Bezzeg a franciák… | Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Posted on 2013. február 9. szombat Szerző:

1


Írta: Tóth Zsuzsanna

druckerman_nem harap-bor„A legnagyobb öröm az életben, nézni, ahogy a gyerekek felnőnek.”

Eleinte nagyon vegyes érzelmekkel olvastam a bestseller írónak kikiáltott Pamela Druckerman könyvét. Hol csodálkozva, hol hitetlenkedve, mindvégig arra gondolva, milyen kár, hogy nem vagyunk franciák. Ha csak a fele igaz ugyanis megállapításainak, máris megérné. (Párizsról nem is beszélve.)

Aztán egyre inkább meggyőzött. Az olvasott tételeket igazolni csupán néhány empirikus kísérlettel tudom, és nem tekinthetőek mintaértékűnek megállapításaim (olvasás közben egyetlen hátulgombolóson gyakoroltam) – de állíthatom, hogy a legfontosabb tételek működnek.

Nehéz meghatározni, mi a műfaja a könyvnek, amelynek gusztusos borítója megidézi a francia „Bonne Maman” imázst – máig emlékszem az első ilyen kockás-vinyettás gesztenyelekvárra, amit Franciaországban ettem, mit mondjak, fenséges volt. (Ma már nálunk is lehet kapni, és mintha nem lenne olyan, mint az a régi…)

Visszatérve a műfaji kérdésre: nem egyértelműen regény, de gyermeknevelési szakkönyvnek sem nevezhetjük, bár legalább tanácsainak fele átültethető a gyakorlatba… Talán regényes nevelési tanácsadónak hívhatnánk, hiszen bepillantást nyerünk egy amerikai újságírónő életének és családjának hétköznapjaiba, amelynek színhelye Párizs, s gondjait főként gyereknevelési kérdések jelentik. Nevezhetnénk napló-regénynek is, hiszen az író személyes gondolatait ismerjük meg, amelyek a házassággal járó országváltás, majd a családi élet és annak problémái körül forognak. (Lásd pl.: gyereknevelés, előbb egy kislány, majd egy ikerpár anyukájaként megélt kérdések.) Van itt persze szó a ségről, alkotói kérdésekről és sok minden másról. Olvasását a fentiekért ajánlom minden nőnek – mert tanulságos.

E rendhagyó, meglehetősen könnyed, jó stílusú – családról és elvekről – elmélkedés során (a fordítás Orzóy Ágnest dicséri) megismerkedhetünk (a) francia nevelési módszerekkel. Ezek az ún. angolszász szokásokkal és hagyományokkal folytonos összehasonlításban jelennek meg; a szülői viselkedések, gyereknevelési trendek és a gyerekek szemszögéből. A könyv számos hivatkozást tartalmaz pedagógiai elméletekre, szociológiai, statisztikai eredményekre, s a kapott információk alapján lehetőségünk van összevetni – ha nem is nagyon bő merítésben – az angolszász és a francia kismamagondozás, szülőszobák, kisdedóvók és iskolák világát. Cseppet sem tudományos tálalásban, ám eléggé meggyőzően hangzik mindez – anélkül, hogy az adatokat ellenőriztem volna.

Nem teszem le a nagyesküt, hogy minden francia család pont úgy nevel, ahogy szerzőnk tapasztalta, de ki tudja. Akár így, akár úgy, valószínűsíthető, hogy a réteg, amelyről ír, így él – a Párizs jó környékén lakó, középosztálybeli családok és azok gyermekei, mint ahogy a hasonlóan jó körülmények között Párizsban élő angol-amerikai – vagy vegyes házasságú – családok is létező viselkedésmintákat mutatnak fel, amelyek nem reprezentatív minta értékük ellenére tanulságosak.

Pamela Druckerman családi körben

Pamela Druckerman családi körben

Különösen izgalmasnak tűntek számomra azok a részek, ahol a francia bölcsődék, óvodák személyzetéről és azok képzéséről esett szó. Nagyszerű volna, ha nálunk is gondolnának arra, hogy a szakképzések – folytonosan változó – rendszerében vannak bizonyos tevékenységi körök, amelyeket nem kellene túlbonyolítani, ám annál inkább gyakorlati, ha úgy tetszik praktikus ismeretekkel felvértezni a képviselőit.

A francia bölcsődei gondozónőknek „érveléstanból, szövegértésből, matematikából és humán biológiából” kell a felvételin vizsgázni. (Ez bármilyen furcsán hat, de kideríti azt, hogy ésszerűen gondolkodik-e az illető, megfelelő-e a beszédkészsége stb., ami nem lehet mellékes, ha a gyerekek kreativitását kell „kiszolgálni”.) Ezután jön a pszichológiai vizsgálat, és egy szakértői bizottság, amely előtt előadást kell tartaniuk, miért választják a pályát… (Nem árt a motiváció!) Arról is érdemes volna beszélni, hogy miket tanulnak utána. „Megtanulják a gyermekek táplálkozásának, alvásának és higiéniájának alapjait. Gyakorolják a tápszerkészítést és a pelenkacserét.” És persze folyamatos a továbbképzés is. Mindehhez grátisz a biztonságérzet – ha jól végzik a munkájukat, az hosszasan megmarad, mint nálunk a hajdanvolt „nyugdíjas állások”. (Ha ezeket a részeket nézem, bizton állítom, hogy inspiráló olvasmány lehet bölcsődei gondozók, óvodapedagógusok és oktatóik számára is.)

De nyilván nem erről szól a könyv – s nem erről akarok értekezni én sem. Inkább beszéljünk arról, miért más a francia gyereknevelés, mint az angolszász? A szerző szerint az utóbbiak túlaggódják a dolgot, lemondanak saját jogaikról és érzéseikről (életükről), hogy megfeleljenek az általuk kreált és a társadalom által diktált szülőképnek (imázsnak). Kezdetben főként karikás szemek jellemzik a szülőket, és később is a gyerek lesz az uralkodó a családban – megkeserítve a szülők életét éppúgy, mint a sajátját, hiszen folytonos harcban él, ahelyett, hogy örülne. Ismerős valakinek? Hisztis, neveletlen, önálló játékra képtelen, az ételben turkáló gyerek, kiborult szülő, veszekedő házastársak, szomszédok, akiknek megvan a véleménye a nevelési elveinkről – sok-sok minden kavarog a könyvben, ahol a felsoroltakkal szemben mindig ott a példa: a francia szülő és a francia gyerek.

A francia gyerekek ugyanis néhány hónapos koruktól megkímélik a szülőket attól, hogy éjszakájukat is gyerekfelügyelettel kelljen tölteniük. Ráadásul a francia gyerekek önállóan játszanak, rendesen esznek, mondhatni társasági módon, sőt még a zöldségeket is szeretik. Szinte ismeretlen a folyamatos nassolás, és a gyerek után kiflivéggel, banánnal rohangáló, etető-szülő. (Érdemes nagy gonddal elolvasni az erre vonatkozó fejezetet, a hazai „minta-menza” tervezők figyelmébe is ajánlanám. Különösen azt a részt, amikor francia bölcsődék étkezési menüjének összeállítása a téma. Élmény.)

Az angolszász (és európai szülők) mindent elkövetnek, hogy a gyerekek jól egyenek – de ez sok buktatóval jár, s szinte kivétel nélkül mindig előkerülnek a chipsek, édességek, a rágcsálnivalók. Trükkök százait adják tovább az anyukák, nagymamák egymásnak, hogyan lehetne zöldséget csempészni a gyerekek étkezésébe – a favorit mégis a hamburger, sült krumpli, jó esetben a pizza. (Nagyon sok mindennek kellene megváltoznia, hogy ebben is látványosan előbbre lépjünk – hozzátéve, hogy nálunk sok család anyagilag nem engedheti meg magának a tudatos és egészséges menütervezést, vagyis ennek a feladatnak nagy része az államra – az óvodai, iskolai közétkeztetésre – hárul.)

