Anthony Horowitz: A Selyemház titka (részlet)

Posted on 2013. január 9. szerda Szerző:

0


Horowitz_A-Selyemház-INDEGY | A wimbledoni műkereskedő

– Az influenza kellemetlen betegség – jegyezte meg Sherlock Holmes. – De abban igaza van, hogy a felesége ápolása mellett a gyerek hamar felépül.

– Nagyon remélem – feleltem, de a következő pillanatban már elkerekedett szemmel bámultam rá. Teámat, ami félúton járt a szám felé, olyan lendülettel helyeztem vissza az asztalra, hogy csésze és csészealj kis híján elváltak egymástól.

– Az Isten szerelmére, Holmes! – kiáltottam fel. – Esküszöm, a gondolatomat mondta ki! Egy szót se szóltam a gyerekről, se a betegségéről. Tudhatja, hogy a feleségem elutazott – ezt kikövetkeztethette a jelenlétemből. De az utazása okát nem említettem, és abban is biztos vagyok, hogy a viselkedésemmel semmilyen módon nem utaltam rá.

Mikor ez a beszélgetés lezajlott, november utolsó napjaiban jártunk, az 1890. évben. Londont könyörtelen tél tartotta a markában, az utcákon olyan hideg volt, hogy úgy tetszett, még a gázlámpák is befagytak, s ami kis fényt kibocsátottak magukból, az a köd tengerébe veszett. A lehajtott fejű, eltakart arcú gyalogosok mintha a járda köve fölött siklottak volna, akár a vonuló kísértetek, s a zörgő bérkocsik elé fogott lovak siettek, hogy mielőbb hazaérjenek. Örültem, hogy a négy fal közt lehetek; a kandallóban lobogott a tűz, a szobát a pipadohány aromás illata töltötte be, s én úgy éreztem – dacára a zsúfoltságnak és káosznak, amivel barátom körülvette magát –, hogy minden a helyén van.

Sürgönyben tudattam Holmesszal szándékomat, hogy régi szobámat elfoglalva nála töltenék némi időt, s örömmel vettem beleegyező válaszát. A praxisom elbírta a távollétemet, s szalmaözvegy lévén feltett szándékom volt, hogy vigyázok barátomra, amíg meg nem bizonyosodom teljes felépüléséről. Holmes ugyanis saját elhatározásából három nap, három éjjel böjtölt. Se ételt, se vizet nem vett magához, így akarván elhitetni egy kivételesen kegyetlen és bosszúszomjas ellenlábasával, hogy közel jár a halálhoz. A fortély győzelmet hozott, s a gonosz illető immár Morton rendőrfelügyelő szakértő kezei között leledzett. Én azonban még mindig aggódtam Holmesért önként vállalt megpróbáltatása miatt, s tanácsosnak véltem, hogy rajta tartsam a szemem, amíg anyagcseréje teljesen helyre nem áll.

A fentiek miatt örömmel nyugtáztam, hogy Holmes jó étvággyal fogyaszt a mézzel és tejszínnel kínált fánkból, csakúgy, mint a piskótából és a teából, amit Mrs. Hudson hozott be tálcán, és szolgált fel kettőnknek. Barátom gyógyulófélben levőnek tűnt: házikabátjában kényelmesen elterpeszkedett széles karosszékében, lábát a kandalló elé nyújtotta. Mindig is szikár volt, sőt, csont és bőr – ez sasorrával együtt még hangsúlyosabbá tette éles tekintetét –, de arcába visszatért a szín, s hangja és modora is arra vallott, hogy immár ismét régi önmaga.

Meleg szavakkal üdvözölt, s mikor helyet foglaltam vele szemben, az a különös érzésem támadt, hogy hosszú álomból ébredek. Mintha múltamból egyszerre kitörlődött volna az elmúlt két év: mintha nem ismertem volna meg, s vettem volna nőül drága Marymet, nem költöztem volna vele kensingtoni otthonunkba, amit az agrai gyöngyök árából vásároltam. Úgy éreztem, mintha még mindig agglegény volnék, itt laknék Holmesszal, és osztoznék vele a vadászat, az újabb rejtély megfejtésének izgalmában.

Holmes valószínűleg jobban is örült volna, ha minden a régiben marad. A házasságomat ritkán hozta szóba. Az esküvőm idején külföldön tartózkodott, s éltem a gyanúperrel, hogy nem véletlenül. Azt nem mondom, hogy nősülésem tiltott témának minősült köztünk, de volt egy kimondatlan egyezségünk, miszerint hosszasan nem beszélünk róla. Holmes látta rajtam, hogy boldog és elégedett vagyok, s volt oly nagylelkű, hogy ezt ne vegye zokon. Érkezésemkor udvariasan érdeklődött Mrs. Watson felől, de a későbbiekben nem kért információkat róla, következésképpen nem is szolgáltam ilyenekkel, s ez még rejtélyesebbé tette Holmes iménti megjegyzéseit.

– Úgy néz rám, mintha szemfényvesztő volnék – jegyezte meg nevetve. – Felteszem, már nem olvassa Edgar Allan Poe műveit.

– A detektívjére, Dupinre céloz? – kérdeztem.

– Volt egy módszere, amit racionalizációnak nevezett. Esküdött rá, hogy az ember legbensőbb gondolatai is kiolvashatók, s az illetőnek meg se kell szólalnia hozzá. Elegendő csupán a mozdulatait tanulmányoznunk, beleértve a legapróbb szemöldökrándulást. Ez az elmélet annak idején nagyon megtetszett nekem, de úgy emlékszem, maga tamáskodott…

– Amiért most nyilván meg fogok fizetni – bólintottam. – No de komolyan, Holmes, azt akarja mondani, hogy ki tudta következtetni egy olyan gyermek betegségét, akit sose látott, pusztán abból, ahogy egy tál fánk mellett viselkedtem?

Anthony Horowitz

Anthony Horowitz

– Azt, és még jóval többet – hangzott a válasz. – Meg tudom mondani, hogy most tért vissza a Holborn Viaduct vasútállomásról; hogy sietve távoztak otthonról, de így is lekésték a vonatot. Ez talán annak róható fel, hogy jelenleg nincs szolgálójuk.

– Ugyan már, Holmes! – kiáltottam fel. – Ezt nem hiszem el!

– Tévedek?

– Nem. Minden állítása igaz. De hogyan lehetséges…?

– Megfigyelés és következtetés, kedves Watson, melyek kölcsönösen segítik egymást. Ha elmagyaráznám a dolgot, zavarba ejtően egyszerűnek hangzana.

– Mégis meg kell kérnem, hogy magyarázza el.

– Nos, ha már volt olyan kedves, és felkeresett, azt hiszem, nem mondhatok nemet – felelte ásítva Holmes. – Kezdjük talán azzal, ami idehozta magát. Ha jól szolgál az emlékezetem, küszöbön áll a második házassági évfordulója.

– Így igaz, Holmes. Holnapután lesz a napja.

– Akkor ez nem a legalkalmasabb időszak arra, hogy távol legyenek egymástól a feleségével. A tény, hogy huzamosabb ideig nálam szándékozik tartózkodni, arra utal, hogy hitvese valamely kényszerítő körülménynek engedelmeskedve hagyta egyedül magát. Mi lehet az a körülmény? Emlékezetem szerint Miss Mary Morstan – mikor még így emlegettük őt – Indiából érkezett Angliába, s itt nem voltak se barátai, se rokonai. Nevelőnői állást vállalt Camberwellben, ahol egy bizonyos Mrs. Cecil Forrester fiát bízták a gondjaira. Maga akkor ismerte meg őt. Mrs. Forrester igen jó volt Miss Morstanhez, segítette őt nélkülözése idején, s úgy képzelem, hogy azóta is közel állnak egymáshoz.

– Ez valóban így van.

– Tehát az a valaki, aki ezekben a napokban el tudta csalni otthonról a feleségét, nagy valószínűséggel Mrs. Forrester. Kérdés, miféle indok bújhat meg az invitálása mögött. A mostani hideg időben egy gyermek megbetegedése jut először az ember eszébe. Az érintett ifjúnak nyilván jólesik maga mellett tudni egykori nevelőnőjét.

– Richard a neve, és kilencéves – bólintottam. – De honnan állíthatja ilyen magabiztosan, hogy a gyermek influenzás, nem valami súlyosabb betegségben szenved?

– Ha a betegsége súlyosabb volna, bizonyára maga is elutazott volna hozzá, hogy kezelje.

– Az érvelése eddig minden szempontból világos és logikus volt – ismertem el. – De arra még nem kaptam választ, honnan tudta, hogy rájuk gondoltam épp abban a percben.

– Meg kell bocsátania nekem, kedves Watson, ha azt mondom, hogy maga nyitott könyv számomra, és hogy minden mozdulatával a könyv egy újabb lapját mutatja meg. Miközben ott ült a teáját kortyolgatva, észrevettem, hogy tekintete az asztalon fekvő újságra téved. Rápillantott a szalagcímre, azután odanyúlt, és megfordította az újságot. Vajon miért? Feltehetőleg a néhány héttel ezelőtt Norton Fitzwarrenben történt vonatszerencsétlenségről szóló tudósítást találta kellemetlennek. Ma hozták nyilvánosságra a tíz utas életét követelő baleset kivizsgálásának első eredményeit, és maga nyilván nem kíván épp ilyesmiről olvasni rögvest azután, hogy otthagyta a feleségét egy vasútállomáson.

– Ez valóban eszembe juttatta az elutazását – mondtam. – No de a gyermek betegsége?

– Az újságról a szőnyegnek az asztal melletti részére vándorolt a tekintete, és tisztán láttam, hogy mosoly suhan át az arcán. Tudjuk, hogy egykor ott tartotta az orvosi táskáját, s ez az asszociáció bizonyára emlékeztette magát a felesége elutazásának okára.

– Ez mind csak találgatás, Holmes – akadékoskodtam. – Említette például a Holborn Viaductot. Bármely másik londoni vasútállomásról is jöhettem volna.

– Jól tudja, milyen kevésre tartom a puszta találgatást. Néha szükséges, hogy a bizonyított pontok összekötéséhez a képzeletet hívjuk segítségül, de az korántsem ugyanaz. Mrs. Forrester Camberwellben lakik. A London, Chatham and Dover Railway vasúttársaság rendszeresen indít szerelvényeket a Holborn Viaductról. Azt tekintettem volna tehát kézenfekvő indulóállomásnak, még ha nem is lett volna szíves az utazótáskáját az ajtó mellett hagyni. Innen ültömből jól látom rajta a Holborn Viaduct csomagmegőrzőjének címkéjét.

– No és a többi?

– Hogy szolgáló nélkül maradtak, és hogy sietve távoztak otthonról? A fekete cipőpasztafolt a bal kézelőjén mindkettőt igazolja. Maga tisztította a cipőjét, mégpedig figyelmetlenül. Mi több, siettében otthon felejtette a kesztyűjét…

– Mrs. Hudson vette el a kabátom. A kesztyűmet is odaadhattam neki.

– Abban az esetben miért éreztem volna olyan hidegnek a kezét, amikor paroláztunk? Nem, Watson, az egész megjelenése zilált és rendezetlen benyomást kelt.

– Minden szó igaz – ismertem el. – De van még egy utolsó kérdésem. Miért olyan biztos benne, hogy a feleségem lekéste a vonatot?

– Amikor megérkezett, erőteljes kávéillatot éreztem a ruháján. Mi oka lett volna kávét inni közvetlenül azelőtt, hogy teára érkezik hozzám? Következtetésem az, hogy lekésték a vonatot, és maga kénytelen volt a tervezettnél hosszabb ideig társaságot nyújtani a feleségének. A poggyászukat a csomagmegőrzőbe adták, és beültek egy kávéházba. A Lockhartba esetleg? Azt mondják, ott különösen jó kávét főznek.

Rövid csend következett, majd nevetésben törtem ki.

– Nos, Holmes – szóltam –, be kell látnom, ok nélkül aggódtam az egészségéért. Maga úgy sziporkázik, mint bármikor.

– Ez gyerekjáték volt – felelte bágyadt legyintéssel a detektív. – De most talán közeledik valami érdekesebb. Ha nem tévedek, kinyílt a bejárati ajtó…

És valóban, nemsokára ismét feltűnt Mrs. Hudson, ezúttal egy férfit kísérve, aki úgy sétált be a szobába, mintha egy londoni teátrum színpadára lépne. Fekete frakkot, mellényt, kihajtott sarkú keménygallért és fehér csokornyakkendőt viselt, valamint fekete köpenyt és lakkbőr cipőt. Egyik kezében egy pár fehér kesztyűt, a másikban ezüstnyelű és -hegyű rózsafa sétapálcát tartott. Magas homloka fölött hátrafésülte sötét, meglepően hosszú haját, s nem viselt se szakállat, se bajuszt. Bőre sápadt volt, arca túl megnyúlt ahhoz, hogy csinosnak legyen nevezhető. A korát harmincöt körülire becsültem, jóllehet idősebbnek mutatta őt hangsúlyos komolysága és mostani feszélyezettsége. Azonnal a pácienseim egy bizonyos típusa jutott eszembe róla: azok, akik mindaddig tagadják betegségüket, míg a tünetek jobb belátásra nem bírják őket. Ezek az esetek rendszerint a legsúlyosabbak. Látogatónk fellépése is efféle vonakodást mutatott. Megállt az ajtóban, s aggodalmasan körülpillantott, miközben Mrs. Hudson átadta a névjegyét Holmesnak.

– Mr. Carstairs – szólította meg barátom –, kérem, foglaljon helyet!

– Bocsássa meg, hogy csak így… váratlanul és előzetes bejelentés nélkül rátörtem önre. – A férfi gyorsan és meglehetősen száraz hangon beszélt. Még mindig kerülte a tekintetünket. – Az igazat megvallva, nem állt szándékomban idejönni. Wimbledonban lakom, közel a mezőkhöz, s most csak egy operaelőadás miatt jöttem be a városba – nem mintha nagy kedvem lenne Wagnert hallgatni. Az imént a klubomban találkoztam a könyvelőmmel, akit hosszú évek ismeretsége után barátomnak tekintek. Mikor beszámoltam neki gondomról, a nyomasztó érzésről, ami megkeseríti napjaimat, ő azt tanácsolta, hogy keressem fel önt. A klubom történetesen itt van a közelben, ezért is döntöttem úgy, hogy azonnal idejövök.

– Ön teljes mértékben élvezi figyelmemet – bólintott Holmes.

– És az úriember? – Látogatónk most felém fordult.

– Ő dr. John Watson, legbizalmasabb tanácsadóm. Bármi is a mondandója számomra, előadhatja a jelenlétében.

– Rendben van. Nos, a nevem, mint láthatja, Edmund Carstairs, és foglalkozásomra nézve műkereskedő vagyok. Carstairs és Finch néven galériát vezetek az Albemarle Streeten, immáron hatodik éve. Elsősorban a múlt század vége és a századelő nagy mestereivel foglalkozunk: Gainsborough-val, Reynoldsszal, Constable-lel és Turnerrel. A műveik, melyek nyilván önök előtt sem ismeretlenek, a legmagasabb áron forognak. Csak ezen a héten két Van Dyck-portrét adtam el egy magángyűjtőnek, összesen huszonötezer fontért. A vállalkozásunk sikeres és virágzó, pedig számos másik, azt kell mondanom, kevésbé színvonalas galéria nyílt meg a környező utcákban. Az évek során sikerült szolid és megbízható cégként elkönyveltetnünk magunkat. Az arisztokrácia számos képviselőjét sorolhatjuk klienseink közé, s az ország legelőkelőbb házainak falára kerültek ki tőlünk származó művek.

– Mit kell tudni a partneréről, Mr. Finchről?

– Tobias Finch jóval idősebb nálam, de egyenrangú üzlettársak vagyunk. Ha van köztünk egyet nem értés, az abból fakad, hogy ő óvatosabb és konzervatívabb felfogású, mint én. Példának okáért, engem élénken érdekel a kontinensről behozott, újabb keletű művek egy része. Az impresszionistákként ismertté vált festőkre gondolok, többek között Monet-ra és Degas-ra. Épp egy hete ajánlottak fel nekem egy Pissarro festette tengerparti tájképet, amit én rendkívül gyönyörködtetőnek és színpompásnak találtam. A társam, sajnos, épp ellenkező nézeten volt. Szerinte az ilyen művek nem többek egy rakás elmosódott foltnál – elismerem, egyes alakok közelről nézve valóban kivehetetlenek –, és nem tudom meggyőzni róla, hogy szem elől téveszti a lényeget. De nem akarom az urakat művészetelméleti fejtegetésekkel untatni. A lényeg: klasszikus galéria vagyunk, és egyelőre az is maradunk.

Horowitz_A-Selyemház-borHolmes bólintott.

– Folytassa, kérem.

– Nos, Mr. Holmes, két héttel ezelőtt feltűnt nekem, hogy figyelnek. A Ridgeway Hall – így hívják a házamat – egy keskeny dűlőút mellett áll, ami távolabb néhány menhelyül szolgáló épület közé fut be. Azok a legközelebbi szomszédaink. Köztulajdonú földek vesznek körül minket, s az öltözőszobám ablaka a falu legelőjére néz. Ott történt, egy keddi nap reggelén, hogy felfigyeltem egy férfira, aki szétvetett lábbal és karba font kézzel állt odakint. Azért is akadt meg rajta a szemem, mert teljesen mozdulatlan volt. Ahhoz túl messze állt tőlem, hogy tisztán láthassam a vonásait, de az volt a benyomásom, hogy külföldi. Az Angliában szokásostól eltérő szabású császárkabátot viselt, válltöméseset. Tavaly Amerikában jártam, és ha találgatnom kellene, azt mondanám, onnan jött az illető. De egy olyan okból, amit hamarosan megvilágítok, leginkább azzal vonta magára a figyelmem, hogy lapos, ellenzős fejfedőt viselt, azt a fajtát, amit micisapkának is szokás nevezni.

