Első fejezet | I. | Oberwinter, Németország
Vastag hótakaró lepte el a falut aznap reggel. Az utcákra hideg csend telepedett. A szállodával átellenben parkoló autókat dér borította – kivéve egyet, amelynek első szélvédőjét kör alakban megtisztította egy kesztyűs kéz. A fekete üveg mögött vöröslőn fel-felparázslott egy cigarettavég.
Egy fiatal nő fordult be a sarkon és sietett fel a hotel lépcsőjén. Úgy öltözött, mint aki futni indul: csuklyás melegítőfelsőt, -alsót, futócipőt és gyapjúsapkát viselt, a hátán pedig apró hátizsák volt. De ez a reggel nem volt futásra való, és az éjszakai havazás óta egyetlen lábnyom sem távolodott el a szállodától. A nő kinyitotta a bejárati ajtót, majd eltűnt. A kocsiban lévő cigaretta mind gyorsabban parázslott, míg ki nem aludt.
Gillian felért a szálloda lépcsőjének tetejére, lábujjhegyen átszelte a lépcsőpihenőt, majd besietett a szobájába. A függönyökön átszűrődő piszkos félhomályban az elhanyagolt szoba még kopottabbnak tűnt. Cigarettabűz áradt a vékony matracból, az érintetlen ágyneműből, a vastagon lakkozott bútorzatból, a padlódeszkákra hajított régi szőnyegekből. Egyedül az öltözőasztalkán lévő fekete laptop jelezte az elmúlt harminc évben bekövetkezett változásokat.
Gillian levette a sapkát, megrázta hollófekete haját. Vetett egy pillantást a tükörre, és kissé kellemetlen meglepetésben volt része: még mindig nem érezte megfelelőnek az új hajszínét. Ha ő nem ismer magára, talán mások sem ismerik majd fel. Lehúzta a cipzárt a felsőjén, és kibújt belőle.
Sápadt karját sár csíkozta; az ujjai felhasadoztak és véresek lettek a sötétben mászástól, de nem bánta. Megtalálta, amiért ment. A számítógéphez lépett, felhajtotta a tetejét és bekapcsolta. Odalent az utcán becsapódott egy kocsiajtó.
Miközben a gép életre kelt, valami kiengedett Gillianben. Az adrenalin elapadt. A lány kimerült volt, didergett. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy várjon a számítógépre; a fürdőszobába lépve levetkőzött, lehámozta bőréről a nedves szövetet. A ruháit halomban hagyta a padlón, és belépett a zuhany alá. Az öreg szálloda talán nem szolgált sok kényelemmel, de legalább a vízvezetékek működtek. A forró víz Gillian arcába csapódott, a fejbőrére tapasztva a haját. A záporozó víz tűszúrásai felmelegítették a bőrét; az izmai kezdtek ellazulni. Gillian lehunyta a szemét. Az eléje táruló sötétségben látta a várat a sziklaormon; a jeges kőfalat és az apró hasadékot; a rémületet a torkában, amint nekifeszült az ódon ajtónak…
Gillian szeme felpattant. A gőz és a víz fehér függönyén túlról egy hangot hallott a hálószobából. Talán nem is hallott semmit – a szálloda öreg berendezése folyton reccsent és nyikorgott –, ám az elmúlt három hét során Gillian új félelmekkel ismerkedett meg. Nyitva hagyta a csapot, kilépett a zuhany alól, és maga köré kanyarította a kicsiny szállodai törülközőt. Nedves nyomokat hagyott maga után a padlódeszkákon, amint lábujjhegyen a hálószobába lépett.
Nem volt bent senki. A két ablak között, az öltözőasztalkán a laptop ciripelt.
Ismét hallatszott a zaj – kopogtattak az ajtón. Gillian nem mozdult.
– Fräulein – telefon.
Egy férfihang volt az, nem a szálloda tulajdonosáé. Gillian az ajtóra nézett. Elfelejtette beakasztani a biztonsági láncot. Merje-e most a helyére csúsztatni, vagy csak elárulná vele a jelenlétét? Felkapta a csuklyás felsőt az ágyról, felhúzta a cipzárt a melle fölé, aztán belebújt a párna alól kivett pizsamaalsóba. Így kevésbé érezte magát sebezhetőnek.
– Fräulein? – A hang nyers volt, türelmetlen – vagy csak Gillian képzelte így? Nem. Gillian rémülten látta, hogy a kilincs kezd lefelé mozdulni.
– Itt vagyok – kiáltotta, ügyelve, hogy ne tűnjön ijedtnek. – Ki az?
– Telefon. Fontos hívás, Fräulein. – De a hang nem fontosságra vallott – hazug, begyakorolt, rossz pillanatban elhangzó, a film szinkronjából kilógó mondat volt. A férfi odakint továbbra is lenyomva tartotta a kilincset, a zár nyelve nekifeszült a keretnek.
– Nem tudok azonnal menni – mondta Gillian. Felkapta a laptopot az öltözőasztalkáról, betette a hátizsákjába. – Öt perc múlva lent leszek.
– Fontos. – A zárban nem odaillő kulcs csikordult. Gillian odaugrott, sebtében beakasztotta a biztonsági láncot. Megragadta a kilincset, de a túloldalon a szorítás nem tűrt ellenállást. Gillian ujjain kifehéredtek a bütykök; a csuklója hátracsavarodott.
