Nálunk van a bárhol | Gogol: Holt lelkek / Radnóti Színház

Írta: Bedő J. István

Vannak a színház történetében olyan művek, amelyek gyurmaszerűen alakíthatók, és éppen ez utal vissza arra, hogy minden kornak tudnak mondani valamit, mégpedig az éppen aktuális jelen időről. A jó dán királyfi története, Csehov lázadni vagy változtatni képtelen figurái, akárcsak a görög tragédiák – ettől megunhatatlanok. Az örök emberiről szólnak.

A jellemtelenség sem kevésbé örök. A holt lelkekkel üzletelő Csicsikov története is ismerős, ezért siker, akárhányszor csak színre viszik. A Radnóti Színház előadásában nincs semmi meglepő, és ez magától értetődik. Morcsányi Géza új fordítása szólal meg (a Bulgakov-féle adaptáció nyomán), de alaposabb összevetés nélkül is érezhető, hogy a szöveg csak vonásnyi engedményeket tett a néző számára. A benyomás: mintha csak a regény kellően felfrissített változatát lapozgatnánk.

Hozzájárul ehhez az is, hogy már az előadás kezdete előtt besétál a díszletbe Bálint András, kezében a mű diákkönyvtári változatával, mintha azt olvasgatná, memorizálgatná, hiszen neki kell narrátorként végigkövetni az eseményeket. Ez a kellemes benyomás, ti. hogy visszatértünk a regényszöveghez, csak felerősödik, amint a szereplők bemutatkoznak. Az új fordításban (visszakacsintva az ősszövegre) a 18-19. századi szokás szerinti beszélő nevet kapnak a szereplők: Orrjukov, Kutyevics (Szobákevics), Sejmesin, Csalogatov, és hát persze Dobozocska (a korábbi Korobocska). Mire jó ez? Talán hogy még kevésbé érezzük a máról szólónak a stiklik, buherálások és mutyizások világát – azazhogy épp fordítva.

Hiszen a legvégén maga Gogol mondja ránk, olvasókra, hogy „magatokon röhögtök”. Hát persze. Csakhogy ez a történet éppen olyan: minél kevésbé aktualizálják, annál inkább beszél rólunk.

Csicsikov kisstílű, ám nagypofájú machinátor, aki a népszámlálási adatokban élőként szereplő, valójában már elhalt lelkeket vásárolja meg, és áttelepíteni készül őket birtokára, hogy ennek bejelentésével nagy pénzt szakítson le, kvázi áttelepülési támogatás címén.

A stiklihez kellenek jómadarak (vagy palimadarak?), akik saját néhány rubeles hasznukért hajlandóak segédkezni neki a holtak eladásával, és kellenek persze megvásárolható ügyvédek meg hasonlók – de legfőképpen olyan hivatalnokok, akik számára a távoli főváros/nagyváros glóriát von a kis szélhámos feje fölé, és már annak nevétől is ájuldoznak. Mondjuk ki: hatalmas adag kisszerűség kell a bulihoz.

A buli elbukásához viszont elég egyetlen kapzsi (reménybeli) eladó, Dobozocska (a bunkó­fejűre kitömött, villanásra feltűnő és ugyanakkor lenyűgöző Csomós Mari), aki földszintes (még inkább alagsori) gondolkodásmóddal feljebb akarja verni a lelkek árát. Így omlik össze a kártyavár. Legalábbis N. kormányzóságban.

A Holt lelkek Valló Péter rendezésében csak néhány külsőséggel jelzi, hogy a történet akár máskor, másutt is játszódhatna. Ennek eszköze, hogy a színészek a kezdés előtt és a tapsrendnél civilben jönnek elénk, csak a játék idejére öltöznek át, sminkelnek. Mint valami diákelőadás, vagy talán a Szentivánéji mesteremberei, akik erővel akarják távol tartani a nézőt saját azonosulásuktól.

Rudolf Péter Csicsikovja piti szélhámoska, aki angolnaszerű fogalmazásokkal tér ki a határozott állásfoglalások elől. Ámde roppant célzottan figyel, hol talál alkalmas fukar és/vagy kapzsi reménybeli lélekárust. Munkamódszeréről bármelyik rendőrkapitánysági nyomozó szakelőadást tudna tartani. Behízelgi magát a tervezett áldozat bizalmába, és villámgyorsan levágja. (Pénzre, kölcsönre vagy esetünkben holt lélekre – voltaképpen egyre megy.) Egy kamu lakásbérlő és egy talpnyaló kevercse. Kortársunk. Szinte zavaró, hogy nem autóval megy, hanem csézán rázatja magát egyik birtokról a másikra. Rudolf nagy ziccere a szerep, ha kiesik belőle, még az előadás is elmarad. Sok lehetősége lenne a túljátszásra, de mértékkel túloz, épp csak amennyire egy vérbeli szélhámosnak tennie kell.

Akik körüldongják és -rajongják, akik úgy viselkednek, mint mondjuk negyven-ötven éve „a megyétől jött elvtárs”-at fogadók – a kormányzó és családja, a városi potentátok és birtokosok – akár maiak is lehetnének. Példás ehhez a két asszonyszemély jelenléte (Wéber Kata és Petrik Andrea), akiknek csicsergéséhez valami mérhetetlen szűkagyúságot rendelt a szöveg (és a rendező) – olyan figurák, akiknek a dél-amerikai és dél-koreai sorozatok készülnek, és akiknek a szemhatára a műkörmök dekorálásáig ér fel. Bemutatkozásuk egyszerűen hátborzongató (bár ezzel nem zárom ki, hogy léteznek férfiak, akik ilyen típusú és beltartalmú nőkért rajonganak).

És ha már Csicsikov bemutatkozásáról esett szó: azon az esten jelen van a kormányzó és neje (Gazsó György, Martin Márta). Élen járnak az ájuldozásban. Pompásak, ahogy saját, viszonylag fontos helyi pozíciójukból maguk fölé helyezik (szinte teperik) a reményteli földbirtokost. A második találkozáskor már a lányukat (Andrusko Marcella e. h.) is felkínálnák számára. Apropó: a vörös hajú Andruskónak van egy különös pillanata: a narrátor az ő szőke haját említi, ekkor egy pillanatra megáll, kitekint a nézőtérre (apró, de megsemmisítő grimaszt vág a szövegbeli sértésre), majd tovább lép. Ez a néhány másodperc igen sokat ígérő.

Van ebben a díszes kompániában egy újgazdag szépfiú, Orrjukov. Fölényeskedése, pimaszsága, ragadós ölelgetései hányingerkeltőek. Adorjáni Bálint adja, tenyérbemászóan remekül.

A helyi földbirtokosok közül Sejmesin a legmellbevágóbb figura. A többiek csak partnerek a szélhámosságban, Lukáts Andor rongyai mögött a komoly üzletember jelenik meg, aki maga is legalább olyan dörzsölt(nek igyekszik látszani), mint maga Csicsikov.

A színpad szűk teréből könnyen variálható világot alakított Horgas Péter. Szellemes ötlettel öt gördíthető, összerakható és szétszedhető, sőt dönthető (talán repülőgép-) ülés adja az összes berendezést, és kiderül, hogy ez elég is. A díszletfalakat portrék borítják, az alku tárgyát képező lelkek képei. Benedek Mari jelmezei maiak, mégis időtlenek. A dámák ünnepi toalettjei mintha csak skiccek volnának, míg a – mondjuk így – délutáni ruhák hátborzongatóan emlékeztetnek a hatvanas évek első műszálas csodáira, melyeket később rémesnek láttunk. Mindegyik darab egy-egy női jellem. Csicsikov és a többi gerincmentes férfi pedig lényegében kortalan öltönyt visel.

A történetet időnként hangulatfestéssel, máskor ballada- vagy románcszerűen, oroszos jellegű (saját szerzeményű) igen jó muzsikával támogatja meg a Vodku zenekar – természetesen harmonika is szól benne –, a dizőz Bede Sarolta.

Bálint András narrálása köti össze a jeleneteket, és neki is jut egy halkan becsúsztatott poén: a Stirlitz-viccek mintájára (van, ki emlékszik rájuk?) a jelenet kimerevedik. A kormányzó rácsodálkozik arra a bonyolult szóra, hogy: sajka. (Istenem mekkora tökfej, gondolja a néző.) És megszólal a Narrátor: »Milyen művelt ember, gondolta a kormányzó. Ez a kormányzó egy ütődött, gondolta Csicsikov.« A nézőtér hálásan ismeri fel a legendás filmsorozat legendásan bárgyú kommentárját.

A civilbe öltözött tapsrend meg nem csak arra szólít fel, hogy térjünk vissza a saját világunkba. Mintha arra is utalna, hogy ugyan micsoda kisszerű dolog halott lelkeket vásárolni. Amikor lehetne nagyobb is a buli. (Föld? Trafik?) Még hozzáértés sem feltétlenül kell hozzá.

Gogol: Holt lelkek / Radnóti Színház
Rendező: Valló Péter
Fordította és Mihail Bulgakov adaptációjának felhasználásával színpadra alkalmazta: Morcsányi Géza

Csicsikov – Rudolf Péter
Narrátor – Bálint András
Orrjukov – Adorjáni Bálint
Dobozocska – Csomós Mari
Kutyevics – Schneider Zoltán
Sejmesin – Lukáts Andor
Kormányzó – Gazsó György
Kormányzóné – Martin Márta
Csalogatov – Szűcs Péter Pál
Anna Grigorjevna – Wéber Kata
Szofja Ivanovna – Petrik Andrea
A kormányzó lánya – Andrusko Marcella e. h.
Közreműködik a Vodku Zenekar (Bata István, Bede Sarolta, Szabó Árpád, Takács Szabolcs, Vázsonyi János)

Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Benedek Mari