Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek (részlet)

Első rész | A tűzhely és a szalamandra

Égetni: gyönyörűség volt. Különleges élvezettel nézte, hogyan égnek, feketednek meg, alakulnak át a tárgyak. Az óriáskígyóhoz hasonló fecskendő, amelynek sárgaréz végét öklében szorongatta, úgy köpte a világra a petróleumot, akár a mérget. A vér a fejébe tolult; s akár egy csodálatos karmester, aki a tűz és láng szimfóniáit vezényli, kezével megsemmisítette a múlt cafatjait, szénné égette romjait. Lélektelen arc­cal viselte a 451-es számmal jelzett tűzoltósisakot, szemében sárga fény égett. A feladatára gondolt, és felkattintotta a gyújtószerkezetet. A falánk lángok körülnyaldosták a házat, és vörösre, sárgára, feketére festették az esti égboltot. Tűzbogarak raja zúdult a házra. Montag a megszokott látványra volt kíváncsi, arra, ahogy a könyvek – amelyek úgy égtek, akár a galambszárnyak – elhamvadnak a ház tornácán, udvarának gyepén, és a tűzfészek tetején megjelennek a piros mocsári mályvához hasonló lángnyelvek.

Az égő könyvek csillogtak, szikráztak, majd elhaltak a szélben, amely uszályként vonszolta a fekete füstöt.

Vad vigyor ült Montag koromfüstös arcán. Tudta, ha beér a tűzőrségre, a tükörből feketére mázolt bohócpofa néz rá vissza. Később, mikor nyu­govóra tér, érezni fogja, hogy a sötétben is mosolyog, mindig mosolyog. S ez a mosoly – amióta az eszét tudja – sohasem tűnik el az arcáról.

Felakasztotta és megtisztította csótányszínű sisakját. Gondosan fel­akasztotta tűzbiztos kabátját; alaposan lezuhanyozott, majd zsebre tett kézzel, fütyörészve végigment a tűzőrség felső emeletén, s már zuhant is a kivezető aknán lefelé. Az utolsó pillanatban, amikor már a szerencsét­lenség elkerülhetetlennek látszott, kirántotta kezét a zsebéből, s elkapta az aranyrudat. Ezzel megtörte az esés lendületét, tenyere végigcsúszott a rúdon, megfékezte a zuhanó teste lendületét. Sarka mindössze egy araszra volt a földszinti betonpadlótól, amikor sikerült megállnia.

Montag kilépett az épületből, az éjféli utcán elsétált a földalatti vasút­hoz, ahol léghajtásos vonat suhant zajtalanul, jól olajozott pályáján a föld mélye felé. A meleg légáramlat elkísérte a kijárathoz, ahol a krémszínű csempés mozgólépcső felvitte a külvárosi negyedbe.

Fütyörészve vitette fel magát a mozgólépcsőn a csendes esti levegőre. A sarok felé sétált, nem gondolt semmire. A sarok előtt azonban lassított; mintha szél kerekedett volna, vagy mintha valaki a nevén szólítaná.

Az utóbbi néhány estén bizonytalanság fogta el a sarkot szegélyező, a csillagfényben a háza felé vezető járdán. Úgy érezte abban a pillanatban, mielőtt befordult volna, hogy valaki volt ott. Úgy tűnt: a levegőt sajátos nyugalom színezi, mintha valaki itt várakozott volna, s csak egy pillanattal ezelőtt változott volna árnyékká, hogy átengedje őt. Talán orra szimatolt halvány parfümillatot, talán kézfejének vagy arcának bőre érzett meg egy pillanatra néhány fokos légköri változást, amelyet egy olyan sze­mély okozhatott, aki az előbb azon a helyen állt. Érthetetlen dolog volt. Valahányszor hátrafordult, csak a fehér járdát látta, ahol nem járt senki; s talán egy ízben, egyik éjszaka látott valamit eltűnni, gyorsan, a gyep irányába, mielőtt megpillanthatta vagy megszólíthatta volna.

De ezen az estén annyira lelassított, hogy majdnem megállt. Mintha legbenső énje elébe vágott volna, hogy helyette beforduljon a sarkon: nagyon-nagyon halk suttogást hallott. Lélegzés talán? Vagy csak nagyon nyugodtan várakozik valaki, és a jelenlététől összesűrűsödött atmoszfe­rikus nyomást érezte meg? Befordult a sarkon.

Az őszi levelek úgy zörögtek a holdfényes járdán, mintha a lányt lassú sétájában a szél mozgása és a hulló levelek ragadták volna magukkal. Lehajtotta fejét, mintha azt figyelné, hogyan érintette cipője a kerengő leveleket. Keskeny, tejfehér arcán valami nemes vágy ült, s kedves, ki­apadhatatlan kíváncsisággal figyelt mindent.

Tekintetében leplezetlen csodálkozás ült; fekete szeme úgy nézte a világot, hogy semmiféle mozgás nem kerülte el a figyelmét. Ruhája fehér volt és suhogott. Montag szinte hallani vélte a lány kezének mozgását járás közben; aztán az alig hallható neszt, ahogy fehér arca megfordult, amikor észrevette, hogy lepésnyire van egy férfitól, aki a járda közepén várakozik.

Fejük fölött a fákról néma neszezéssel peregtek a levelek. A lány meg­állt, s első pillantásra úgy tetszett, meglepetésében hátrahőköl, de azután életteljesen sugárzó fekete szemével úgy nézett Montagra, mintha a férfi valami csodálatosan szépet mondott volna. Montag azonban tudta, hogy szája mindössze egy „hellóra” nyílt, s csak akkor szólalt meg újra, amikor látta, hogy a lányt szinte megbűvöli a szalamandra a karján és a korongba foglalt főnixmadár a mellén.

– Hát persze – mondta –, maga az új szomszéd, ugye?

– Maga pedig – elkapta tekintetét a férfi foglalkozásának hivatalos jelvényeiről – tűzőr. – Hangja elhalkult.

– Milyen különösen mondja ezt.

– Én… én csukott szemmel is meg tudtam volna mondani.

– Miről? A petróleumszagról? A feleségem mindig panaszkodik – ne­vetett. – Sohasem tudom egészen lemosni.

– Nem, azt nem is lehet – mondta a lány megilletődötten.

Úgy érezte, a lány körülötte forog, maga után forgatja őt, csendesen megrázza, kiüríti zsebeit – anélkül, hogy megmozdulna.

– Petróleum – mondta, mert már túl hosszúra nyúlt a csönd –, az én parfümöm.

– Igazán annak érzi?

– Hát persze. Miért ne?

A lány egy kicsit elgondolkodott. – Nem tudom. A házak irányába fordult. – Nincs ellene kifogása, ha magával tartok hazafelé? Clarisse MacClellannak hívnak.

– Clarisse. Én Guy Montag vagyok. Jöjjön. Miért kóborol ilyen későn? Hány éves?

Mentek az ezüstös fényben csillogó járdán, az éjszaka hol meleg, hol hűvös levegőjében, amelybe alig észlelhető kajszibarack– és eperillat ve­gyült. Körülnézett, és megállapította, hogy az évnek ebben a szakában ez lehetetlen.

Csak a lány ment mellette; arca úgy csillogott, mint a hó a holdfényben. Tudta, hogy az ő kérdésein gondolkodik, és hogy hogyan is válaszoljon.

– Nos – szólalt meg a lány –, tizenhét éves vagyok, és bolond. Nagy­bátyám azt szokta mondani: a kettő mindig együtt jár. „Ha valaki kérdi, hány éves vagy – mondja –, csak azt feleld: tizenhét és bolond.” Milyen szép sétaidő ez. Szeretem szagolgatni a dolgokat, s nézni őket, néha egész éjjel fenn vagyok, sétálok, és a napfelkeltét nézem.

Csendben mentek tovább. Aztán a lány elgondolkodva így szólt::

– Tudja, én egyáltalán nem félek magától.

– Miért is félne? — kérdezte meglepődve.

– Olyan sokan félnek. Mármint a tűzőrségtől. De hát végtére maga is csak ember…

A férfi meglátta magát a lány szemében, mint két csillogó-ragyogó vízcseppben; feketének és kicsinynek, igen ölesen: még a szája sarkában lévő redőket is, mindent, mintha a lány szeme ibolyaszínű, csodálatos borostyánkő volna, amely magába foglalja és sértetlenül megőrzi őt. Feléje forduló arca most olyan volt, mint valami gyengéd és állandó fénnyel csillogó tejkristály. Nem az elektromosság hisztérikus fénye volt ez, hanem micsoda? A gyertya különös-kellemes, halvány és hízelgő világa. Egyszer gyerekkorában áramszünet idején anyja megtalálta és meggyújtotta az utolsó szál gyertyát. Az újrafelfedezés rövid órája következett: ebben a világításban a tér elvesztette végtelen kiterjedését, és nyugalmasan ölelte körül őket. Anya s gyermeke egyedül voltak, átváltoztak; abban reménykedtek, hogy a villany talán nem gyúl ki nagyon hamar…

S ekkor Clarisse így szólt:

– Nem haragszik, ha megkérdem? Hány éve dolgozik a tűzőrségnél?

– Húszéves korom óta; tíz éve.

– Elolvasott valaha is egy olyan könyvet, amelyet aztán elégetett?

A férfi nevetett.

– Ez törvényellenes.

– Ó, persze.

– Szép munka. Hétfőn Millayt, szerdán Whitmant, pénteken Faulknert; hamuvá égetni őket, aztán a hamujukat is elégetni. Hivatásunknak ez a jelszava.

Továbbmentek, aztán a lány megszólalt:

– Igaz, hogy azelőtt a tűzőrség oltotta és nem gerjesztette a tüzet?

– Nem. A házak mindig tűzbiztosak voltak, ezt elhiheti, ha mondom.

-– Furcsa. Egyszer azt hallottam, hogy nagyon régen a házak véletlenül gyulladtak ki, s azért volt szükség tűzőrségre, hogy eloltsák a tüzet

A férfi nevetett.

A lány gyors pillantást vetett rá.

– Mit nevet?

– Nem tudom. – Újból elnevette magát, majd abbahagyta. – Miért?

– Maga akkor is nevet, amikor én nem is mondok semmi tréfásat. Kapásból válaszol, ahelyett, hogy előbb gondolkodna a kérdéseimen.

A férfi megállt.

– Fura egy szerzet maga – mondta, és a lányra nézett. – Nincs magában egy szikra tapintat sem.

– Nem akartam megbántani. Csak szeretem megfigyelni az embereket. Azt hiszem, kicsit túlságosan is.

– Ez nem mond magának semmit? – Megérintette a koromfekete ruhaujjára tűzött 451-es számot.

– De igen – suttogta a lány, s meggyorsította lépteit. – Figyelte már a lökhajtásos kocsikat, amikor errefelé száguldanak az úton?

– Maga másról beszél!

– Azt hiszem, a vezetők nem tudják, milyen a fű vagy a virág, mert sohasem hajtanak elég lassan, hogy megfigyelhessék a füvet és a virágo­kat – mondta a lány. – Ha mutatna egy vezetőnek egy zöld foltot, azt mondaná: „Ó, igen, ez fű!”. Egy piros foltot? Ez rózsakert! A fehér foltok – házak. Barna foltok – tehenek. A nagybátyám egyszer lassan hajtott az országúton. Óránként negyven mérföldes sebességgel, és két napra lecsukták. Nem furcsa ez? Nem szomorú?

– Maga túl sokat gondolkodik – mondta Montag kényszeredetten.

– Nem vagyok tv-rajongó, ritkán járok versenyekre vagy a Vidám Parkba. így azt hiszem, sok időm jut bolond gondolatokra. Látta már a hétszáz láb hosszú hirdetőtáblákat vidéken, a városokon túl? Tudja, hogy valaha a hirdetőtáblák csak húsz láb hosszúak voltak? De az autók olyan gyorsan haladtak, hogy meg kellett nyújtaniuk a hirdetéseket, hogy meg is lássák őket a vezetők.

– Ezt nem tudtam – mondta Montag, és élesen felnevetett.

– Fogadjunk, hogy tudok még valamit, amit maga nem tud. Reggel harmat van a füvön.

Hirtelen nem emlékezett rá, tudta-e ezt, vagy sem, s ez felingerelte.

– S ha felnéz – biccentett a lány az ég felé –, a holdban embert lát.

Már nagyon régen nem nézett fel.

Fordítók: Loránd Imre

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek
Agave Kiadó, 2013

• Recenziónk: Egyszemélyes forradalmak
• Fülszöveg