A zár egy reccsenéssel megadta magát. Az ajtó felpattant, hanyatt lökve Gilliant a padlón. A lánc megfeszült, de kitartott. Az ajtó remegve megállt. Gillian fojtott szitkozódást hallott. Egy láthatatlan kéz visszahúzta egy kicsit, majd ismét előretaszította az ajtót. A lánc ismét kitartott.
Gillian kábán, kétségbeesetten tápászkodott fel. Vér csorgott lefelé az arcán, ahol az ajtó horzsolta, de nem vette észre. Tudta, mit kell tennie. A vállára hajította a hátizsákot, feltépte az ablakot, és kimászott a parányi erkélyre. Az épület oldalán egy rozsdás létra vezetett lefelé, amely tűz esetén a menekülést lett volna hivatott szolgálni. Gillian ragaszkodott hozzá, hogy tűzlétra melletti szobát kapjon, bár reménykedett benne, hogy nem lesz szüksége rá. Azt hitte, hogy Mainz után lerázta az üldözőit. Lehúzta a ruhaujját a kézfejére, és a legközelebbi gyűrű felé nyúlt.
Egy másodperccel azelőtt, hogy elérte volna, az egész létra megremegett. A gyűrűkről lerázódott a hó. Gillian lepillantott. Megdermesztette a tüdejét a jeges levegő. A kavargó ködön és hóesésen keresztül egy sötét alakot látott, aki feléje mászott. A szoba belsejéből újabb reccsenést hallott, a férfi bizonyára majdnem kiszakította a láncot a helyéről. Talán meghallotta valaki a zajt, bár Gillian kételkedett ebben. Nem látott másik vendéget azóta, hogy bejelentkezett.
Csapdában volt. Visszakecmergett az ablakon, a fürdőszobába rohant, és bezárta az ajtót. Két percig sem fog kitartani, de talán elég lesz. Remegve a kád szélére tette, és kinyitotta a laptopot. A hálószobából hangos reccsenést hallott, amikor a lánc végül megadta magát. Valaki berontott, megtorpant, majd az ablak felé vette az irányt. Ezzel nyer még néhány másodpercet.
De írni – magyarázni – nem volt idő. Gillian a gép mögé nyúlt, bekapcsolta a fedélbe épített webkamerát. Megvillant az adatkártya modem jelzőfénye, ahogy létrejött a kapcsolat; a képernyőn megnyílt egy új ablak, névlistával. Gillian káromkodott. Mindegyik szürke volt, a külvilág számára halott. Alkalmasint még mélyen aludtak.
Odakintről, a hálószobából egy pillanatig tanakodás hangjai hallatszottak, majd a behatolók közeledtek a fürdőszoba felé. Súlyos lábbelivel az ajtóba rúgott valaki, olyan erővel, hogy Gillian azt hitte, az ajtó leesik a zsanérjairól. De kitartott. Gillian kétségbeesetten görgette a neveket. Valaki biztosan fent van. A jelzőfény narancsszínűre váltott, Gilliannek majdnem megállt a szívverése, de egy pillanattal később helyreállt a kapcsolat, és a fény zöldre váltott. Újabb rúgás; az ajtó ezúttal megmozdult.
A lista legalján Gillian megtalálta, amit keresett: egyetlen, határozott nagybetűkkel írt nevet. NICK – hát persze, ő fent szokott lenni. Nick biztosan megteszi. Rákattintott a neve melletti gombra, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Nem várta meg, hogy válaszoljon, hanem megkereste a fájlt, és az elküld gombra kattintott. Az adatkártya jelzőfénye hevesen vibrált, ahogy elkezdte kijuttatni az adatokat a számítógépből.
Tom Harper
Mozogj már, mormogta Gillian. Várta, hogy megjelenjen Nick arca a monitoron, hogy figyelmeztethesse, és elmondhassa neki, mit tegyen az adatokkal – ám a négyszög, ahol lennie kellett volna, sötét, üres maradt. Válaszolj, az istenit.
„Körülbelül egy perc van hátra”, írta ki az állapotjelző. De Gilliannek nem volt ennyi ideje. Beszuszakolta a laptopot a kád mögötti apró ablaknyílásba. Begépelt a billentyűzeten két rövid sort, fohászkodva, hogy az üzenet eljusson valakihez. Újabb rúgás. Gillian elhúzta a zuhanyfüggönyt a kád előtt, hogy elrejtse a számítógépet.
Az ajtó betört. Egy hosszú, fekete kabátot és fekete kesztyűt viselő férfi lépett be a hasadt ajtókereten, a szájában tűként parázsló cigarettával, és Gillian felé mozdult.
Éles sikoly szállt tova az utcán, mígnem beleveszett a hideg ködbe. Porhanyós hó töltötte meg a bejárati ajtó előtti lábnyomokat. A csikorgó hóláncú autó elhajtott. A világ másik végén pedig felvillant néhány pixel egy monitoron, jelezve, hogy üzenet érkezett.
Fordította: Tomori Gábor
Tom Harper: Titkok könyve
Ventus Libro Kiadó, 2012
536 oldal
ISBN 978 963 992 6967
Olvass bele 
Posted on 2013. február 12. kedd Szerző: olvassbele
0