Regényes élet festői leírással | Henri Perruchot: Gauguin élete

Írta: Zemen Annamária

„Minden képet egy ültében kell megfesteni az embernek, máskülönben elrontja. Jobb újra kezdeni egy vásznat, mint javítgatni.” A mondat Gauguintől származik, aki festeni sohasem tanult, mégis a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjává vált – van Gogh és Cézanne mellett.

A semleges szemlélő és leíró szerepét játszva Henri Perruchot mindenféle pátosz és misztifikálás nélkül írja le a „lázadó festő” életét. Sikerekkel, sikertelenségekkel, örömökkel, küzdelmekkel. Néha úgy tűnik, mintha Gauguin maga írna, az írói hang szerényen meghúzódik a háttérben, szinte elvész, hogy kellő teret adjon az eseményekkel zsúfolt mesének.

Perruchot nem ítélkezik, nem minősít, nem ferdít, nem beszél mellé. Mindig az igazságot tárja fel, legyen az sokszor bármilyen kegyetlen is. Igaz, az 1948-ban megírt művet – amely már akkor nagy sikert aratott az olvasók körében – mégis számos kritika érte azzal kapcsolatban, hogy a szerző nem jelöli meg kellőképpen forrásait. Tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy regényesített életrajz született, vagy éppen Gauguin életének és munkásságának művészi megfogalmazása.

Megrázó életút regénye ez: egy olyan művészről szól, aki eldobja magától az üzleti élet nyújtotta biztonságot, és a festészetre teszi fel az életét. A könyv első része Flora Tristan, Gauguin anyai nagyanyja életét eleveníti fel, aki fáradhatatlanul küzdött a nők egyenjogúságáért, a munkások jogaiért, a szegénység megszüntetéséért. A család Louis Bonaparte hatalomra jutása után Peruba költözött, és amikor visszatérnek Párizsba, Paul már hatéves. Iskolái befejeztével a Tengerészeti Akadémiára kerül, majd bevonul a haditengerészethez. Leszerel, a tőzsdén dolgozik, megismerkedik a dán származású Mette Sophie Gaddal, akit feleségül vesz. Házasságukból öt gyermek születik. A tőzsde biztosította anyagi háttér lehetővé tette, hogy festményeket gyűjtsön. Megismerkedik Camille Pissaróval és Cézanne-nal. Maga is festeni kezd. Kezdetét veszi a véget nem érő kálvária és megpróbáltatás. Mette, a feleség nem képes összeegyeztetni az ötgyerekes anya szerepet egy tehetségét meg-megcsillantó festő feleségének pozíciójával. A házasság zátonyra fut, külön folytatják tovább.

Gauguint művészi elképzelései és az inspiráció utáni vágya előbb az anyagi fedezetet biztosító Panama felé irányítja, majd onnét a festői szépségű Karib-tengeri szigetre, Martinique-re utazott. Visszatér ugyan Európába, de végül elindul Tahiti felé. A vérhas és a malária betegsége élete végéig elkísérte. A szigeteken először félve kezd a festésnek, mert „túl erősen ragyog a fény, a színek élesek, magas tónusúak. Elkápráztatják ezek a színek, elvakítják. Nem meri egyszerűen vászonra kenni őket.”

Óceánia világa varázsolta el, az itt született képek tették világhírűvé. Perruchot megfelelő dózisokban adagolja az információkat a zseniális festőről. Megismerhetjük emberi gyengeségeivel, gyarlóságaival, talán tévedéseivel együtt a mestert, aki semmiképpen sem volt hajlandó lemondani álmainak megvalósításáról, akár még a család elvesztése árán is.

Gauguin azt remélte, hogy a dekadens civilizációtól eltávolodva és az emberiség ősi állapotához közelítve megvalósíthatja művészi elképzeléseit. Ám anyagi eszközök híján, rossz egészségi állapotban nem tud annyit alkotni, amennyit szeretne. Mégis ontja a remekműveket és szinte legendává válik.

Perruchot szerint Gauguin élete csak látszólag cikkcakkos. „Mindig visszatér önnön forrásához. Egyetlen dolog hajtja, a vágy, hogy még ismeretlen zugot fedezzen fel önmagából.” Az életrajzi regény az „ismeretlen zug” keresésének története. „Lehet, hogy műveim nem maradnak meg – írja –, örökké megmarad a művész emléke, aki megszabadította a művészetet sok egykori akadémikus akadálytól meg a szimbolizmus, a másik fajta érzelgősség buktatóitól.” Ma már tudjuk, hogy tévedett. Gauguin is azok közé a művészek közé tartozik, akinek munkásságát, műveit csak halála után ismerték el, de ma kétségtelenül a legnagyobbak között tartják számon. Miben rejlett ereje, hol keresendő művészetének kulcsa? A színes, kavargó regény a tényekkel, továbbá Gauguin saját levelezésével hitelesíti a festő életrajzát.

Ady Endre szavaival élve, megismerjük az embert, aki „eleven tiltakozás a sablon ellen. Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre.”

Ő maga is hasonlóan látta munkásságát: „…műveimben nincs semmi meglepő, semmi, ami megtéveszt – írja –, legfeljebb ez az önmagam ellenére való vadság. Ezért utánozhatatlanok.” Mint ő maga.

Újra Ady szavait kölcsönzöm: „a fény-problémákkal sem törődött. Nem is kereste a fényt. Képein mégis csodálatos, igazi fény ömlik el. Azt sem tudja az ember, hogy honnan. Mint ahogy az ő csúnya, különös életét is beragyogja egy ilyen nagy, rejtelmes, hatalmas fény.”

A könyv magyar nyelvű változatára két évtizedet kellett várni, de aztán több kiadást is megért. (Most a Kossuth Kiadó sorozatának tagjaként támadt fel újra.) Művészéletrajz születhetett, hiszen irodalommá formálható életanyag állt Perruchot rendelkezésére. Keszthelyi Rezső és Lontay László szép fordítása csak erősíti az Ady emlegette fényt.

Henri Perruchot: Gauguin élete
»Regényes életek« sorozat
Kossuth Kiadó, 2012

»Henri Perruchot: Gauguin élete – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg