Feldmár András, Büky Dorottya: Útmutató tévelygőknek (részlet)

Posted on 2013. március 11. hétfő Szerző:

0


Feldmár-Útmutató-bor180pxSzeretet, akarat, és a valóság gyűlölete

Sartre Dosztojevszkij nyomán beszél arról, hogy ha nincs Isten, minden megengedett. R. D. Laing innen indul, de tovább megy: valóban minden megengedett… legalábbis addig, amíg magunk között másban meg nem egyezünk. „Nincs semmi baj, hagyhatod, hogy sodorjon az élet, amerre akar, sem magadnak, sem másoknak nem ártasz, ha a dolgok csak úgy történnek veled. Úgy tűnik, jó irányba mozdulsz. Más lenne a helyzet, ha a tetteid fájdalommal és pusztulással járnának” – mondta nekem.

A „Ne árts!” hippokratészi parancsa határozta meg a szakmai magatartását, elutasította az „antipszichiáter” címkét, mert mindent elkövetett, nehogy kárt tegyen a másik emberben. A pszichiátriai kezelés számára egyenlő volt azzal, ahogyan a másikkal bánt. Ehhez pedig elengedhetetlenül hozzátartozott számára az udvarias és tisztelettel teli viselkedési szabályok betartása. Antipszichiáternek azokat a kollégáit tartotta – és ők voltak többségben –, akik nyilvánvalóan kárt okoztak a betegeiknek azzal, ahogyan bántak velük. Laing nem azonosult semmiféle mozgalommal, nem hitte magáról, hogy eredeti, és nem dédelgetett világmegváltó álmokat.

A Richard L. Gregory szerkesztette The Oxford Companion to the Mind (1987) című enciklopédiában Laing maga írta – egyes szám, harmadik személyben – Az interperszonális tapasztalás Laing felfogása szerint szócikket. Ebben ez olvasható: „Laing érdeklődése elsősorban arra irányul, hogy megfigyelje és leírja, mit árulnak el az emberek közötti interakciók az emberi tapasztalásról.” Igen, kétes bizonyosságú magyarázatokkal már tele van a padlás. Ezzel szemben pontosan leírni és ábrázolni, hogy mi a helyzet a valóságban, elég nehéz. Laing felfogásában a diagnózis a megfigyelésnek és megismerésnek azt a folyamatát jelenti, amelyben egymás után fejtjük fel a rétegeket, úgy, hogy a lehető legpontosabban írjuk le azt, ami van. Az, amit akkurátusan leírunk, mint egy fátyol ellebben, szertefoszlik, a leíró folyamat felfedi a következő réteget, amelyet ismét csak meg kell ismernünk, le kell írnunk, és így haladunk tovább, fátyol fátyol után lebben, a végtelenségig. A tévelygő ember és a terapeuta együtt, szűnni nem akaró kíváncsisággal vizsgálják, hogy mi az, ami van, mi a helyzet, és ebben a folyamatban könnyebbül meg a páciens.

Ugyanebben a szócikkben saját jellemzése szerint Laing „az emberi elme megértéséhez kapcsolódó eredményeit azon a területen érte el, amelyet nagyjából az empirikus, interperszonális fenomenológia tereként írhatunk le, ami része a társadalmi fenomenológiának”. Sokszor hallottam tőle: „Csak annyira lehetsz okos, mint a társaság, amit kiválasztasz magadnak.” Teljesen egyetértett E. E. Cummingsszal: „I am, through you, so I.”

Feldmár András

Feldmár András

Én úgy tapasztaltam, hogy Laing cselekedeteit soha nem elméleti megfontolások vezérelték: ő egyszerűen csak volt. Soha nem dogmatikus, soha nem cinikus, de gyakran szkeptikus. „Biztos vagy benne?” – ez volt az ismétlődő kérdés. Képesek vagyunk megtapasztalni az egységet valamennyi élőlénnyel és az Univerzummal, ez tény. De jelent ez bármit? Lehet, hogy az egész csupán illúzió. Tudhatjuk biztosan? Érzékelhetjük önmagunkat magányos, elszigetelt, porhüvelybe zárt egóként, ez tény. De lehet, hogy ez is csupán csak illúzió.

A Laing oldalán 1974-től 1989-ig – a haláláig – végzett munka alapjaiban meghatározta terápiás gyakorlatomat. A tapasztalati és ismeretelméleti anarchiát támogató nyíltszívű és nyitott tudatú megközelítése; bátorítása, hogy a rossz dolgokból kihozható a legjobb; a trauma és felépülés demisztifikálása; jelenléte és meggyőződése, hogy múltbeli szenvedéseinktől megszabadulva képesek lehetünk élni az életünket; ártalmatlansága és hite, hogy mi mind egy csónakban evezünk, hogy nincs mi és ők – mindez a mai napig kimeríthetetlen forrás, amelyből ösztönzést és vigaszt merítek.

Szeretném felhívni a figyelmet munkásságának két nagyon fontos, de gyakran elutasított, marginalizált vagy kritizált aspektusára.

Laing felismerte, hogy bármilyen, akár igen korai trauma megakasztja a fejlődést. Ha valami szörnyűség történik a méhen belül, az ember megreked, és nem képes teljes mértékben felfogni a későbbi eseményeket, a születését, a szoptatást, és így tovább. Egy harminc éves férfi élhet úgy, mintha még meg sem született volna, hogy kimarad minden közbülső tapasztalata. A méhen belüli élményeket leképezik a későbbi események. Minden kapcsolat úgy indul, mint egy fogantatás, a kapcsolat tartama, mint a terhesség, a vége, mint a születés. Persze mások is írtak erről, például Otto Rank, de nem írták le olyan részletesen és finoman a mintákat, ahogyan Laing, aki úgy vélte, hogy az elmúlt ötven év egyetlen jelentős elméleti hozzájárulása a pszichológiához Stanislav Grof tudattalannal kapcsolatos kutatása volt. Grof a perinatális események későbbi pszichopatológiás leképeződése kapcsán ugyanazt a mintát fedezte fel, mint Fodor Nándor az álmokkal végzett analitikus munka során, már 1949-ben.

A másik terület, amelyet mindezidáig nem vettek elég komolyan Laing munkásságában, a pszichedelikus, enteogén és empatogén szerek pszichoterápiát kiegészítő, megfontolt alkalmazásának kutatása és gyakorlata. Míg Grof a saját gyakorlatában intrapszichésen alkalmazta az LSD-terápiát (a beteg egy hálózsákban feküdt, bekötött szemmel, esetleg válogatott zenéket hallgatva), addig Laing maga is módosult tudatállapotba lépett (a szerből a páciensnek adott adag felét bevéve), így interpszichés kapcsolatba tudott kerülni a páciensével. Manapság az egész világon újjáéled a pszilocibin, az ayahuasca, az MDMA, az LSD és hasonló anyagok pszichoterápiai segédanyagként – a súlyos poszttraumatikus stressz szindróma, a halálfélelemmel kapcsolatos szorongások és a szenvedélybetegségek kezelésében – történő alkalmazásának kutatása, ami igazolja Laing hipotézisét, miszerint a gyógyulást, illetve az „ébredést” hatékonyan segítik ezek a szerek.

Egyszer valamilyen úton-módon eljutott hozzám a zárt osztályról terápiára egy nagyon konzervatív, középkorú nő. Odabent ECT-kezelést és erős gyógyszereket kapott, alkalmanként lekötözték, mert eltökélt szándéka volt, hogy megöli magát. Három hónapig úgy járt hozzám, hogy soha nem szólt egyetlen szót sem. Csak ültünk ott némán óráról órára, én néha megosztottam vele pár gondolatot, amelyekről úgy véltem, hogy ebből az együttlétből fakadnak, és kapcsolatban lehetnek akár az ő állapotával, akár a kettőnk viszonyával. Az első szavai három hónap után ezek voltak: „Félek tőled.” Attól félt, hogy esetleg megfosztom a szabadságától – attól a szabadságától, hogy megölhesse magát. Számomra nyilvánvaló volt, hogy a nő azért érzi reménytelennek a helyzetét, mert végzetesen beleragadt a szerepeibe, és az öngyilkosságon kívül nem lát más kiutat a heti hét napon és napi huszonnégy órán át tartó szappanoperából, amely nem adott neki időt és lehetőséget, hogy önmaga lehessen. Egészen addig nem jutottunk előbbre, amíg eszébe nem jutott, hogy a terápia kiegészítéseként megpróbálkozik az LSD-vel. Akkor már jó ideje semmilyen gyógyszert nem szedett. Az LSD után azonban még inkább kétségbeesett. Ennek ellenére – bátran vagy ostobán, ki tudja? – néhány héttel később ismét próbálkozott. A reménytelensége azonban csak mélyült. Enyhülés nem jött. Újabb néhány hét elteltével úgy döntött, hogy harmadszor és egyben utoljára ismét próbát tesz az LSD-vel. A hatás ezúttal látványos volt: az utazásról megkönnyebbülten és felszabadultan tért vissza. Megismerte azt a tudatállapotot, amelyben nincsen szégyen, megértette, hogy lehet nemet mondani anélkül, hogy szégyent vagy bűntudatot érezne, vagy eluralkodna rajta a félelem az elhagyatottságtól. Rátalált igazi énjére, amely más és több volt minden rákényszerített szerepnél. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, és az állapotában azóta sem következett be visszaesés.

Laingnek a The Divided Selfben használt kifejezéseivel élve ez a nő eljutott oda, hogy „a másik tárgyából” (object-for-the-other) a „a saját vágyának az alanya” (subject-of-desire) legyen. A család, különösen az elsődleges gondozó, aki általában az anya, elősegítheti, de akár hátráltathatja is a gyermek azon képességét, hogy mások társaságában is önmaga tudjon lenni. Bár Lainget azzal vádolták, hogy igazságtalan „boszorkányüldözést” folytat az anyákkal szemben, figyeljük meg, milyen óvatosan fogalmazza meg a témával kapcsolatos mondanivalóját az első könyvében:

„Az anyai viselkedésnek elképzelhetők olyan formái, amelyek inkább akadályozzák, mintsem megkönnyítik vagy »megerősítik« a gyermek génjeibe kódolt, veleszületett hajlamok kibontakozását, amelyek révén a gyermek elérheti a létbiztonság elsődleges fejlődési szintjeit. Sőt, nemcsak az anya, hanem a teljes családi környezet akadályozhatja – ahelyett, hogy elősegítené – a gyermeknek az igazi társas létre és arra való képességét, hogy mások között is önmaga legyen.”

Nincs itt semmiféle dogmatikus kinyilatkoztatás vagy vádaskodás. Laing csupán töpreng. „Lehetséges, hogy…?” Én pedig azt mondom: igen, lehetséges. Öngyilkos hajlamú páciensemnél nem kellett volna szükségszerűen összetett mentális betegséget megállapítani, majd elektrosokkal és mérgekkel kezelni őt. Csupán arra volt szüksége, hogy meghallgassák, olyan feltétel nélküli szeretettel, amely elismeri és elfogadja az ő teljes lényét. Ez a feltétel nélküli szeretet kínálta a menekülést az engedelmesség és a jóság börtönéből, ez engedte meg neki, hogy rátalálhasson rég elvesztett valódi énjére, és ismét eggyé válhasson vele. Az LSD pedig segített neki regresszálni.

Feldmár András, Büky Dorottya: Útmutató tévelygőknek
Jaffa Kiadó, 2012