– A sapkája és ahogy ott állt – ez a két dolog szúrt szemet nekem, és kezdett nyugtalanítani. Olyan mozdulatlan volt, akár egy madárijesztő. Szemerkélt az eső, a szél is fújt kint, a nyílt legelőn, de ő mintha észre se vette volna. A tekintetét az ablakomra szegezte. Vagy egy percig néztem őt, talán még tovább is, aztán lementem reggelizni. Azonban, mielőtt hozzáláttam volna, kiküldtem a konyhalegényt, hogy nézze meg, ott áll-e még a férfi. Már nem volt ott. A fiú azt jelentette, hogy a legelő üres.

– Különös ügy – jegyezte meg Holmes. – Hanem a Ridgeway Hall nyilván szép épület. Egy külföldről idelátogató ember megtekintésre érdemesnek vélhette.

– Én is erre gondoltam. De néhány nappal később újból láttam az illetőt. Mégpedig Londonban. Éppen kijöttünk a színházból a feleségemmel – a Savoyban voltunk –, és ott állt a férfi az utca túloldalán, ugyanabban a kabátban, megint csak lapos sapkában. Talán észre sem vettem volna őt, Mr. Holmes, de akkor is mozdulatlan volt, és kitűnt a hömpölygő sokaságból, akár a gyors folyó közepén álló sziklatömb. Most sem láttam őt tisztán, mert bár egy utcalámpa fénykörében állt, árnyék vetült az arcára. Talán szándékosan helyezkedett el így.

– De biztos benne, hogy ugyanaz az ember volt?

– Kétség sem fér hozzá.

– A felesége is látta őt?

– Nem. És nem akartam megrémiszteni azzal, hogy elmondom neki a dolgot. A közelben várt ránk a kocsi, és azonnal távoztunk.

– Felettébb érdekes – dörmögte Holmes. – A férfi viselkedése értelmetlennek tűnik. Kiáll egy legelő közepére, aztán egy utcalámpa alá. Egyfelől mindent megtesz azért, hogy meglássák. Ugyanakkor meg sem próbál kapcsolatba lépni önnel.

– Megpróbált kapcsolatba lépni velem – felelte Carstairs. – Rögtön másnap, mikor a szokottnál korábban mentem haza. Finch barátom a galériában volt, Samuel Scott rajzainak és metszeteinek egy gyűjteményét katalogizálta. Nem volt szüksége rám, és bennem még nem csitult el a nyugtalanság az előző esti eset miatt. Kevéssel három óra előtt értem haza a Ridgeway Hallba – éppen jókor, mert ott találtam a gazembert. A bejárati ajtó felé tartott. Rákiáltottam, mire megfordult, és rám nézett. A következő pillanatban futni kezdett felém, s mivel azt hittem, meg akar ütni, védekezésül felemeltem a pálcám. Kiderült azonban, hogy nem áll szándékában erőszakot alkalmazni. Mikor odaért hozzám, végre láthattam az arcát: keskeny ajkak, sötétbarna szem és friss, vörös heg a jobb orcán, golyó okozta seb nyoma. Ivott, ezt éreztem a leheletén. Egy szót se szólt hozzám, helyette felmutatott egy levelet, majd a kezembe nyomta. Aztán, mielőtt megállíthattam volna, elszaladt.

– És a levél? – kérdezte Holmes.

– Itt van nálam.

A műkereskedő elővett egy négyrét hajtott papírlapot. Átadta Holmesnak, aki óvatosan széthajtotta.

– Kérném a nagyítómat, Watson. – Miközben felé nyújtottam a nagyítót, Carstairshez fordult. – Boríték nem volt?

– Nem

– Ezt rendkívül fontosnak tartom. No de lássuk…

A lapon csak öt, nyomtatott nagybetűkkel írt szó állt:

SZŰZ MÁRIA-TEMPLOM. HOLNAP DÉLBEN.

