Daphne Barak: Mama Sarah Obama (részlet)

Két forgatás története

2008-ban találkoztunk először Sarah-val. Akkor érkeztem Kenyába, amikor a több hónapig tartó, véres zavargások után elkezdődött az úgynevezett „hatalommegosztó” kormányzás. A lázadás még az előző év végén, választási csalás gyanúja miatt robbant ki, amikor az elnöki posztért induló Raila Odingával szemben Kibaki elnököt hozták ki győztesnek. Odingának azonban bizonyítékai voltak arra, hogy ellenfele csalással nyert, így a legfőbb politikai bázisának számító Kisumu tartomány fellázadt. A konfliktus megoldásához az ENSZ korábbi főtitkára, Kofi Annan és Graca Machel (Nelson Mandela felesége és Mozambik egykori First Ladyje) meg más afrikai közjogi méltóságok közbenjárására volt szükség. Végül a két politikai tábor megegyezett, Kibaki maradt az elnök, Odinga pedig megkapta a miniszterelnöki tisztséget. Így osztották meg a hatalmat.

Azon a napon, amikor Odinga elfoglalta a miniszterelnöki posztot, interjút készítettem vele. A forgatás után is együtt töltöttük az időt, kötetlenül beszélgettünk, kicsit edzettünk, sőt megittunk néhány italt. Egyszer csak, mintegy mellesleg megjegyezte, meg kellene látogatnom Barack Obama nagymamáját a falujában.

A frissen kinevezett miniszterelnök tisztában volt vele, hogy baráti a kapcsolatom Hillary Clintonnal, őt támogatom Obamával szemben a demokrata elnökjelöltségért folyó versenyben, sőt ami azt illeti, házigazdája voltam egy adománygyűjtő estélynek is a javára. Úgyhogy biztos voltam abban, Odinga csak ugrat engem. De nem, komolyan gondolta. Fogta a telefonját, és néhány perc múlva mindent elrendezett.

Aztán egy magas, fekete férfi csatlakozott hozzánk.

– Bemutatom Nicolast – mondta Odinga. – Ő kíséri el holnap Kisumuba, ahol felveszi magukat Barack Obama nagybátyja, Said, és elviszi Sarah mama otthonába. Alig várja, hogy találkozzon önnel…

Nicolas azt javasolta, béreljünk magángépet, mert ez a leggyorsabb módja, hogy odaérjünk.

Tájékoztattam az új útirányról a külügyminisztérium két tisztviselőjét, akik mindenhová kísérgettek. Úgy tűnt, örömmel vágtak bele a szervezésbe, de mindjárt figyelmezettek is egy apró problémára: Kenyában nem bíznak a hitelkártyában. A két férfi nem kertelt:

– Kénytelen lesz készpénzzel fizetni a repülőért.

A szállodám igazgatójától kértem segítséget, mondtam, hogy pénzt vennék fel a Visa kártyámra. Nem értette, hol itt a probléma.

– Mekkora összegre van szüksége?

– 3500 dollárra.

Az igazgató kis híján elájult. Azt mondta, hogy a hotelben legfeljebb 400 dollár van, de esetleg elő tud teremteni még százat.

Ha eddig nem hittem volna el, mekkora kaland ennyi készpénz összeszedése Kenyában, meggyőződhettem róla, amikor nekivágtunk Nairobinak, hogy felkutassuk az ATM automatákat. Volt olyan, amiben egyáltalán nem volt pénz, máshol meg csak limitált összeg állt rendelkezésre. A hosszúra nyúlt éjszaka végén azonban összejött a szükséges pénzmennyiség.

Két állandó külügyes kísérőnket is meghívtam az útra, el voltak ragadtatva, hogy találkozunk Sarah mamával. Pedig úgy véltem, hogy Odinga politikai ellenfelének, Kalonzo Stephen Musyoka alelnöknek dolgoznak. Amikor ugyanis a miniszterelnökkel készítettem az interjút, gondosan mérték az időt, míg az alelnökkel annyit beszélhettem, amennyit akartam.

⌘

Megérkeztünk Nairobi magánrepülőterére, ahol szívélyes fogadtatásban volt részünk, még egy csésze kávét is kapott a forgatócsoport. Arra is megkértek, hogy írjak a vendégkönyvbe. Telt az idő. A két külügyi tisztviselő egészen belefeledkezett a társasági életbe, úgyhogy egy pillanat alatt berekesztettem a csevegést, mert tudtam, el fogunk késni Sarah mamától.

Amikor felszálltunk a gépre az egyik pilóta megkérdezte: – Hol van a bőröndje?

Miféle bőrönd? Hiszen még aznap este vissza akartunk térni Nairobiba. A tervek szerint másnap Ruandába utazom, hogy találkozzak Paul Kagame elnökkel. A pilóta csak bólogatott, mint aki nem nagyon érti a dolgot, de elindultunk végre. Földet érés után egy vékony férfi – fehér pólóján kék és zöld VA (Voice of America) felirat – fogadott:

– Helló, Daphne, Said Obama vagyok, Barack Obama nagybátyja. Köszöntöm Kisumuban!

Miközben felvettünk egy gyors interjút a reptéren, érzékeltem, hogy hivatalos kísérőink megint húzzák az időt. Azt javasolták, tegyünk egy kört Kisumuban, mielőtt Sarah mama otthona felé vennénk az irányt.

– Nézzük meg a zavargások során lerombolt városrészeket – javasolták.

Beleegyeztem. Megrázó kép tárult elénk. A félig kiégett város szomorú mementója volt annak a szörnyű erőszaknak, ami épphogy csak véget ért a hatalommegosztó kormányzással, s a politikai egyezséggel. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a két külügyminisztériumi alkalmazott újabb instrukciókat ad a sofőrnek, hogy merre folytassa a körutat. A sarkamra álltam: – NEM! Megyünk Sarah mamához! Most!!!

Said beugrott mellénk a kocsiba és megjegyezte: Sarah már kétszer hívta őt, hogy megtudja, hol késünk ilyen sokáig. A Kogelo faluba vezető huplis úton a két tisztviselő végig a telefonján lógott. Egy bizarr pillanatban az egyik egyszer csak így szólt:

– Beszéltünk a pilótákkal. Azt mondják, már túl késő, hogy visszainduljunk Nairobiba, itt kell éjszakáznunk.

A producerem belé fojtotta a szót, és emlékeztetőül odavágta nekik:

– Daphne bérelte a gépet. Nincs joguk a tudtán kívül egyezkedni a pilótákkal.

Valami furcsa dolog volt készülőben. Az autónk óriási kátyúk között bukdácsolt, és attól szorongtam, hogy le fogunk robbanni. Mindjárt megérkezünk, jegyezte meg Said, aztán, mintha a gondolataimban olvasna, így folytatta:

– Remélem, ha Barack Obama győz az elnökválasztáson, a kenyai kormány lebetonozza majd a Sarah mama otthonába vezető utat. Az egész falu javát szolgálná.

⌘

És ott volt ő! Termetes asszony tradicionális narancssárga ruhában, hozzáillő narancsszínű sállal. Az arca sokkal fiatalabbnak mutatta a koránál, mosolya szinte csibészes. Megöleltük egymást. Bemutatott a lányának, Marsat-nak, és bevezetett a házba. Az öreg falakat családi fotók borították: ott volt a néhai férje, no és persze amerikai unokája, aki elindult az elnökválasztáson. Megakadt a szemem egy fekete-fehér fotón: mintha egy diplomaosztáson készült volna. Fekete fiú a fehér egyetemisták között. – Barack apja a harvardi évfolyamtársai között! – mondta Sarah. – Ő volt az első afrikai hallgató a Harvardon! – Aztán kézen fogott és kivezetett a házból. – Íme, itt van.

Egészen közel a házhoz egy sírkő mellett találtam magam, amelyre nagy betűkkel ezt írták: „BARACK HUSSEIN OBAMA
1936–1982
IBED GI KWE”

– Balesetben halt meg – mondta Sarah, mély szomorúsággal. Megöleltem.

