Élvezetes monumentalitás | Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje

Posted on 2013. május 6. hétfő Szerző:

0


Gleichmann_ A halhatatlanság-bor180Írta: Cserhalmi Imre

Azt gondolhatnánk, kell ahhoz némi írói és kiadói merészség, hogy 728 oldalas regényt kínáljanak a befogadó készség, a reak­cióidő, a koncentrációs időtartam 21. századi állapotában. De nem jól gondolnánk, hiszen ez a könyv néhány hét után best­sellerré vált, szinte azonnal lefordították 14 nyelvre, köz­tük – dicséretes gyorsasággal – magyarra is.

Persze a bestseller szó itt nem műfajt, hanem közérdeklődési méretet jelez. Az alig 60 esztendős, Budapesten született, de már gyerekkorától Svédországban, majd – máig – Nor­vé­giá­ban élő író (a nőies keresztnév senkit se tévesszen meg) a skandináviai irodalmi élet és újságírás több vezető tisztséget is betöltött, ismert alakja.

Ez a monumentális családregény a 12-től a 20. századig a Spinoza-család 36 generációját… na, itt most mi a pontos kifejezés: öleli fel, tekinti át, mutatja be, ábrázolja? Mindegyik és egyik se. Mert a könyv tulajdonképpen Európa nyolc évszázadáról szól, a középkortól szinte napjainkig. Ha azt veszem, hogy e hatalmas idő minden lényeges történelmi eseményét, fordulatát érinti valamilyen módon, akkor az a 728 oldal nem is tűnik annyira soknak. Mindenesetre megkockáztatom, hogy ekkora élményanyagból Balzac vagy Jókai bizonyára regényciklust írt volna. Tudomány, politika, vallás, rajongás, gyűlölet, szeretet és gyilkolás, nász és vér – e nyolcszáz évnek akár vázlatos enciklopédiája is lehetne e könyv, de nem az, hanem regény. A Spinoza-család természetesen zsidó család, amelynek a sorsa eleve alkalmas vezérfonalként működik. Hiszen ez a gyakran kirekesztett és pusztított, olykor asszimilálódni, olykor vagy éppen egyidejűleg különbözni is vágyó nép, a „kinn is, benn is” létnek nem csak a tragédiáját, hanem az öniróniára is hajlamosító humorát, a filozófiai gondolkodásra való hajlamát is szinte készen nyújtja a regényírónak, felhasználásra.

Ezzel él Gleichmann elképesztő hatásossággal. A tizenegy nagy és számtalan apró alfejezetben – nem számoltam, de – több száz sztorit mesél el, több száz arcot, harcot, kéjt és halált, küzdelmet, ábrándot, letargiát, elesettséget, reményt, diadalt, nyomort és földi javakban dúskálást, a legkorlátoltabb rögeszméket, a legelszántabb szabadságvágyakat – nem folytatom, mert e felsorolásnak aligha lehetne vége. Hiszen éppen az adja a mű monumentalitását, hogy tulajdonképpen minden kis elemében is az egész emberiségről szól, olykor megrendítő drámaisággal, olykor kacagtató elmésséggel.

Az író egyrészt igazi epikusra valló mesélőkészséggel és -kedvvel tud akár bonyolult és mély történeteket is röviden, hatásosan, sőt általában poentírozva előadni, másrészt – de ugyanebben a stílben – tűnődésre vált és a történetek, sorsok, figurák filozófiai értékelését-dilemmáit fogalmazza meg. Többek közt ezeknek a váltásoknak a csaknem ritmikus lüktetése adja a továbbolvasásra való szüntelen késztetést.

Benjamin Spinoza valamikor, még a 12. században megírta A halhatatlanság elixírje című könyvét, amelyet évszázadokon át dugdostak, mentegettek az utódok, hogy aztán a 20. századi Ari Spinoza minden egyes lapjából cigarettát sodorván – füstté eressze. Ez az Ari meséli el az egész regényt, igen sokszor hivatkozva egyik ősére, akit „nagyonnagybátyjának” nevez, s aki gyerekkorában rengeteg történetet mesélt neki. Ezért a gyerekek szerették, a felnőttek nem. Mert a felnőttek sok történetre inkább nem akartak emlékezni és emlékeztetni, és mert különben sem tartották a készséggel sztorizó, egyébként kalandos életű bácsit hiteles forrásnak. Ennek a figurának a regénybeli hitelességét viszont tökéletesen megteremti az író, és az olvasó néha jogosan töpreng: vajon fikcióval vagy dokumentálható tényekkel szembesül?

Például a regény jó része Magyarországon, pontosabban Budapesten játszódik, a magyar olvasó által is igazolható módon konkrét személyekről, eseményekről, s ugyanígy ábrázol középkori, felvilágosodás korabeli, bármely korokban s országokban – tanulmányainkból is ismert – történeteket, de azoknak olyan személyes (Spinoza-család közeli) vonatkozásait, motívumait, mondatnánk olyan nézőpontját is, amelyek korábban nem lehettek ismeretesek.

Gabi Gleichmann

Gabi Gleichmann

Fikció és realitás tehát át meg átszövi egymást, bár a szerző, pontosabban a mesélő Ari nem győzi hang­súlyozni, hogy nincs szükség kitalációra. A regényben többször is ismétlődik szó szerint ez a néhány mondat: „A valóság túltesz a képzeleten, mondta mindig nagyon­nagy­bátyám. Ha az ember tudja, mi történt, nincs szük­sége arra, hogy történeteket agyaljon ki. Azon kívül könnyebb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát”.

Talán furcsa ezek után, hogy a könyvet nyári olvasásra különösen alkalmasnak találom, annak ellenére is, hogy vaskossága miatt közlekedés közben vagy stran­don nem könnyen kezelhető. De a tagoltsága lehetővé teszi, hogy a történetek közt szinte bármikor szünetet tartson az em­ber. Részint azért, mert úgyis alig várja majd, hogy foly­tat­hassa az olvasást, részint, hogy picit eltűnődjön az olvasottakon.

Nekem eszembe jutott például Thomas Mann József és testvérei című tetralógiájának híres első mondata: „Mélységesen mély a múltnak kútja”. És még arra is gondoltam, hogy az emberiség sok mindenből képesnek látszik tanulni, csak egyvalamiből nem: a múltjából. Ez talán nem éppen nyáriasan üdítő gondolat. De a felismerés öröme mindig lehet olyan az üdítő élmény, mint a napsugár vagy a víz. Csak ez belülről.

Fordította: Papolczy Péter

Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje
Athenaeum Kiadó, 2013

»Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje – megvásárolható a polc.hu webáruházban«