„Mindennek tetejébe pedig, az amerikai szülők azzal töltik az idejüket, hogy szétválasszák veszekedő gyerekeiket, a franciák ellenben kávé mellett beszélgetnek, amíg gyermekeik rendben játszanak.” Hát kell ennél ideálisabb állapot? No, és mindennek tetejében még köszönnek is! Ez a kevés első elvárások egyike: köszönjön a gyerek a felnőttnek, ez a társadalmi beilleszkedés alapja. És a gyerek köszön, így válik először a szűkebb társaság, majd a tágabb környezet tagjává. Amúgy az is megérne egy kis kitérőt, hogy a francia szülők nem akarják mindenáron egészen korán versenyeztetni gyerekeiket. Szemben az angolszász (és – nem győzöm hangsúlyozni – európai, pl. magyar) trendekkel, Franciaország nem a korai tehetséggondozás és későbbi különóra dömpingek világába helyezi a gyereket, sokkal inkább a játék, a szülőkkel töltött hétvégék közös örömeibe.

A könyv alapján bizonyosnak tűnik, más anyának lenni Franciaországban, mint Amerikában, Angliában vagy másutt Európában. Ott nincs az a fajta társadalmi kényszer, hogy meg kell felelni „a jó anya” képnek! Talán ettől működik természetesen és könnyedebben az egész.

Itt kell megjegyezni, hogy a francia állam sokkal, de sokkal több segítséget ad a gyerekneveléshez – a magzati lét első hónapjaitól indítva az odafigyelést –, mint azt itthon gondolnánk. A terhességet például a felhőtlen boldogság idejének tekintik – vagyis jóval lazábban viszonyulnak az „előírásokhoz”. A születő babákhoz állami „útmutatót” adnak, hogyan kell táplálni, etetni stb. a kicsit, s egy kis könyvecskét, amelyben 18 éves korig kötelezően rögzítik a gyermek egészségi állapotát, az összes orvosi látogatást. (A mutatók őket igazolják. A könyvben közölt statisztikai adatok szerint „a csecsemőhalandóság Franciaországban 29 százalékkal alacsonyabb, mint Nagy-Britanniában, az öt év alatti gyermekek halandósága pedig 50 százalékkal alacsonyabb.”)

„Franciaországban az uralkodó társadalmi üzenet az – írja Druckerman –, hogy bár szülőnek lenni fontos, a többi szerepünket sem szabad ennek alárendelni.” Vagyis a francia szülők nem adják fel az életüket, a nők hamar visszamennek dolgozni, és visszanyerik alakjukat, s élvezik ugyan, hogy anyák, ám közben nők is maradnak. Lehet ezért nem lelkesedni?

Összefoglalva: milyen kérdésekre kapunk (használható) válaszokat a könyvből, anélkül, hogy a tudományos gyereknevelés csapdájába esnénk? Nos, arra:

– hogyan érik el a szülők, hogy a gyerek átaludja az éjszakát,
– hogy van az, hogy a francia gyerekek élvezetet találnak az evésben, s többnyire szépen megeszik, amit eléjük raknak?
– hogy tudják elérni a francia anyák, hogy gyerekük békésen és csendben játsszon, mialatt ők a barátaikkal beszélgetnek? és nem utolsósorban:
– hogy van az, hogy a francia anyukák olyan jól néznek ki – még gyereknevelés közben is?

Nagy valószínűséggel a válaszok egy része azzal az egyszerű tétellel igazolható, hogy a franciák máshogy gondolkodnak a családról. Nem láncolják magukhoz a gyermeket, de nem is áldozzák fel saját örömeiket értük – így mindenki boldogabb. A gyerekek korán kapnak önállóságot – ehhez jól szervezett bölcsődei, óvodai és iskolai hálózat nyújt segítséget –, korán mennek kirándulni, táborokba, nagyszülőkhöz egyedül nyaralni. Ezt az így felszabaduló időt a szülők önmagukra, a házasság életben és boldogságban tartására fordítják. Túl ideálisnak tűnik? Hát, a magyar olvasóknak számára valószínűleg igen.

De legalább néhány fogást kipróbálni bizonnyal érdemes!

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót. Gyereknevelés francia módra.
Libri Kiadó, 2012.

»Pamela Druckerman: Nem harap a spenót  – megvásárolható a polc.hu webáruházban«