– Nem akarod elengedni igaz? …A közeledben akarod tudni.

Csodálkozva nézett rám, mintha csak most tudatosult volna benne, miért temette a fiát a háza mellé, de rábólintott, hogy így van. Visszamentünk a szobába, Marsat elővett egy családi fotóalbumot, azt kezdtük nézegetni, s mutattuk a kamerának is. Miközben az operatőrünk dolgozott, Sarah, Marsat és Said jó hangulatban anekdotázott, családi történeteket idézett fel. Amikor rákérdeztem Barack Obama vallási hovatartozására, láttam rajtuk, hogy feszengnek. – Mi muszlimok vagyunk – magyarázták. – Az apja is muszlim volt. De az ifjú Barack, az amerikai szenátor, keresztény.

Tisztességes, büszke, egyszerű emberek, akik egyik napról a másikra a nemzetközi nyilvánosság reflektorfényébe kerültek. A szívembe zártam őket, és megértettem a szavaik mögötti bölcsességet. Élveztem Sarah derűs társaságát, de megéreztem benne egyfajta mély szomorúságot is. Vajon idősebb Barack Obama halála okozza?

Odakint az udvaron egy tehén, amelyet épp fejtek, elunta a dolgot, meglógott, és a forgatócsoporthoz rontott. Nem okozott valódi károkat, csak egy kis ijedelmet, aztán meg jókora nevetést. Sarah megmutatta a többi tehenet és bikát. Hallottam, hogy a háttérben a producerünk üvölt a két tisztviselővel:

– Nem, nem maradunk, és nem fizetünk több pénzt!

Azok ketten épp azt közölték vele, hogy késő van, nem tudunk visszarepülni Nairobiba, úgyhogy még többet kell fizetnem az újabb kiadásokra, például a pilóták második napi bérére, és…

– Álljon meg a menet! Ha nem vesztegettek volna el négy órát az életünkből szándékosan, már rég végeztünk volna a forgatással Sarah mamánál – kiabálta a kollégám. Be kellett avatkoznom:

– Maguk lopják az időnket, és ezt nem hagyom annyiban. NEM vagyok hajlandó extra költségeket és plusznapokat fedezni. Ha kell, autót bérelek, és vállalom a kilencórás autóutat vissza Nairobiba. Most pedig azonnal felhívom Odingát!

Tovább próbálkoztak azzal, hogy itt nincsen telefonkapcsolat. Sarah tanúja volt mindennek, csendben elővette a saját telefonját, és mielőtt a kezembe nyomta volna, már fel is hívta a miniszterelnököt.

– Odinga! Oldd ezt meg! – mondta neki.

A vonal túlsó végén Odinga sorolta a teendőinket: azonnal induljunk a reptérre. Nem igaz, hogy lezárták Nairobit a légiközlekedés előtt. Azt is mondjuk meg a pilótáknak – és maga utasítja őket –, hogy a Kenyatta repülőtéren szálljanak le. Az késő éjjelig nyitva van. Aztán a korrupt kormánytisztviselőket emlegette.

– Azok ketten megpróbálnak hasznot húzni magukból, ami sajnos mindennapos nálunk… Siessenek a reptérre, és hívjanak onnan. Ha a pilóták nem akarnak repülni, kérjék el a nevüket és fényképezzék le őket. Törvénysértő a viselkedésük…

Gyorsan összepakoltuk a felszerelésünket, Sarah mama még váltott néhány szót Odingával, majd valamit súgott Said fülébe. Búcsúzáskor megöleltük egymást. Marsat a fülembe súgta:

– Sarah mama szerint nagyon bátor vagy. Tetszel neki. És megkérte Saidot, hogy menjen veled Nairobiba.

Amikor megérkeztünk a Kisumu városi reptérre, a pilóták persze megtagadták a felszállást. Továbbra is azt állították, hogy Nairobiban ilyenkor már nem fogadnak gépeket. Megkérdeztem, van-e szolgálatban olyan személyzet, amelyik hajlandó repülni. Előkerült egy rangidős pilóta. Már nem kértem semmit, hanem soroltam:

– Mi most elindulunk, ahogy terveztük. Szerintem magának nem kellene részt vennie ebben a korrupcióban. Akarja, hogy felhívjam a miniszterelnökét?

