Ismeretlen ismerős | Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg

Írta: Tóth Zsuzsanna

Olvasni jó – gondolja mindenki, aki olvas. Ám ráérezni az olvasás ízére nem mindenkinek megy könnyen. Az olvasóvá nevelés folyamatában izgalmas eszköz lehet, segíthet Vango, a hős furcsa, kalandokkal teli története.

A hazátlan herceg története 2012-ben jelent meg, s nem önálló mű: a tájékozottabbak már 2011-ben találkozhattak a Vango – Ég és föld között című első résszel. Mindkettőt el kell olvasni, hogy megismerjük a regényt. Mivel a Móra adta ki, azt gondolhatnánk, hogy gyerekeknek, kamaszoknak szól, ám úgy vélem, több korosztály lelheti örömét benne. Elsődlegesen inkább az érettebb fiatalok, mint a gyerekek, bár ismerek lelkes olvasót az idősebb korosztályokból is.

Hogy miért mégis gyerek- vagy ifjúsági könyv? Mert alapvetően mese. Egyszerű – nem kíván nagy szellemi erőfeszítést az olvasótól, ugyanakkor mindvégig lebilincselő. Tele látványos fordulatokkal, érdekes ember-vázlatokkal, jóleső ráismerési lehetőségekkel, feszültséggel, ám – a mesének megfelelően – boldogító érzésekkel is. Vannak benne ismert klisék, tényszerű és hihetetlen momentumok, kellő mennyiségű humor, finoman adagolt erőszak és szerelem, élet és halál.

Maga a szerző – Timothée de Fombelle – ebben az évben lesz negyvenéves, fiatal ember tehát, de már sokféle dologgal foglalkozott. Regényíróként az ugyancsak két kötetes Ágrólszakadt Tóbiás című művével lett ismert, de foglalkozott a színházzal is, s minden bizonnyal erősen érdeklődik a filmművészet iránt, legalábbis a Vango jelenettechnikája, meseszövése alapján sejthető… De Fombelle sikeres alkotó, Franciaországon kívül is aratja a babérokat, számos díjat nyert el, s regényei több nyelvre fordítva jutnak el egyre több, elsősorban fiatal olvasóhoz.

A szerző az Ágrólszakadt Tóbiás képzelt figurái és világa után sem fogta vissza fantáziáját; legújabb hősének, Vangónak története, annak mindkét része, gazdag képzelőerőről tanúskodó olvasmány. Ez a sztori sincs valójában lezárva; Vangót a végén a happy end törékeny pillanatában látjuk ugyan, de bőven marad még mögötte, körülötte vihart keltő rossz szándék, fel nem derített titok, így bármikor találkozhatunk a hírrel, hogy készül a harmadik kötet is…

De Fombelle azt nyilatkozta valahol, hogy boldogságra törekvő ember. Ez a mű mindkét kötetéből sugárzik, mivel a történetet minden probléma és súly ellenére különös derű lengi át. Egyes méltatói a mágikus realizmus jelzővel is illetik, amit e sorok írója kis túlzásnak ítél, de kétségtelen, hogy a Vango hordoz a realitáson túli stílusjegyeket, amelyek azonban sokkal inkább hajaznak a Batman/Pókember-féle alkotásokra, mint mondjuk a García Márquez által fémjelzett irodalomra. A sok ismerős panel – és a sok valós személy, aki felbukkan a történet történelmi hátterében – szinte megnyugtat, az otthonosság érzésével tölti el az olvasót. Hiszen többnyire boldogító, ha ráismerünk korábbi tapasztalatainkra.

A meseszerű, vagy inkább fantasztikus-kalandos cselekményszövés megengedi a szerzőnek, hogy a figurák ne a maguk teljes emberi mivoltában lépjenek elénk, csupán azon oldaluk megmutatásával, amelyet a történet mindenképpen megkíván. A sodró lendületű utazásban nem firtatjuk az olyan apróságokat (különösen az első részben), hogy miképpen jut el Vango „A” pontból „B” pontba oly könnyedén, mindenféle, például anyagi nehézség nélkül, és hogy időben hogyan reagálhatnak az eseményekre oly gyorsan, miközben a technikai eszközök fejlettsége még messze elmarad a 21. századétól. Nem foglalkozunk azzal, hogyan lehet észrevétlennek maradni a párizsi rendőr-főkapitányság épületében vagy a Zeppelin belsejében… nem is érdemes. A regényt, ha belekezdtél, muszáj olvasni – s ha lehet, egyvégtében a két kötetet. A mese dinamikusan fejlődik, és ehhez méltóan sűrűsödnek a felhők is Vango és szigete fölött. Az első kötet idillikusabb környezetét, ahogy a gyermek ismeretei gyarapodnak s önismereti vágya is nő, egyre vadabb társadalom képe váltja fel, az utazások és kalandok veszélyesebbé válnak, a tét élet vagy halál.

