Rados Virág: Bántalmazó házasság (részlet)

Posted on 2013. március 29. péntek Szerző:

0


Rados_bántalmazó-bor180Az égbolton hatalmas dörrenéssel narancsszínű virág bomlott ki, szirmait fűzfaágakhoz hasonlóan engedve le a Duna felé. Anna Ferkóba kapaszkodva nézte a tűzijátékot. Nem vegyültek el a pesti oldalon összetorlódott tömegben. Úgy száz méterrel a bámészkodók mögött találtak egy kis tisztást, onnan figyelték a parádét.

Anna mindenfélét beszélt a férfi fülébe. Boldog volt, hogy ő és a kedvese megint gazdagabbak lesznek egy közös élménnyel.

Újra fellőttek egy alakzatot. Odafent ezúttal zöld csillámok szóródtak szerteszét. Fényükben a budai oldalon felsejlett egy tömbszerű épület.

– Látod azt a házat? – bökött felé Anna a jobb keze mutatóujjával. – Az egy szálloda. Egyszer voltam a diszkójában. Egy pasi rá akart venni, szálljak be valami gilisztatenyésztő üzletbe. Lyukat beszélt a hasamba. Persze, csak le akart fektetni.

Ferkó hirtelen kirántotta a karját Annáéból.

– Ezt én nem csinálom tovább! – kiáltotta indulatosan. – Végeztem.

– Mi… mi… hogy mit nem csinálsz?

– A kapcsolatot veled – vágta oda nyersen a férfi. – Elegem van belőled. Megyek haza.

Anna megrémült. Ferkó után kapott, de csak az inge ujját érte el, ami azonnal ki is csúszott a kezéből.

– Mi bajod van? – faggatta sírósan. – Mit tettem? Az előbb még semmi sem volt. Nem értem.

– Hogy mi bajom van? – A férfi hangja még egy regisztert emelkedett. – Te vagy az én bajom, te! A meséid a férfiakról, akikkel összefeküdtél! Mit képzelsz, meddig tűröm, hogy ezzel traktálj? El tudod te képzelni, mit érzek ilyenkor?

– De hát drágám, azzal a gilisztás fickóval nem történt semmi. Faképnél is hagytam, nem foglalkoztam vele.

– És a többiek? Akikkel a lakásodon henteregtél? És még engem is rávettél, hogy belefeküdjek utánuk az ágyadba!

Anna le volt sújtva. Homályosan átvillant rajta a gondolat, hogy ha nem csinál valamit, Ferkó most szakít vele, kidobja az életéből, ő pedig megint egyedül marad, magányosan, szerelemre áhítozva. Ugyan hol és mikor talál még egy férfit, aki ennyire okos, és akivel máris oly sok minden összeköti?

– Ferkó, ne legyél ilyen – kérlelte. – Bármit megteszek, csak ne hagyj el! – Arcán már patakzottak a könnyek.

A férfi megtorpant, merőn ránézett.

– Valóban bármire képes vagy? – kérdezte egészen halkan.

– Bármire, hidd el! – ismételte Anna szenvedélyesen.

Ferkó erősen megragadta a karját, a tekintete hidegen villant.

– Akkor most hazajössz velem, én pedig olyan nőt faragok belőled, akiben nem lesz hiba.

Ujjai acélkarmokként vájtak Anna húsába, aki felszisszent.

– Jaj, ez fáj! – kiáltotta panaszosan.

– Ne nyávogj, nyafogtál volna előbb! – förmedt rá a másik.

Hogy mit értett az „előbb” alatt, azt nem árulta el. Anna jobbnak látta, ha nem kérdezősködik, hanem inkább befogja a száját. Botorkálva próbált lépést tartani Ferkóval, aki csak vonszolta maga után a tűzijáték dörrenései közepette. A férfi a HÉV-en egész úton csupán egyetlenegyszer szólalt meg.

– Tudtam én – sziszegte. – Hogy is hitethettem el magammal, hogy másként fog történni? Anyám már réges-rég megjósolta. Mindig mondogatta, mennyire fél, hogy valami kurva behálóz engem, én pedig nem veszem észre, csak amikor már késő. De nem így lesz, az istenfáját neki, ha addig élek is!

A monológot láthatóan magának szánta, nem várt rá választ Annától. Az megkövülten hallgatta. Gyomrában homályosan gomolygott a szorongás. Ferkó viselkedését látva gyanította, hogy valami nagyon kellemetlen készülődik. De ő dacosan nézett elébe ennek a kellemetlenségnek. Bármi legyen az, vállalja. A fejébe vette, ha törik, ha szakad, megtartja a férfit. Szépen túlesik azon a valamin, amire Ferkó célzott, és akkor majd helyreáll köztük a béke. Megint az a szerelmespár lesznek, akik az elmúlt két csodás hónapban voltak. Ugyan milyen lenne az élete ismét egyedül? – kérdezte magától. Sivár pusztaságot látott maga előtt, amelyben jelentéktelen porszemként sodródik erre-arra.

*

Rados_bántalmazó-INDFerkó komótosan ráfordította a kulcsot a békásmegyeri panellakás ajtajára. Belülről. Odavonszolta Annát az ágyhoz, durván rálökte, majd fölébe mászott. Két vékony, de izmos combjával satuként szorította össze a másik derekát. Anna mozdulni sem bírt, és rémületében is elcsodálkozott, mennyi erő van ebben az egyáltalán nem nagy testű férfiban.

– Szóval, kisanyám, akkor kezdjük az elején – mondta Ferkó. Pupillái összeszűkültek. – Milyen pasasokkal hancúroztál te?

– De drágám, megbeszéltük, hogy az már a múlté – próbált védekezni Anna.

Akkor kapta az első pofont, visszakézből. A férfi tenyere nagyot csattant az arcán.

– Na, most sem vagy hajlandó egyiknek a nevét sem megmondani? – sziszegte Ferkó.

Anna sajgó arcára tapasztotta a kezét. Eleredtek a könnyei.

– Neveket akarsz? – sírta.

– Itt én kérdezek! – rivallt rá a férfi. A következő pofon Anna másik, védtelen arcfelén csattant.

– Elmondok mindent, csak ne bánts! – zokogta.

És sorolni kezdte a neveket. Hasztalan. Minden egyes név után újabb ütést kapott. Amikor az arcát mindkét kezével próbálta védeni, a férfi ököllel bokszolt a felkarjába, egyszer a balba, másszor a jobba. Aztán az oldalába, hol innen, hol onnan, de mindig váratlanul. Annának hamarosan minden csontja sajgott.

– Nesze, te kurva, nesze, te ribanc! – hallotta újra és újra. – Te cafat, te lotyó! A véred hajt, tudom én, te zsidó szuka! Azok állnak ki a placcra, hogy minden jöttment meghághassa őket!

A szidalmak, kérdések és ütések egymást követve záporoztak. Mindegy, hogy Anna válaszolt-e, vagy sem: ha hallgatott, azért kapott egy jókorát, ha igazat mondott, azért. Ha pedig hazudni próbált, akkor az volt az ok a verésre. Mert próbálkozott füllentéssel is, csak hogy a dühödt vallatás véget érjen. A férfi megkérdezte:

– Na, és szakítottál velük, te ribanc? Mondd meg, míg szépen vagyunk!

– Szakítottam, persze, hogy szakítottam.

– Hazudsz! – bődült el a férfi, és öklével ezúttal Anna arcába sújtott.

Az eddig csak nyöszörgött, de most felsikoltott. Halálosan megrémült, hogy a végén még összetörik az orra vagy az arccsontja.

– Hát, nem szóltam… mindegyiknek…, az igaz… – ismerte be dadogva, felrepedt szájáról nyalogatva a vért. – De én úgy vettem, vége.

– Te hülye liba! – lihegte a férfi. – Tudod, mikor van vége egy viszonynak, he? Tisztában vagy te azzal? – Kezét megint ütésre emelte.

– Ne bánts, az isten szerelmére – könyörgött megint Anna. – Magyarázd el, kérlek, mert tényleg nem tudom! – Ebben a pillanatban bármit bevallott volna, csak ne verjék tovább.

– Előbb kapsz egyet, azért, mert még erről sincs fogalmad – mondta a férfi, és már adta is a pofont. – Most pedig elmagyarázom. Szépen, egyesével felhívod őket, és megmondod, hogy soha többé nem akarsz velük találkozni. Megvan a számuk abban az istenverte noteszodban? Na, mondd már! – rázta meg Annát teljes erőből.

– Van, akié megvan – suttogta Anna.

– Szóval még tartogatod is a számaikat, he? Nesze, nesze! – zuhant le ismét két ökölcsapás. – Úgy gondolod, jók lesznek még azok neked kurválkodni!

Anna egy darabig kapkodta a levegőt, amíg válaszolni bírt.

– Nem, dehogy – lehelte. – Megtelefonálom nekik, hogy vége, esküszöm!

– Akkor már tudjuk is a holnap délelőtti programodat – hangzott a válasz. – Mert egy kapcsolatban te meg én vagyunk, megértetted? – emelte fel a hangját ismét a férfi. – Nem ám mi meg én, ahogy nálad szokás. A te meg én jelenti a mi-t, világos? Ezt most szépen beléd verem, hogy alaposan megtanuld.

Anna kapkodta a fejét, és sikoltozott az ütések alatt. Homályos tudatán átfutott: hogyhogy a szomszédok a papírvékony falakon túl nem csinálnak semmit? De senki nem figyelt fel a hangokra, legalábbis nem lehetett róla tudni. A férfi lassan kifáradt a veréstől. Anna figyelte, amint hörögve tornyosul fölötte, szőke haja csapzottan hullik a szemébe, zihál, résnyire nyitott, vékony szájából fröcsög a nyál. Ez nem az általa eddig ismert, kedves és szelíd Ferkó volt, hanem egy könyörtelen inkvizítor, aki elhatározta, hogy kiszedi belőle, amit hallani akar.

Utolsó kérdése mindennél hajmeresztőbb volt:

– Az anyád férjével is lefeküdtél?

Anna annyira megdöbbent, hogy a fájdalomról is elfeledkezett. Elszörnyedve bámult a férfira. Még hogy Tomával! Igaz, sokat mesélt róla Ferkónak, mennyire jóban vannak, sőt, rajonganak egymásért, de mindig is úgy tekintettek egymásra, mint apa és lánya. Hogy feltételezhet róla bárki ilyen borzalmat?

A férfi, látva Anna elképedését, zihálva lemászott róla.

– Látom a szemeden, hogy nem – mondta. – Na, eddig ennyi. Várj, mindjárt jövök.

Kiment a fürdőszobába, Anna hallgatta motozását, és csak hevert tovább az ágyon. Üresnek érezte magát. Mozdulni sem bírt, de ha tudott volna, sem lett volna kedve hozzá. Az idők végezetéig képes lett volna ott feküdni. A történtek hihetetlennek rémlettek fel előtte. Pedig vele történt minden, ismételgette magában.

A férfi fehér műanyag tégellyel a kezében jött vissza a nappaliba.

– Gyere, ülj fel – mondta Annának, majd a lámpa fényénél alaposan szemügyre vette az arcát és a karjait. – Csupa kék-zöld folt lettél – állapította meg. – Ez itt körömvirágkrém, jó a zúzódásokra. Most szépen bekenjük a foltjaidat, ez a kenőcs hamar elmulasztja őket. Más se hiányzik, mint hogy az anyádhoz fuss panaszkodni, ő pedig feljelentsen engem a rendőrségen.

Rados Virág

Rados Virág

– Nem megyek az anyámhoz – suttogta a sikoltozástól berekedt Anna. – Eszembe sem jutott. Hiszen megállapodtunk – tette hozzá ügyefogyottan, az egyezségre célozva, miszerint bármit vállal, csak a férfi ne hagyja el.

A másik meghökkentő gyöngédséggel kenegette Anna arcát és karját. Az ültében is összecsuklott, mint egy rongybaba, és arra gondolt: mindenki azt mondaná, normális nő ezt nem hagyta volna. De ő nem olyan, mint a többség, tette hozzá magában. Ő a szerelemért bármit kibír, bármire képes.

A csendben ügyködő férfira nézett. Hirtelen úgy érezte, kettősük jobban összeforrt az imént lezajlott jelenet által, mint korábbi boldogságuk idején. A verés és a megverettetés most már összeköti őket, mint eltéphetetlen kapocs. A férfi skarlát betűt égetett a mellére.

– Na, aludjunk, holnap sok dolgunk van – mondta Ferkó.

Atlétára és alsónadrágra vetkőzött, bebújt Anna mellé a paplan alá, és már szuszogott is.

Anna sokáig bámult a sötétbe. Nem jött álom a szemére. Az járt a fejében, amivel a férfi vádolta, és amiért mintegy rásütötte bőrére a női szégyen jelképét. Kicsinek érezte magát, senkinek és semminek. Hogy lehet ez? – tépelődött. Hiszen sikerült megtartania Ferkót. Azt képzelte, nélküle lenne senki és semmi, és most tessék: vele is az. Aztán rájött: a bűnei miatt van így. A férfi vádjai igazak, a verés helyénvaló. Bűnös ő a lelke legmélyéig, a csontja velejéig. Romlott nő, alja ember, csatornatöltelék. Undorodott magától.

Magzatpózba kuporodott. Hiába aludt a másik közvetlenül mellette, magányosabb volt, mintha iránytű nélkül bóklászna a sivatagban. Az járt a fejében, biztosan a pokolra jut, ott fog égni egy örökkévalóságon keresztül.

Rados Virág: Bántalmazó házasság
Jaffa Kiadó, 2012