Először megpróbált vitatkozni velem – közben fél szemmel a két tisztviselőt figyelte. Gyanakodott rájuk. Az egyikük bele is kezdett valamilyen mondókába. Nicolas torkára forrasztotta a szót:

– Nem fog fizetni nektek! Tudja, mi folyik itt. Ha nem száll fel senki, bérel egy kocsit, és azzal megy vissza Nairobiba. Nem kerestek rajta egy fillért sem. Nekem pedig az a dolgom, hogy jelentsem a dolgot Odingának. Tudom, nehezetekre esik megemészteni, de mostantól ő a miniszterelnök. A producerünk gondosan fotózni kezdte a pilótákat. A rangidős átlátta a helyzetet, és utasította a két másikat:

– Azonnal szálljatok fel. Ez az ő gépe. Kifizette. Vigyék Nairobiba! Biztonságban! – aztán, sűrű bocsánatkérések közepette, kezet rázott velem.

Perceken belül a levegőben voltunk. Megkönnyebbülve tapsoltunk, én meg elkezdtem számolni. Nem stimmelt a létszám. A producer, a forgatócsoport tagjai, Nicolas, Said, egy ember a kormányzati sajtóosztályról, aki végig kísért minket… A két külügyes hiányzott! Nicolas megjegyezte:

– Nem engedtem fel őket a gépre. Ha már annyira ragaszkodtak ahhoz, hogy ott töltik az éjszakát, hát maradjanak…

Ettől aztán hangos jókedvünk támadt. A sajtóosztály megbízottja magyarázkodni kezdett, hogy ő semmiről nem tehet, mondta annak a kettőnek, hogy hagyják abba, hisz már rájöttünk, mire megy ki a játék. A pilótákon volt a sor.

– Nem tudtuk, hogy ez a maga gépe. Azt sem tudtuk, ki fizetett. Nekünk megmondták, hogy… – kezdte az egyik, de a másik pilóta indulatosan közbevágott:

– Azt mondta az a két ember, hogy az utasok éjszakára is maradnak, és mi pluszpénzt kapunk a második napért. Láttuk, hogy maguk kézitáskával érkeztek. Nem nagyon értettük, hogy gondolták az ott alvást.

Mire a Kenyatta reptérre értünk, a pilóták már egészen más hangnemben beszéltek, biztosítottak arról, hogy nekik semmi közük nem volt az egészhez, és kérték, mondjuk ezt meg Odingának, meg azt is, hogy ők rá szavaztak. Megkönnyebbültek és boldogan mosolyogtak, amikor búcsúzóul közös képet készítettünk velük. A mobilom csengése szakította meg a hangos jókedvet. Marsat hívott:

– Sarah mama tudni szeretné, épségben megérkeztetek-e Nairobiba… Igen, anya, megérkeztek! – Marsat folytatta a közvetítést kettőnk között. – Anya boldog, hogy biztonságban vagytok. Nagyon helytelen, amit veletek műveltek. Fel is hívja Odingát.

A miniszterelnök, akivel másnap reggel újra találkoztam, eltökéltnek látszott, amikor kijelentette, harcolni fog a korrupció ellen.

– Már az az ár is magas volt, amit eredetileg kértek önöktől. Ez az egész rossz fényt vet az országunkra. Örülök, hogy Sarah mama többször is hívott. Láttam, hogy keres, éreztem, hogy sürgős lehet, megszakítottam hát egy megbeszélést és visszahívtam.

