látszott. Remek színész volt.

Miután a szép Bonettinek, aki bosszúsan, de elismerően vonta fel szemöldökét, vagy az alázatos Angelikának, aki sírással küszködött, hatásosan bemutatta, mit lehetne csinálni szerepükkel, ha megvolna bennük, ami kell hozzá – fáradt és megvető gesztussal szemébe nyomta monokliját, s visszament a földszintre. Onnan magyarázott, intézkedett, kritizált tovább. Senkit sem kímélt meg gúnyosan korholó szavaitól, még Herzfeldné is megkapta a magáét – amit az asszony egy torzra sikerült ironikus mosollyal fogadott. A kis Angelika már többször szaladt ki sírva a színfalak mögé; Bonetti homlokán kiduzzadtak az erek haragjában, a legmélyebben, a legszenvedélyesebben azonban Hans Miklas dühöngött, beesett arca csupa fekete folt lett.

Minthogy mindenki kínlódott, Hendriknek egyre jobb kedve támadt. A déli szünet alatt a kantinban élénken társalgott Herzfeldnével. Fél háromkor újból munkára vezényelte a társaságot. Fél négykor a szép Bonetti szája körül utálkozó vonás jelent meg, kezét nadrágzsebébe dugta, és elkényeztetett gyerek módján nyafogta: – Mikor lesz már vége ennek az állatkínzásnak?

Höfgen kemény, hideg szeme megsemmisítő pillantást lövellt rá: – Én mondom meg, mikor végzünk! – és felszegte szép vonalú állát. A megfélemlített társulatnak egy nemes és finom idegzetű zsarnok arcát mutatta, amely ugyanakkor egy felingerelt idősebb nevelőnő dühtől sápadt arcára is emlékez tetett. Mindenki megrettent tőle; különösen a kis Angelikának futkosott a hátán heves, édes borzadály. Egy pillanatra mindenki alázatos, meghunyászkodó mozdulatlanságba dermedt; szinte hallható volt a fellélegzés, ahogy a megriadt csoport urának következő, felszabadító gesztusára reagált. Hendrik kegyeskedett ugyanis összecsapni a tenyerét és leereszkedő vidámsággal felszegni fejét. – Gyerünk tovább, hölgyeim és uraim! – kiáltott, s hangja magas érccsengésének hatása alól jóformán senki sem tudta kivonni magát: – Hol is tartunk?

Engedelmesen próbálták a következő jelenetet, de alig értek a végére. Hendrik hirtelen karórájára pillantott: háromnegyed négyet mutatott. Hendrik észbe kapott, megijedt, de annyira, hogy a gyomra is belefájdult. Eszébe jutott, hogy otthon, a lakásán Juliette várja. Kissé görcsösen mosolyogva, kapkodó és barátságos szavakkal bejelentette, hogy vége a próbának. A fiatal Miklast – aki mogorva léptekkel közeledett, mert valami kérdése lett volna hozzá – sebtiben leintette. A sötét nézőtéren át sietett a kijárathoz, a kapu és a kantin közötti rövid, lejtős úton már szaladt, lélekszakadva bukott be a H. M.-ba, lekapta a fogasról barna bőrkabátját, szürke puhakalapját, s már ott se volt.

A kabátot az utcán kapta magára, mialatt arra gondolt: – Ha gyalog megyek, kések pár percet, bárhogy is sietek, és Juliette jelenetet rendez. Taxival odaérnék időre, villamossal is, éppen hogy. De csak egy ötmárkás van a zsebemben, ez a legkevesebb, amit Juliette-nek adhatok. Szóval taxi nem jöhet szóba, tulajdonképpen villamos sem, mert akkor négy márka nyolcvanöt maradna nálam – ez Juliette-nek kevés s méghozzá apróban –, ezt pedig úgyis egyszer s mindenkorra kikérte magának.

Elmélkedése közben már jó messze tartott. Voltaképpen nem is gondolt komolyan taxira vagy villamosra, mert a megkezdett ötmárkás miatt barátnője csakugyan megsértődött volna, habár az apróbb késései miatt rendezett, látszatra oly heves dühkitörések együttlétük szinte elengedhetetlen rítusaihoz tartoztak.