– A papír angol – állapította meg Holmes. – Még ha a látogató nem is volt az. Amint látja, Watson, csupa nagybetűvel írt. Mit gondol, mi lehetett a célja vele?

– Hogy leplezze a kézírását – feleltem.

– Lehetséges. Habár, mivel az emberünk korábban sosem írt Mr. Carstairsnek, és talán újabb levelet sem készül küldeni, azt gondolhatnánk, hogy kézírás-azonosíthatósága nem bír jelentőséggel. Össze volt hajtva a levél az átadáskor, Mr. Carstairs?

– Nem. Úgy emlékszem, nem. Én hajtottam össze később.

– Percről percre tisztul a kép. Az említett Szűz Mária-templom, felteszem, Wimbledonban van.

– A Hothouse Lane-en – bólintott Carstairs. – Néhány perc séta a házamtól.

– Ebben az eljárásban sincs túl sok logika, nem gondolja? Az illető beszélni akar önnel. Ebből a célból üzenetet kézbesít önnek. Viszont nem beszél. Egyetlen szót se ejt ki a száján.

– Azt feltételeztem, hogy négyszemközt akar beszélni velem. A feleségem, Catherine pillanatokkal később kilépett a házból. A reggeliző szobában tartózkodott, ami a felhajtóra néz, és látta, mi történt. „Ki volt ez?” – kérdezte. „Fogalmam sincs” – feleltem neki. „És mit akart?” Erre megmutattam neki a levelet. „Nyilván pénzt akar – vélekedett Catherine. – Láttam őt az ablakból. Durva külsejű alak. A múlt héten cigányok tanyáztak a legelőn. Bizonyára közülük való. Nem szabad elmennie, Edmund.” „Egy percig se aggódjon, drágám – válaszoltam. – Nem áll szándékomban találkozni vele.”

– Megnyugtatta a feleségét – dörmögte Holmes. – De azért elment a templomba a megadott időben.

– Pontosan azt tettem – és revolvert vittem magammal. A férfi azonban nem jelent meg. A templom kissé elhanyagolt, és kellemetlenül hideg volt odabent. Egy óra hosszán át sétáltam fel és alá, azután hazamentem. Azóta nem hallottam a férfi felől, nem is láttam őt többet, mégsem tudok napirendre térni a dolog fölött.

– Ismeri azt az embert – mondta Holmes.– Igen, Mr. Holmes. Rátapintott a lényegre. Valóban úgy hiszem, tudom, ki az az ember, de be kell vallanom, nem látom be, miből jutott erre a következtetésre.

– Nekem ez magától értetődőnek tűnik – felelte Holmes. – Csak háromszor látta őt. Találkozót kért öntől, de azon nem jelent meg. Semmi, amit elmondott, nem utal arra, hogy ennek az embernek fenyegető szándékai lennének, ön mégis már a bevezetőjében közölte velünk, hogy egy nyomasztó érzés keseríti meg a napjait. Fegyver nélkül nem is mert volna találkozni vele. Ráadásul még mindig nem beszélt nekünk a micisapka jelentőségéről.

– Tudom, ki ő. És tudom, mit akar. Meg vagyok döbbenve, hogy utánam jött Angliába.

– Amerikából?

– Igen.

– Mr. Carstairs, az elbeszélése rendkívül érdekes, és ha van még ideje az operaelőadás kezdetéig, vagy ha esetleg hajlandó lekésni a nyitányt, megkérném, hogy számoljon be nekünk teljes részletességgel az ügyről. Említette, hogy tavaly Amerikában járt. Akkor találkozott a sapkás férfival?

– Nem találkoztam vele. De miatta utaztam Amerikába.

– Akkor nincs kifogása ellene, ha megtömöm a pipámat? Nincs? Vigyen hát vissza minket a múltba, és mondja el, mi dolga volt az Atlanti-óceán túlpartján. Úgy gondolná az ember, hogy egy műkereskedő nem szerez magának ellenségeket. Ön viszont, úgy tűnik, éppen ezt tette.

– Valóban. Az ellenségemet Keelan O’Donaghue-nak hívják, és szívből kívánom, hogy bár sose hallottam volna ezt a nevet.

Holmes a perzsa papucs után nyúlt, amiben a dohányát tartotta, és hozzálátott pipája megtöméséhez. Eközben Edmund Carstairs nagy levegőt vett, és belefogott az alábbi történetbe.

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Anthony Horowitz: A Selyemház titka
Animus Kiadó, 2012