Sarah mama később elküldte a lányát Nairobiba, hogy elbúcsúzzon tőlünk a nevében is, mielőtt elhagyjuk Kenyát. A hektikus kogelói nap után is állandó kapcsolatban voltunk egymással, de beletelt néhány hónapba, mire újra meglátogathattam őket. Sarah, Marsat és köztem szoros kötelék fonódott, így amikor visszatértem, régi barátként örültünk egymásnak. És volt mit ünnepelnünk…

⌘

Második látogatásunkra 2009 januárjában került sor, nem sokkal azelőtt, hogy Barack Obama, az Egyesült Államok újonnan megválasztott, 44. elnöke letette a hivatali esküt. Sarah és Marsat szinte naponta hívott engem telefonon, rengeteg kérdésük volt a nagy napról, s ezek között a legfontosabb, hogy mit viseljen Sarah mama a beiktatási ceremónián Washingtonban. Elvégre, ő lett az ország „első nagymamája”. Felajánlottam, hogy felkérek egy európai divattervezőt, készítsen néhány ruhát Sarah számára, amely egyedi és fejedelmien elegáns. Ettől nagyon izgatott lett… Mégis, folyton azt kérdezte: – Tényleg eljössz?

Hirtelen belém nyilallt, ezt az asszonyt annyi csalódás érte, hogy nem sokat ad már a reményre. Amikor leszállt a gépem Nairobiban, azonnal felhívtam, értesítettem, hogy itt vagyok. A háttérből hallottam a család éljenzését. Megígértem, hogy másnap indulok hozzá. Marsat boldogan jelentette, hogy Sarah ebédre vár.

Nicolas is bejelentkezett, csakúgy, mint az előző alkalommal, és kérte, hogy helyezzem el egy drágább szállodában, Nairobiban. Magyarázatként hozzátette, hogy így meg tud védeni, ha kell. – Odinga nyaral, de megkért, hogy vigyázzak magára – mondta.

Közölte velem, hogy ezúttal ő intézni a magánrepülőt, ami elvisz minket Kogelóba. Hirtelen a gép ára valahogy 6000 dollárra emelkedett – ami Kenyában hihetetlenül nagy összegnek számít. Odinga nyaralt! Nicolas azonban megnyugtatott, hogy bátran rábízhatom a dolgot. A reptér felé menet figyelmeztettem, hogy bárhogy is rendezi a repülőgépbérlést, most aztán nem vagyok hajlandó egy percet sem eltékozolni Kisumuban. Said Obama vár rám Sarah mamával és Marsat-val Kogelóban. Sarah egyébként azt üzente, az lenne a legjobb, ha a háza mellett landolhatnánk. Hát…

A következő néhány órában Nicolas úgy rohangált összevissza, mint egy fejetlen csirke. Szakadt róla a víz… Nem hagyhattam szó nélkül:

– Mi történik? A pénzt már odaadtuk. Hol vannak a pilóták? De Nicolas csak izzadt, és folytatta az ámokfutást.

– Adjon nekem fél órát! Tárgyalnom kell a repülőtársaság igazgatóival. Mindjárt. Mindjárt.

Egyszer csak megjelent egy nő, nagy jelenetet rendezett, sivított, kiabált aztán hirtelen megölelte Nicolast… aki idegesen bemutatta:

– Ez a nővérem! Okozott néhány pokoli percet ezeknek az embereknek, mert még több pénz akartak magától. De a testvérem megértette velük, mennyit ártanak ezzel Kenyának…

Befutott Sarah mama újabb hívása, azt kérdezte, hány órára tervezheti az ebédet. Ugyanis szeret mindent frissen tálalni. Marsat beszámolt arról, hogy Sarah elénk küldi a közeli Siaya város rendőrbiztosát. Ő fogad minket, miután leszálltunk.

Elfogyott a türelmem, és közöltem Nicolasszal, hogy nem várok tovább, kérem vissza a pénzem, leállítom az egész magánrepülőgép-bérlési akciót. Ettől aztán hirtelen nagyon jó hírei lettek, bejelentette, hogy a gép előállt, indulhatunk. A kifutópályához vettük az irányt, közepes és kisebb gépek sorakoztak egymás mellett, mind arra vártak, hogy valaki bérbe vegye őket. Nicolas hirtelen megállt, és mutogatni kezdett:

– Íme a gépünk! A producer és az operatőrök zavartan néztek körbe. Én meg csak annyit tudtam mondani:

– Hol?

– Itt! – indult Nicolas egy apró gépmadárhoz. Ő maga magasabb volt, mint a repülőgép. Mielőtt bármit is mondhattam volna, egy jó kiállású, idős férfi, úgy 75 év körüli lehetett, odalépett hozzám, megrázta a kezem és kedvesen köszöntött.

– Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Barak, én leszek a pilótájuk. Remélem, elnyeri tetszését a kis gépem… Magam építettem…

A csapatom azon vitatkozott, hogyan kerüljünk ki ebből a slamasztikából. A helyi legénység is bekapcsolódott a tanácskozásba, azt magyarázták, hogy ez a gép nemhogy hatezer dollárt, de hatszázat sem ér. Nicolas pedig igyekezett feltuszkolni minket a fedélzetre. Tudtuk, hogy valaki ezúttal is jól megkopaszt minket.

Egy újabb türelmetlen hívás Sarah mamától elég lökést adott ahhoz, hogy döntsek: indulunk!

De hogyan férünk el? Az apró játékrepülő maximum három ember szállítására volt alkalmas. A stáb öttagú, plusz a kamerák és egyéb felszerelések, nem beszélve Nicolasról, aki nemcsak magas, de súlyos is. Nicolas amúgy „remek” ötlettel állt elő: erősítsük a súlyos felszerelést a géptörzs alá! Na persze. Végül valahogy bepréseltük magunkat.

Az út elvileg kevesebb mint egy órát vett volna igénybe – ez volt az egyik legnyomósabb ok, hogy a repülést választottuk az autózás helyett. Sarah mama is arra számított, hogy hamar odaérünk. Felszállás után másfél órával azonban még mindig csak valahol a Viktória-tó felett repültünk, és egyre rosszabbul éreztem magam. Szédültem az oxigénhiánytól és felfordult a gyomrom, ahogy a gép állandóan le-fel liftezett. Próbáltam jelezni a produceremnek, hogy nincs mese, mindjárt hányni fogok, de ő minden figyelmét a megnyerő nagypapának szentelte, aki a gépünket vezette. Arra biztatott, tereljem el a gondolataimat a rosszullétről azzal, hogy én is a pilótára fókuszálok. Igen, de akkor meg láttam, hogy Nicolas, aki elöl ült, elaludt, és akárhányszor fészkelődött álmában, kinyújtotta hosszú lábait, mi süllyedni kezdtünk. A pilóta mindent megtett, hogy ébren tartsa, és biztonságban elvigyen minket a célállomásra. Újabb fél óra telt el, mire szárazföldet láttam magam alatt. Ekkor már olyan állapotban voltam, hogy akárhol leszálltam volna. A pilóta azzal vigasztalt, hogy mindjárt megérkezünk.

Lenéztem és észrevettem, hogy az alattunk elterülő szafari park vágtató állatai lehagynak minket, gyorsabbak odalent, mint mi idefent.

– Landolunk – jelentette be boldogan a pilóta.

– Hol? – kérdeztem.

Éppenséggel neki is ez a kérdés futott át az agyán. Bárki volt is az, aki egyeztetett vele erről az útról és tette zsebre az elképesztően nagy jutalékot, elfelejtette tájékoztatni

néhány apró részletről. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy le tud szállni azon a banánföldön, ahol a rendőrbiztos várt minket. Tett néhány kört a mező felett, egyre alacsonyabban szálltunk, hogy lássa, van-e valami akadály alattunk. Gyerekek rohangáltak odalent. A pilóta végre megszólalt:

– Azt hiszem, itt le tudunk szállni.

Csak arra tudtam gondolni, hol van itt egy mosdó, ahol végre megadhatom magam a hányingernek. A csapat többi tagja is rosszul volt. Így aztán nem túl szakszerűen, de lényegre törően annyit mondtam:

– Landoljunk a legközelebbi toalettnél…

Becsuktam a szemem, és imádkoztam.

⌘

– Üdvözlöm, Ms. Barak! Siaya rendőrbiztosa vagyok. Sarah mama várja önöket.

A rendőrbiztos körül gépfegyveres katonák álltak, mellőlük tévékamerák szegeződtek ránk, készen arra, hogy dokumentálják látogatásomat az újonnan megválasztott amerikai elnök nagymamájánál. A mező tele gyerekekkel, énekeltek, bolondoztak, tapsoltak. A producerünk diszkréten arra kérte a rendőrbiztost, hogy mielőtt elkezdődne bármiféle ünneplés, elindulna bármilyen felvétel, vezessenek minket a legközelebbi mosdóhoz. A rendőrbiztos rámutatott az egyik közelben ácsorgó emberre.

– Ő itt a leggazdagabb. Egyedül nála van mosdó – mondta.

A gyerekeket lecsendesítették, engem pedig egy egész küldöttségnyi helyi lakos és felfegyverzett katona a bokrokon át a mezőre kísért. Elmentünk egy szamár mellett, majd egy szennyvizes gödörhöz vezettek. A producerünk a nyomunkban loholt, és leállította az akciót azzal, hogy nem lesz ez így jó, a kiborító utazás után tényleg nagyon rosszul vagyok. Így aztán a katonai járművekkel elvittek minket a környék legközelebbi „legjobb” helyére, Siaya városba. Az út vagy 45 percig tartott. Megpihentünk, rendeztük sorainkat, valamit ettünk is, jobban éreztem magam. Sarah mama megint telefonált – órák óta kész az ebéd. Megígértem, hogy sietünk. A kimerült pilótához fordultam:

– Miért nem marad itt és pihen egyet? Majd telefonálunk, mielőtt visszaindulunk és találkozunk a gépnél. Hálásan fogadta a javaslatot:

– Tudja, nagyon kemény volt ez a nap számomra – mondta. – Épp egy szívrohamból épülök fel…

Amikor elmentünk hallottam, hogy az kérdezi az egyik fegyveres őrtől, biztonságos-e, hogy a mező közepén hagyta a gépet.

– Mindjárt ott vagyok – nyugtattam meg Marsat-t a telefonban, miközben az anyja háza felé száguldottunk.

⌘

Alig ismertem fel a helyet, és a házat, ahol alig egy évvel korábban forgattunk. Frissen aszfaltozott, igazi út vezetett a faluba. Mindenhol katonák, Sarah mama mindig nyitott portáját vaskapuval és drótkerítéssel vették körül. Kintről emberek tucatjai leselkedtek be, kamerákkal. Sarah néhány helyi potentáttal üldögélt egy nagy fa alatt, olyan egyenes tartással, mint egy államfő, aki épp a jókívánságokat fogadja. Piros-fehér ruhát viselt, hozzáillő papuccsal. Amikor meglátott, megfeledkezett a frissen szerzett előkelő modoráról, odarobogott hozzám és megölelt. Mindenki lelkesen üdvözölt, ő meg kíváncsian az ajándékos szatyromba pillantott. Aztán megjelent Marsat, és ölelésre tárta karját. Majd Said futott hozzánk, és egyszerre ölelt át mindhármunkat. Ahogy kibontottuk az ajándékokat, Sarah, mint egy modell, azon nyomban bemutatta a mindkét oldalán hordható, haute-couture sálat és vállkendőt, amelyet – ahogyan ígértem – kimondottan neki csináltattam egy európai tervezővel. Nagyon elegáns és csinos volt benne. A szeme könnybe lábadt. A másik sarokban Said könnyei potyogtak, annyira meghatódott a Giorgio Armani napszemüvegtől, amit az elnöki beiktatási ceremóniára vettem neki. Sarah kikapta a napszemüveget a fia kezéből, és ő is felpróbálta. Aztán többféle módon is felpróbálta a sálat és a kendőt. Nevetett és sírt, megpuszilt, mondott valamit, amit nem értettem tisztán, de tudtam, hogy azt jelenti, „köszönöm”.

Fordította: Lami Júlia

Daphne Barak: Mama Sarah Obama
Sanoma Kiadó, 2013

• Recenziónk: Recept az álmok valóra váltásához
• Fülszöveg