Derűs, de nagyon hideg téli nap volt. Hendrik didergett könnyű bőrkabátjában, amelyet még begombolni is elfelejtett. Különösen keze-lába sínylette meg a fagyot. Kesztyűje nem volt, és szandálszerű félcipője – egyetlen lábbelije – egyáltalán nem illett az évszakhoz. Hogy felmelegedjék s időt is nyerjen, nagy léptekkel járt, szinte szökellve, ugrándozva. A járókelők közül sokan néztek nevetve vagy rosszallóan a furcsa fiatalemberre: fürge mozgása könnyű és eredeti szabású sarujában bohókás, fauni jelleget öltött. De nem csak ugrált és szökellt – énekelt is hozzá, mégpedig Mozartot és operettslágereket. Énekét és szökelléseit nem mindennap látható taglejtésekkel kísérte. E pillanatban éppen egy kis ibolyacsokorral labdázott, amelyet kabátja legfelső gomblyukába tűzve talált – nyilván valamelyik társulatbeli rajongója kedveskedett vele, valószínűleg a kis Angelika gyöngéd ajándéka volt.

Mialatt a járókelők mulatságára és bosszúságára így énekelt és ugrált a nyílt utcán – Hendrik a rövidlátó és kedves teremtésre gondolt. Észre sem vette, amint egy polgárasszony meglökte a másikat: – Biztosan színészféle! – mire a másik vihogva ráhagyta: – Hát persze, ez az, aki mindig fellép a Művészszínházban, az a bizonyos Höfgen. Látja, drágám, milyen viccesen mozog s folyton motyog is magában! – Összenevettek, és a másik oldalon néhány kamasz velük nevetett. De Hendrik – jóllehet hiúságból, no meg hivatásból is megszokta, hogy figyelje és regisztrálja minden mozdulatának hatását – ezúttal nem ügyelt sem a dámákra, sem a gimnazistákra. Lendületes rohanása a hidegben, s hogy előre örült együttlétének Juliette-tel, könnyű mámorba ringatta. Milyen ritkán is jutott ki neki mostanában ilyen lelkes hangulat! Régen – hát igen, régebben gyakran, majdnem mindig ilyen volt, ilyen szárnyaló és önfeledt. Azok voltak a vidám napok, amikor húszévesen apákat és érett hősöket játszott a Vándorszínpadon! Akkortájt virgonc kedve, játékossága még erősebb volt, mint becsvágya. Rég volt, vagy talán nem is olyan nagyon régen, mint ahogyan mostanában képzeli. Annyira megváltozott volna? Már nem is tudna virgonc és játékos lenni? Lám, most ebben a kellemes órában eszébe sem jutott a becsvágy. Ha most találkoznék a becsvágy, a nagy karrier gondolatával, csak nevetni tudna rajta. Most csak a jelenvalóságot érzékelte: azt, hogy a levegő friss, süt a nap, hogy ő még fiatal; továbbá, hogy jó futó, hogy sálja körüllibegi, s hogy nemsokára a szeretőjénél lesz.

Derűs hangulata jóindulatúvá tette például Angelika iránt is, akit annyiszor megalázott, megbántott. Most csaknem gyöngéden gondolt rá. – Jó kislány, nagyon jó gyerek, ma este majd megajándékozom valamivel, hadd örüljön egyszer ő is. Vajon nem lehetne-e együtt élni vele? Igen, kényelmes dolog lenne, sokkal kényelmesebb, mint az én Juliette-emmel. – De a tünékeny pillanat sugallta jóakarat ellenére is gúnyosan felvihogott, mikor gondolatban összehasonlította Angelikát Juliette-tel, a szegény kicsi Siebertet a nagy Júliával, aki iszonyatos módon, mégis pontosan az, akire neki szüksége van. Ezért a bűnért bocsánatot kért magában Juliette-től, mikor lakásának kapujához ért.

Az ódon villa, melynek földszintjén bérelt egy szobát, ama csendes utcák egyikében volt, amelyek harminc évvel ezelőtt a város legelőkelőbb negyedéhez tartoztak. Az infláció alatt e finom városrész lakói általában elszegényedtek, cirádás oromzatú villáik meglehetősen kopottak, elhanyagoltak voltak, akárcsak körülöttük a kertek.

Mönkeberg konzulné, akinek Hendrik havi negyven márkát fizetett egy tágas szobáért, szintén nagyon szűkös viszonyok között élt. Ennek ellenére kifogástalan, büszke, koros hölgy volt, aki méltósággal viselte puffos ujjú és csipke körgalléros furcsa ruháit; simán elválasztott frizuráján egyetlen hajszál sem merészelt makrancoskodni, s keskeny ajka körül gúnyos, de nem keserű ráncocskák játszottak. Özvegy Mönkebergnében elég nagyúri fölény volt ahhoz, hogy a szobaúr különcségeit és kisebb illetlenségeit inkább a mulatságos oldaláról nézze, s nem botránkozott meg rajtuk. Barátnői körében – csupa hozzá hasonlóan finom, hasonlóan szegény és majdnem ugyanolyan idős dáma között – száraz humorral szokott beszámolni albérlőjének bolondériáiról.

– Sokszor fél lábon ugrál a lépcsőn fölfelé – mesélte majdnem szomorúan mosolyogva. – És mikor sétálni megy, gyakran hirtelen leül a járdára. Képzeljék, a piszkos aszfaltra, mert fél, hogy különben megbotlik és elesik. – Miközben a hölgyek ősz fejüket csóválgatták, s döbbenten, de mulatva is zizegtették csipkefátylukat, a konzulné békülékenyen tette hozzá: – Mit akarnak tőle, kedveseim? Művész… Talán nagyon is jelentékeny művész – mondotta az idős patrícius hölgy, és sovány, fehér ujjai, melyeken már tíz év óta nem viselt gyűrűt, a teázóasztal kifakult csipketerítőjét babrálták.

Hendrik bizonytalanul érezte magát Mönkebergné közelében, előkelő származása és múltja megfélemlítette. Így most sem érintette kellemesen találkozásuk az előcsarnokban, éppen amikor ő oly kíméletlenül csapta be maga után a kaput. A finom, impozáns dáma láttára ő is összeszedte magát egy kicsit: megigazgatta vörös selyemsálját, és szemébe nyomta a monoklit. – Jó estét, nagyságos asszonyom, hogy s mint? – szólt dallamosan, de nem kérkedő hangsúllyal, ami az udvarias megszólítás elkoptatottan formális és kedélyes ürességére vallott. Illedelmes köszöntését könnyű meghajlás kísérte elegáns hanyagsággal, de majdnem udvari stílusban.

Özvegy Mönkebergné nem mosolygott, csak a sokat tapasztalt irónia ráncocskái mélyültek el jobban szeme és keskeny ajka körül, amikor így válaszolt:

– Siessen, kedves Höfgen úr! A – tanítónője már negyedórája várja! – A gonoszkodó kis szünettől, melyet Mönkebergné a „tanítónő” előtt tartott, Hendrik arca átforrósodott.

„Biztos, hogy elvörösödtem – gondolta bosszúsan és röstelkedve. – De talán észre sem vehette a félhomályban” – próbálta megnyugtatni magát, mialatt egy spanyol grand tökéletes kellemével vonult el. – Köszönöm, nagyságos asszonyom. – És benyitott a szobájába.

Ott rózsaszínű félhomály derengett; csak a pamlag melletti alacsony kerek asztalon égett a tarka selyemkendővel letakart lámpa. Hendrik Höfgen ebbe a tarkálló homályba szólt be halk, alázatos, kissé remegő hangon:

– Tebab hercegnő, hol vagy?

– Itt vagyok, te disznó, hol a fenébe lennék – hallatszott a sötét sarokból egy mély, fenyegető hang.

– Ó, köszönöm – felelt még mindig halkan Hendrik, aki lehajtott fejjel állt az ajtónál. – Igen, már látlak… Örülök, hogy láthatlak…

– Hány óra van? – kiáltott a nő a sarokból.

– Négy óra lehet, gondolom – jegyezte meg Hendrik remegőn.

– Négy óra lehet, gondolod – gúnyolódott a haragvó valaki, még mindig láthatatlanul az árnyékban. – Pompás! Nagyszerű! Erősen északnémet kiejtéssel beszélt. Hangja elhasznált volt, mint egy matrózé, aki rengeteget iszik, dohányzik és szitkozódik. – Negyed öt – állapította meg, hirtelen félelmetesen lehalkítva hangját.

Ugyanezen a borzongató, baljóslatú tompa hangon folytatta:

– Gyere csak közelebb, gyere csak egy kicsikét közelebb, Heinz! De előbb gyújtsd meg a lámpát!

Höfgen a „Heinz” megszólításra összerezzent, mintha ütés érte volna. Senkinek, még az anyjának sem engedte meg, hogy így nevezze: csak Juliette vetemedhetett erre. Rajta kívül talán senki sem tudta a városban, hogy voltaképpen Heinz az ő keresztneve – ah, melyik édes és gyönge percében árulhatta el ezt a titkát a nőnek? Heinz, igen, tizennyolc éves koráig így hívta mindenki. Csak amikor már rájött, hogy színész és híresség akar lenni, vette fel a választékosabb Hendrik nevet. Milyen nehéz volt keresztülvinnie a családban, hogy megszokják és komolyan vegyék ezt az idegenszerű, igényes „Hendriket”! Hány levelet hagyott válasz nélkül, mert „Drága Heinzem!” volt a megszólítása, amíg végül mamája, Belle és húga, Josy is rászánták magukat, hogy az új néven szólítsák. Ifjúkori barátaival, akik konokul megmaradtak a „Heinz”-nél, szigorúan meg kellett szakítani minden érintkezést; különben sem ér sokat a cimboráskodás, a tapintatlan humor nyerítő nevetésével előrángatott kínos kis esetek felemlegetése egy ízetlen múltból. Heinz meghalt; Hendrikre vár a nagy jövő.

Höfgen, a fiatal színész elkeseredett harcot vívott a színházi ügynökséggel, színigazgatókkal és kritikusokkal, hogy az ő önkényesen kitalált, mesterkélt nevét helyesen írják le. Remegett a dühtől és sértődöttségtől, ha egy műsorban vagy kritikában „Henrik” néven említették. Annak a kis „d”-nek a név közepén valami egész különös, varázsos jelentőséget tulajdonított: ha végre egyszer majd eléri, hogy kivétel nélkül az egész világ elismeri „Hendrik”-nek – akkor ér célhoz, akkor lesz igazán valaki.

Ilyen uralkodó szerepet játszott Hendrik Höfgen becsvágyó gondolataiban a név, amely több volt, mint személy-meghatározás, számára feladat és kötelezettség lett. Mégis eltűrte most, hogy Juliette abból a sötét sarokból ezzel az eldobott és gyűlölt névvel illesse: „Heinz”.

Mind a két parancsának engedelmeskedett: felkattintotta a lámpát, úgy, hogy a hirtelen kigyúló fény a szemét kápráztatta, azután még mindig lehajtott fejjel közeledett Juliette felé. Egyméternyire tőle megállt: de a nő nem érte be ennyivel. Rekedt és nagyon nyugtalanító nyájassággal, összeszorított fogsorán átszűrve a szót, mormogta: – Gyere csak közelebb, fiacskám!

Mivel Höfgen nem mozdult, a nő úgy édesgette, mint a kutyát szokták hízelgő hangokkal előcsalogatni, hogy aztán annál kegyetlenebb büntetést kapjon: – Csak közelebb, szépségem! Egészen közel! Ne félj! – A férfi mozdulatlanul, fejét lehajtva állt még mindig, válla, karja ernyedten előrecsüngött, halántékán, szemöldöke körül feszült, szenvedő vonás jelent meg; kitágult orrcimpája valami kínzóan édes és közönséges illatot szippantott be, amely izgatóan, gyötrően keveredett egy másik, még vadabb, de korántsem édes szaggal, egy test kipárolgásával.

A leányt végül is untatta és ingerelte már Höfgen fájdalmas és patetikus pozitúrája, s egyszerre olyan dühödt hangot hallatott, mintha az őserdőből jönne a rekedt üvöltés. – Ne állj itt úgy, mintha a nadrágba csináltál volna! Ember, fel a fejjel! – és komoly méltósággal tette hozzá: – Nézz a szemembe!

A férfi lassan felemelte a fejét, miközben még jobban elmélyült halántékánál a fájdalmas vonás. Fakó arcában kitágult a zöldeskék szempár – a kéjtől vagy a félelemtől. Szótlanul meredt Tebab hercegnőre, az ő fekete Vénuszára.

Csak anyai ágon volt néger – apja hamburgi mérnök volt; de a sötét bőrű fajta erősebbnek bizonyult a fehérnél: a nő nem félvérnek látszott, hanem majdnem telivér négernek. Durva, itt-ott repedezett bőre sötétbarna, néhol, például az alacsony, domború homlokán és keskeny, inas keze hátán – majdnem fekete. Csak a tenyerét festette a természet világosabbra, arca színét pedig maga változtatta meg: erős, durván megformált pofacsontja fölött olyan volt a világospiros festékfolt, mint a tüdővészesek arcszíne. Szeme tájékát is gondosan kikészítette: leborotvált szemöldöke helyén keskeny, szénnel rajzolt vonal ívelt, a pillákat mesterségesen meghosszabbította; szemhéja fölött az árnyékot egészen a keskeny szemöldökig kékesvörösre mélyítette. Ellenben meghagyta duzzadt ajkának természetes színét, amely, ha nevetett vagy szitkozódott, a vakítóan fehér fogsor fölött olyan durvának, érdesnek látszott, mint kezének vagy nyakának bőre, és sötétlilás színével élesen elütött a foghús és a nyelv egészséges pirosságától. Arcán a mozgékony, félelmetes és okos szempár s a villogó fogsor uralkodott. Csak hosszabb szemlélődés után tűnt fel, hogy milyen lapos az orra; szinte nem is létezett. Nem domborulatnak, hanem horpadásnak hatott a zilált és vonzóan közönséges maszkon.

MannKl_Mefisztó-bor180Juliette hallatlanul barbár fejének hátteréül egy őserdő illett volna inkább, mint ez a polgári ízlésű szoba bársonyhuzatú bútoraival, csecsebecséivel és selyem lámpaernyőivel. Egyébként nemcsak a fejtől elütő díszlet okozott csalódást, hanem hajkoronája is. Egyáltalán nem az a göndör fekete sörény volt, aminő ehhez a homlokhoz, ehhez a szájhoz illenék; ellenkezőleg, meglepően sima szálú, hamvasszőke színű. Egyszerűen, középen elválasztva viselte. A fekete hölgy tetszelegve állította, hogy haja mindig ilyen volt, sohasem változtatott rajta; színét és mineműségét apjától, Martens hamburgi mérnöktől örökölte. Apjának, úgy látszik, valóban ez volt a neve és foglalkozása, legalábbis senki sem vitatta. Különben is Martens régen meghalt. Munkás tevékenysége Afrika belsejében nem tett jót neki. Mocsárláztól gyengült szívét a kinin meg az alkohol tette végül tönkre, betegen tért haza Hamburgba, ahol minden különösebb feltűnés nélkül nemsokára elhunyt. A néger leányt, aki a szeretője volt, Kongóban hagyta, s a sötét bőrű csöppséget is, akinek nyilván ő volt az apja. Halálának híre nem jutott el Afrikába. Később Juliette az anyját is elvesztette, s akkor a távoli, bizonyára csodálatos Németország felé vette útját abban a reményben, hogy ott az apai szeretet támaszára talál. De még a sírját sem tudták neki megmutatni; szegény apjának földi maradványai elvesztek az emlékével együtt.

Szerencséjére a fiatal Juliette kitűnően szteppelt; ezt még otthon, az övéinél sajátította el. Így hamarosan sikerült elhelyezkednie St. Pauli egyik legjobb mulatójában. Meg is maradhatott volna ott, s az energikus, okos nő bizonyára tisztes karriert fut be, ha féktelen temperamentuma és fékezhetetlen hajlama az iszákosságra nem húz keresztül minden számítást. Nem tudott lemondani arról a kedvteléséről, hogy korbáccsal rontson ismerőseire és kollégáira, ha azok nem mindenben alkalmazkodtak az ő véleményéhez vagy hangulatához; ezt a szokását St. Pauli berkeiben egy ideig még élvezték is, mint valami humoros és kedves színfoltot, de végül is túlságosan eredetinek, egyszerűen zavarónak találták.

Juliette-et elbocsátották, s attól fogva gyors iramban következett be az, amit úgy emlegetnek, hogy „fokról fokra” lefelé csúszás, vagyis egyre kisebb és hírhedtebb lokálokban kellett táncművészetét közszemlére bocsátania.

Ebből az elfoglaltságából az idők folyamán már olyan csekély jövedelme származott, hogy mellékfoglalkozásra kényszerült, s az mi egyéb lehetett volna, mint az esti séták a Reeperbahnon és a szomszédos mellékutcákban. Szép, sötét bőrű teste, melyet büszkén, szinte dölyfösen hordozott végig az aszfalton, nem rossz portéka volt ezen az óriási ember vásáron, ahol éjszakánként testek kiárusítása folyt átutazó matrózoknak és Hamburg város szegény és gazdag hímjeinek egyaránt.

Höfgen színművész egyébként korántsem az utcán ismerkedett meg az ő fekete Vénuszával, hanem abban a szűk, dohányfüstös, lármás, részeg hajósnéppel zsúfolt kocsmában, ahol esténként három márkáért mutogatta szép sima tagjait és művészien csattogó sztepptáncát. A sötét lebuj programján Juliette Martens, a táncosnő „Tebab hercegnő” néven szerepelt – ezt csak művésznévként viselhette, de állítása szerint ez a cím civilben is megillette volna. Ha szavainak hitelt lehet adni, elhalt anyja, a hamburgi mérnök elhagyott szeretője fejedelmi sarj volt: leánya egy mérhetetlenül gazdag, nagylelkű igazi néger királynak, akit ellenségei, sajnos, meglehetősen zsenge ifjúságában fogyasztottak el.

Ami Hendrik Höfgent illeti, őrá nem annyira a hercegi cím hatott – noha az is rendkívüli mértékben megnyerte tetszését –, mint inkább a leány mozgékony, félelmetes szeme és csokoládészínű, izmos lába. Mikor Tebab hercegnő száma véget ért, Höfgen bejelentette magát a művésznő öltözőjében, s előadta – első hallásra kissé meglepő – kívánságát, hogy táncleckéket akar venni tőle. – Manapság egy színésznek edzett akrobatának is kell lennie – tette hozzá magyarázatul Höfgen, de a hercegnőt ez nem nagyon érdekelte. Nem is igen csodálkozott, egy szerűen megállapodtak az óradíjban és az első lecke időpontjában.

Így kezdődött Hendrik Höfgen és Juliette Martens viszonya. A sötét bőrű lány volt a „tanítónő” – vagyis az úrnő; a sápadt képű férfi úgy állt előtte, mint az alázatos, az engedelmes tanítvány, aki ugyanolyan megadóan fogadja a gyakori büntetést, mint a ritka, fukaron mért dicséretet.

–Nézz rám! – parancsolt rá Tebab hercegnő szemeit forgatva, míg a férfi vágyakozó, de riadt szemmel csüggött a nő parancsoló vonásain.

–De szép vagy ma! – rebegte végül Höfgen, s ajka csak nehezen engedelmeskedett.

A lány ráförmedt: – Ne butáskodj! Nem vagyok szebb, mint máskor. – De azért büszkén kihúzta derekát és megigazgatta szűk kis rakott szoknyáját, amely még térdig sem ért. Fekete selyemharisnyájából csak keskeny sáv látszott ki, mert a simán lábára feszülő, hosszú szárú zöld lakkcsizma majdnem térdig ért. A pompás csizmához és rövid szoknyájához a hercegnő szürke, magas nyakú szőrmebekecset viselt. Sötét színű, inas csuklóin széles, közönséges aranyozott réz karperecek csörögtek. Felszerelésének legelegánsabb darabja az égőpiros bőrből font lovaglóostor volt, Hendrik ajándéka. Juliette azzal veregette pattogó és fenyegető ütemben zöld lakkcsizmáját.

– Már megint késtél egy negyedórát – szólalt meg hosszú szünet után, két kis púppal boltozott alacsony homlokát haragos ráncba szedve. – Hányszor figyelmeztesselek még, drágám? – kérdezte álnokul halkan, hogy aztán hirtelen szabad utat engedjen dühének: – Elég volt! Torkig vagyok veled! Add a mancsodat!

Hendrik lassan felemelte mind a két kezét, s a tenyerét nyújtotta, miközben nem vette le megbabonázott, tágra nyílt szemét szeretőjének iszonyúan bősz arcáról. – Egy, kettő, három – számolt a nő élesen koppanó hangon. Az elegáns ostor fonott szíja könyörtelenül csattant keresztben a tenyéren, s az ütés nyomán rögtön vastag vörös csíkok keletkeztek. Höfgen olyan heves fájdalmat érzett, hogy szeme könnybe lábadt. Száját elhúzta, az első csapásnál kicsit fel is szisszent, de aztán már uralkodott magán, és merev, fehér arccal tűrt.

– Egyelőre ennyi elég – szólt a nő, s hirtelen fáradtan elmosolyodott, bár ez ellenkezett a játékszabályokkal, mert mosolyában nem volt semmi torz kegyetlenség, inkább jóindulatú gúny és egy kis szánalom. Leeresztette az ostort, és fejét elfordítva, profilban állt ott kedvesen, szomorúan. – Öltözz át! – szólt halkan. – Dologra!

Nem volt spanyolfal, amely mögött Höfgen eltűnhetett volna ruhát váltani. Juliette félig lehunyt szemmel, egyébként minden érdeklődés nélkül figyelte minden mozdulatát. A férfinak egészen le kellett vetkőznie, s mielőtt még magára húzhatta a kék-fehér csíkos ujjatlan trikót és a fekete tornanadrágot, lát ható lett kissé elhízott, vöröses szőrzetű, fehér bőrű teste. Végül ott állt korántsem impozáns „tornaruhában” – ahogy ő nevezte, a nevetségesen iskolás mezben, amelyhez hozzátartozott a fekete félcipő és a boka fölött kacéran visszahajtott fehér zokni, a kisfiús, fényes fekete szatén tornanadrág és a csíkos trikó, amely csupaszon hagyta a nyakat, karokat.

A nő hidegen, kritikusan mustrálta. – A múlt hét óta megint híztál valamit, drágám – jegyezte meg gúnyolódva, s a nyomaték kedvéért ostorát zöld csizmájához csapkodta.

– Bocsáss meg, kérlek – szólt Höfgen. A groteszk mezbe bújt test fölött a falfehér arc, a szigorú vonalú áll, az érzékeny halánték s a szép metszésű, panaszos szempár komoly, szinte tragikusan méltóságteljes maradt.

A fekete nő a gramofon körül tett-vett. A dzsessz hirtelen felharsanó ritmikus lármájába érdesen vágott bele szava: – Kezdd már el! – közben ádázul vicsorította túlságosan is fehér fogsorát és dühösen forgatta szemét: tudta, hogy a jelen pillanatban a férfi pontosan ezt várta és követelte tőle.

Fordította: Lányi Sarolta

Klaus Mann: Mefisztó
Európa Kiadó, 2013