A hazátlan hercegben Vango már sokkal inkább a történelem által meghatározott világban él, a második világháborúra készülődő, majd a háborúban gyötrődő Európában. A történet szálai innen természetesen elágaznak, hol a távoli Amerika, hol a szintén távoli szovjet birodalom helyszíneire. A történelem azonban díszlet – vagy még inkább laza kanavász, amely keretet ad –, jólesik ráismerni, de a cselekmény mégis mintha egy párhuzamos, nem ismert világban hömpölyögne.

A második kötet első lapjain felidéződik a múlt, ám alig néhány perc, és máris 1936-ban vagyunk. Vangót, a hazátlan és múlttalan ifjút a sors ide-oda kényszeríti, miközben keresi születése és szülei titkát. Alapvetően azt szeretné megtudni, „honnan pottyant az emlékek nélküli gyermek Szicília fekete, gömbölyű kavicsaira”. Segítői és társai szintén titkokat hordoznak, többnyire magányos „harcosai” az igazságnak, a Jónak; míg ellenségei a másokon átgázolók, a maffiatörténetek gonoszai közül kerülnek ki. Vango a világ kegyetlenségei közepette nem egy esetben talál megnyugvást, enyhítő rejteket egy kolostor vagy zárda falai között, de útja mégis mindig továbbviszi, nem hagyhatja figyelmen kívül a külső világot.

A krimi feszültségű mesében pergőn váltják egymást a képek; szeretni való és gyárilag gyűlöletes alakok harcolnak változatos és idegfeszítő módon. A szerencse forgandóságának és a véletlenek összjátékának köszönhetően meglehetősen összekuszálódott szálak csak nehezen tisztázódnak. A filmszerűség, amely egyébként az egész regényre jellemző, az idők és helyszínek folyamatos változása, valamint a párbeszédek feszessége – amelyekben mégis megmutatkozik a drámai szituáció mögöttese is – rendkívül izgalmassá teszi az olvasást. Az ember nehezen szakad el tőle, s ebben sokat segít egyébként a remek, szellős tipográfia, és a feszes fogalmazás is – Pacskovszky Zsolt plasztikus fordítása.

A történetet nem áll szándékomban ismertetni – nem csupán azért, mert nem nagyon illik egy kalandregény vázlatát megadni, hanem azért sem, mert nehezen lehetne összefoglalni gazdagságát. Hogyan is lehetne zanzásítani a bonyolult mesét, amelyben elveszett gyermek, titokzatos nevelőnő szakad el s talál ismét egymásra? Amelyben szédítő magasságokban is fontos dolgokról esik szó; amelyben szüleit vesztett, boldogtalan és mégis szabad leány és fivére élnek vad és romantikus birtokukon? Ahol rablókból még nagyobb gazemberekké lett alakok döntenek emberi életekről; ahol a politika és a háború ellen olykor egy zárdában lehet csak menedéket lelni; ahol a családtagok egymás sorsát tartják kezükben – mint légtornász a társát… Ahol az átlagos, ám rendkívül kitartó felügyelő lassan ugyan, de szétszálazza a gubancos kapcsolatokat, és ahol a megalkuvások hálójában barátnak hitt emberekről derül ki az ellenkezője.

És higgyék el, még töredékét sem érintettem a lényegnek. Nem kalandoztunk a kiindulást jelentő parányi szigeten, nem érintettük a Zeppelin gazdájának és utasainak megpróbáltatásait, nem esett szó skóciai vadócokról és párizsi szilveszteri vacsoráról…

Legyen elég annyi: szövevényessége ellenére (talán amiatt is) befogadható és szerethető a történet. Vango – a maga ábrándos és szikár akarásával rendkívül vonzó főhős; Ethel, a fiú lobogva lázadó szerelmese, a kifinomult gasztronómiai tehetségű Mademoiselle vagy Vakond, a titokzatos lány – és a többi fontos, esetleg éppen csak felbukkanó szereplő – érdekessé válik. Még a „Rosszak” is figyelemre méltó ellenfélként lépnek színre. Sorsuk, szétválásaik és összetalálkozásaik, küzdelmeik és sikereik felkeltik érdeklődésünket, történetük nem engedi el az olvasót. De Fombelle műve alkalmas arra, hogy magával ragadja azokat, akik szeretik a jó történeteket, és kiváltképp jónak tartom arra, hogy az olvasás örömeivel ismertesse meg a fiatalokat. Éppen ezért ajánlom szülők, pedagógusok figyelmébe is – mindkét kötetet.

Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg
Móra Kiadó, 2012

»Timothée de Fombelle: Vango – A hazátlan herceg – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg