Higasino Keigo: X – A gyilkos ismeretlen (részlet)

Posted on 2012. december 26. szerda Szerző:

0


higasino_X-bor| 1 |

Isigami szokás szerint reggel 7 óra 35 perckor indult el otthonról. Hiába volt már március, még mindig hidegen fújt a szél. Állát a sáljába fúrta, ahogy nekiindult. Mielőtt kilépett volna az utcára, a biciklitárolóra pillantott. Sorakozott ott néhány darab, de az a zöld, amit keresett, nem volt közöttük.

Úgy húsz métert mehetett dél felé, amikor egy széles úthoz ért. Ez volt a Sin Óhasi, vagyis az „Új Nagyhíd” útja. Innen balra, tehát keletre terült el az Edogava kerület, nyugatra pedig a Nihonbasi városrész. A kettő között, a Nihonbasi innenső oldalán folyt a Szumida folyó, és efölött ívelt át a Sin Óhasi.

Isigami munkahelyére egyenesen tovább, dél felé vezetett a legrövidebb út. Innen pár száz méterre volt a Kijoszumi Teien park, ő pedig a park közelebbi oldalán található magángimnáziumban dolgozott. Más szóval tanár volt. Matematikát tanított.

Megállapította, hogy épp az orra előtt váltott pirosra a lámpa, ezért jobbra fordult. A Sin Óhasi felé tartott. A szembeszél meglebegtette a kabátját. Zsebre tette a kezeit, és kissé előredőlve, egyenletes tempóban gyalogolt tovább.

Súlyos felhők borították az eget. Visszatükröződtek a Szumida vizén, így a folyó koszosnak tűnt. Egy kis hajó haladt rajta felfelé, Isigami azt nézte, amíg átment a hídon.

A túlsó végén lement a lépcsőn, át a híd alatt, majd tovább a Szumida partján. A folyó mindkét oldalán sétálóút vezetett. Mivel a családok és a párocskák inkább csak a következő, Kijoszu-hídtól kezdve korzóztak errefelé szívesen, ide, a Sin Óhasi közelébe még ünnepnapokon sem nagyon jött senki. Ennek az oka nyilvánvalóan az ide épült, kék nejlonnal fedett hajléktalan-lakások végeláthatatlan sora volt. Mivel az autópálya közvetlenül fölöttük futott, a hely biztos menedéket nyújtott a szél és az eső ellen. Ezt bizonyította az is, hogy a folyó túlpartján egyetlen kék házikót sem lehetett látni. Persze ehhez az a tényező is hozzájárulhatott, hogy valószínűleg a maguk módján a hajléktalanoknak is praktikusabb volt egy csoportba tömörülni.

Isigami változatlan tempóban folytatta útját a kék házikók sora előtt is. A legtöbb épphogy csak olyan magas volt, mint egy ember, sőt néhányuk alig derékig ért. Házikó helyett inkább doboznak lehetett volna nevezni őket. Igaz, ha csak aludni akar bennük az ember, valószínűleg ezek is megteszik. Az építmények mellett, mintha csak előírás lett volna, szinte mindenütt vállfák lógtak, mintegy jelezvén, hogy itt is zajlik az élet.

A töltés szélén lévő korlátnak dőlve egy férfi mosta a fogát. Isigami gyakran találkozott vele. Valamivel hatvan fölött járhatott, őszülő haját copfba fogta. Dolgozni valószínűleg már nemigen akart: ha fizikai munkára pályázott volna, nem lófrál itt ilyenkor, az olyan munkákat ugyanis kora reggel osztják. Ő viszont valószínűleg még a munkaközvetítőbe sem fog ma bemenni. De hiába is ajánlanának neki valamit, hiszen ilyen lenőtt hajjal interjúra sem mehet. Bár természetesen annak az esélye, hogy az ő korában munkát ajánlanak neki, rendkívül közeli volt a nullához.

Egy férfi a vacka mellett épp nagyüzemben taposta az üres alumínium dobozokat. Isigami már korábban is többször szemtanúja volt ennek a jelenetnek, így magában Dobozosnak nevezte el. Ötven körülinek tűnt, és láthatóan mindene megvolt a hétköznapi élethez, még egy biciklije is, ami biztosan jó szolgálatot tett neki dobozgyűjtéskor. A legszélső, ráadásul a többiekénél kicsivel beljebb fekvő terület feltehetőleg kiemelt helynek számított. Ebből gondolta Isigami, hogy a Dobozos régi motoros lehet már ebben a gyülekezetben.

Kissé távolabb attól, ahol a kék nejlonos viskók sora véget ért, egy másik férfi ült a padon. Valaha bézsszínű kabátja szürke volt a kosztól. A kabát alatt zakót viselt, az alatt pedig inget. A nyakkendője biztos a kabátja zsebében van – következtetett Isigami. Őt Mérnöknek nevezte el magában. Egyszer látta is egy ipari szaklapot olvasni. A haja rövidre volt nyírva, az álla borotvált. Ebből tudni lehetett, hogy a Mérnök még nem adta fel, hogy egyszer újra elhelyezkedjen. Talán aznap is épp a munkaközvetítőbe készült. Csakhogy valószínűleg nem fog munkát találni. Ahhoz, hogy találjon, előbb le kellene szállnia a magas lóról. Isigami úgy tíz nappal ezelőtt látta őt először. Még nem illeszkedett be. Még távolságot akart tartani a kék nejlonos élettől. Viszont fogalma sem volt, hogyan kéne hajléktalanként élnie, így aztán csak ült itt tehetetlenül.

Isigami tovább gyalogolt a Szumida mentén. A Kijoszu-híd előtt egy idős hölgy három kutyát sétáltatott. Törpe tacskókat, piros, kék és rózsaszín nyakörvvel. Ahogy közelebb ért hozzá, a nő is észrevette őt, rámosolygott és bólintott. Isigami is biccentett neki.

– Jó reggelt! – köszöntötte a férfi.

– Jó reggelt! Milyen hideg időnk van ma!

– Az… – grimaszolt Isigami. Ahogy elhaladt a nénike mellett, az még odaszólt neki:

– Jó munkát! Vigyázzon magára!

A férfi válaszként csak bólogatott, hogy úgy lesz.

Egyszer látott az asszonynál egy nejlonszatyrot. Szendvics volt benne. Nyilván a reggelije. Ebből gondolta, hogy a nő egyedül él. És nem lakhat messze innen, látta már korábban strandpapucsban is, abban pedig nem lehet vezetni. Bizonyára magára maradt a három kutyájával. Valamelyik közeli társasházban lakhat. Méghozzá egy elég tágas lakásban, ezért tarthat három tacskót. És miattuk nem költözhet kisebbe. A lakáshitelt talán már visszafizette, de még mindig ott a közös költség. Ezért spórolnia kell. Idén télen nem jutott el a fodrászhoz sem. Még a haját sem festette be.

A Kijoszu-híd előtt Isigami felment a lépcsőn. A gimnázium felé itt kellett átkelni a hídon, csakhogy ő az ellenkező irányba indult.

Egy üvegajtó előtt állt meg, ami fölött egy Benten-tei feliratú tábla nézett az utcára. Egy kis bentóbolt cégére volt ez, vagyis egy elvihető ebédekre szakosodott üzleté. A férfi benyitott az ajtón.

– Jó reggelt kívánok! – üdvözölte a kassza mögül egy jól ismert hang, ami mindig felvillanyozta. A hang gazdája Hanaoka Jaszuko volt, ő állt a pult mögött mosolyogva, fehér sapkában.

A boltban épp nem volt más vásárló. Ez a tény még jobban feldobta Isigamit.

– Ööö… Önre bízom, mi legyen benne.

– Rendben, akkor egy napi ajánlat lesz. Köszönjük, hogy ismét nálunk vásárol!

A nő vidám hangon beszélt, de Isigami nem tudta, milyen lehet az arckifejezése. Képtelen volt ugyanis rendesen ránézni. Most is inkább a pénztárcájába bámult. Mivel egyébként szomszédok voltak, szóba kerülhetett volna más is az ebédrendelésen kívül, ám neki egyetlen árva téma sem jutott az eszébe.

Már a fizetésnél tartott, amikor végre annyit sikerült kinyögnie, hogy „Milyen hideg van ma…”, csakhogy cérnavékony, szinte suttogó hangját azonnal elnyomta az üvegajtó zaja, amit épp ekkor nyitott ki a következő vásárló. Ezzel Jaszuko figyelme is elterelődött. Kezében az ebédjével Isigami kilépett a boltból. Most már tényleg a Kijoszu-híd felé vette az irányt. A kitérőt kizárólag a Benten-tei miatt tette.

Amikor a reggeli munkába indulók rohama véget ért, a Benten-teiben elkezdődött az üresjárat, bár ez csak annyit jelentett, hogy eltűntek a vásárlók. Valójában a bolt mélyén ilyenkor indultak meg az előkészületek az ebédidőre. Szerződésük volt néhány céggel is, ahová délig ki kellett szállítani az ételt. Amíg nem jött vevő, Jaszuko a konyhában segített.

A Benten-tei személyzete vele együtt négy főből állt. Főzni a tulaj, Jonezava és a felesége, Szajoko szokott. A házhozszállítás az órabérben dolgozó Kaneko feladata volt, az árusítást pedig szinte teljes egészében Jaszukóra bízták.

Mielőtt ide került, Jaszuko egy klubban dolgozott a Kinsicsó negyedben, ahol Jonezava úr gyakori vendégnek számított. Az üzlet vezetője akkoriban Szajoko asszony volt, de arról, hogy ők valójában férj és feleség, Jaszuko is csak közvetlenül azelőtt szerzett tudomást, hogy a nő felmondott. Magától Szajokótól hallotta.

„Na, így lesz egy klub főnökasszonyából egy kifőzdés felesége. Az ember sohasem tudhatja, mit hoz a jövő…” – mondogatták a vendégek akkoriban. Szajoko viszont azt mesélte neki, hogy régi álmuk volt egy saját bentóüzlet, és ennek a megvalósítása érdekében dolgozott ő is a klubban.

Miután megnyílt a Benten-tei, Jaszuko is el-ellátogatott hozzájuk néha, megnézni, hogy állnak. Elég jól ment az üzlet. Amikor végül megkérdezték, nem segítene-e be náluk, már egy teljes éve üzemeltek, lassan fizikai képtelenség volt mindent kettejüknek elvégezni.

– És te sem maradhatsz örökre abban a klubban! Miszato már elég nagy, hamarosan zavarni fogja, hogy az anyja bárkisasszonyként dolgozik. Bár a világért sem akarok beleszólni – tette hozzá Szajoko.

Miszato Jaszuko lánya volt. A nő egyedül nevelte őt, miután öt évvel ezelőtt elváltak a férjével. Szajokónak mondania sem kellett volna, Jaszuko magától is tudta, hogy ez a helyzet nem maradhat így sokáig. Természetesen Miszato miatt sem, de az ő korában már az is kérdéses volt, hogy meddig lesznek még hajlandóak alkalmazni.

Végül egyetlen nap gondolkodási idő után döntött. A klubban sem igen tartóztatták. Mindenki csak azt hangoztatta, hogy milyen szerencsés. Ebből látszott, hogy a körülötte lévőket is foglalkoztatta már az öregedő bárkisasszony sorsa.

Múlt tavasszal kihasználták, hogy Miszato az első hat osztály elvégzése után középiskolás lett, és ideköltöztek, a mostani lakásukba. A régi lakástól túl messze volt a Benten-tei. A korábbiaktól eltérően most kora reggeltől dolgoznia kellett. Hatkor kelt, és fél hétkor már el is indult otthonról. Egy zöld biciklivel.

– Ma is jött az a gimnáziumi tanár? – kérdezte Szajoko, amikor épp szünetet tartottak.

– Jött hát! Mindennap jön, nem?

Jaszuko válaszára Szajoko összenézett az urával, és elmosolyodott.

– Most mi van? Ne izéljetek már!

– Jaj, semmi rosszat nem akartunk! Csak épp tegnap beszéltük, hogy szinte biztos, hogy beléd van esve a tanár úr.

– Belém? – vetette hátra a fejét Jaszuko, kezében a teásbögrével.

– Miért? Tegnap szünnapod volt, és ő nem bukkant fel. Mindennap idejár, csak azokon a napokon nem, amikor nem vagy itt. Szerinted nem furcsa ez egy kicsit?

– Biztosan csak véletlen.

– Hát, pedig úgy tűnik, nem az… Ugye? – nézett Szajoko megerősítésért a férjére.

Jonezava széles mosollyal bólintott.

– Már régóta mondogatja, hogy így van. Amikor nem dolgozol, az a tanár nem jön ebédet venni. Korábban is gyanús volt neki, de tegnap meg is bizonyosodott róla.

– De a munkaszüneti napokon kívül összevissza szoktam kivenni a szabadnapjaimat! Semmi rendszer nincs benne, hogy mikor…

Higasino Keigo

Higasino Keigo

– Pont ezért gyanús. A szomszédodban lakik, nem? Szerintem látja, ha elmész otthonról, innen tudja, hogy szünnapod van-e vagy sem.

– De hát még sosem találkoztam vele induláskor!

– Biztosan figyel valahonnan. Mondjuk az ablakból.

– Onnan nem is láthat szerintem…

– Mindegy. Ha komolyan gondolja, majd szóba hozza valamikor. Mindenesetre mi hálásak lehetünk neked a visszajáró vendégért! Nem volt hiába a kinsicsói gyakorlat! – zárta le Jonezava a beszélgetést.

Jaszuko mosolyt erőltetett magára, majd kiitta csészéjéből a maradék teát. Arra a bizonyos gimnáziumi tanárra gondolt.

Isigami volt a vezetékneve. Átmentek hozzá bemutatkozni aznap este, amikor odaköltöztek. Akkor tudta meg, hogy gimnáziumi tanár. Zömök testalkatú férfi volt, az arca is kerek és széles, emiatt a szeme fonalszerűen vékony. A haja rövid és ritkás, amitől úgy ötvennek is kinézett, de valójában akár sokkal fiatalabb is lehetett. Úgy tűnt, nem nagyon törődik a külsejével, folyton ugyanolyan ruhákat hordott. Idén télen például szinte mindig ugyanaz a barna pulóver volt rajta, afölött pedig kabát. Mindig így jött ebédet venni. De azért tisztán tartotta magát: apró erkélye időnként száradó ruhákkal telt meg. Nőtlen volt – és Jaszuko úgy vélte, soha nem is lehetett házas.

Hiába mondták viszont, hogy tetszik annak a tanárnak, semmire sem bírt visszaemlékezni, ami ezt bizonyította volna. Jaszuko számára ő olyan volt, mint egy repedés a ház falán: noha tudott a létezéséről, nem foglalkoztatta különösebben, és nem is tartotta szükségesnek, hogy törődjön vele.

Köszönt neki, ha összetalálkoztak, és néha tanácsért is fordult hozzá a karbantartással és egyebekkel kapcsolatban, de szinte semmit sem tudott róla. Azt is csak mostanság tudta meg, hogy matematikát tanít. Meglátott az ajtaja elé kitéve egy nagy halom madzaggal összekötött régi matematikakönyvet és füzetet.

Csak nehogy elhívja randizni, gondolta Jaszuko. De rögtön nevethetnékje támadt, amikor belegondolt, hogy egy láthatóan ennyire merev ember vajon milyen arcot vágna, amikor kiböki, hogy randevúra akarja hívni.

Ahogy az lenni szokott, késő délelőttől kezdve újra sokan lettek, déli tizenkettő után tetőzött a hullám. Már egy óra is elmúlt, mire kissé csillapodott a vásárlók rohama. Ez máskor is így volt.

Ekkor történt, Jaszuko épp a pénztárgép papírszalagját cserélte. Kinyílt az üvegajtó, és belépett rajta valaki.

– Jó napot kívánok! – mondta a nő, majd felemelte a fejét, és a belépő arcába nézett. Azonnal jéggé dermedt. A szemei tágra nyíltak, és egy hang sem jött ki a torkán.

– Látom, jól vagy – szólalt meg az előtte álló férfi nevetve, ám a tekintete nem sok jót ígért.

– Te meg… Hogy kerülsz ide?

– Mit kell ezen úgy meglepődni? Még én is képes vagyok kideríteni, hol találom meg a volt feleségemet, ha úgy hozza a kedvem – mondta a férfi, miközben körbenézett az üzletben, két kezét sötétkék dzsekije zsebébe dugva. Fürkésző volt a tekintete, mintha keresne valamit.

– Minek jöttél ide? – kérdezte Jaszuko élesen, bár visszafojtott hangon. Nem akarta, hogy felfigyeljenek rájuk Jonezaváék odabentről.

– Most mit húzod úgy fel magad? Igazán rám mosolyoghatnál legalább az udvariasság kedvéért, ha már ilyen régen nem láttál. Na? A sunyi mosoly nem tűnt el a férfi arcáról.

– Ha nincs itt semmi dolgod, menj innen!

– De van, azért jöttem. Valami fontosat akarok megbeszélni veled. Ki tudsz jönni egypár percre?

– Ugye, most csak hülyéskedsz? Van szemed, láthatod, hogy dolgozom!

Ahogy kimondta, Jaszuko már meg is bánta a válaszát. Ezt könnyen lehetett úgy érteni, hogy ha nem dolgozna, meghallgatná.

A férfi megnyalta a szája szélét.

– Hánykor végzel a munkával?

– Eszem ágában sincs meghallgatni, mit akarsz. Szépen kérlek, menj el! És ne gyere vissza többet!

– Milyen undok vagy!

– Igen, az vagyok.

Jaszuko a bejárat felé pillantott. Reménykedett, hogy jön egy vevő, de épp senkinek sem akaródzott bejönni.

– Na… ha ilyen undok vagy velem, akkor hiába. Akkor majd hozzá megyek – vakargatta a tarkóját a férfi.

– Kihez? – kérdezte a nő. Rossz előérzete támadt.

– Hát, ha a feleségem nem hallgat meg, kénytelen vagyok a lányával beszélni, nem? Úgyis itt van az iskolája a közelben – válaszolta a férfi, beigazolva Jaszuko félelmeit.

– Őt hagyd békén!

– Akkor te hallgass meg! Nekem bármelyik megoldás megfelel.

Jaszuko sóhajtott. Semmi mást nem akart, csak megszabadulni ettől a férfitől.

– Hatkor végzek.

– Kora reggeltől este hatig itt vagy? Hát, ezek jól megdolgoztatnak…

– Neked ehhez semmi közöd…

– Szóval akkor jöjjek vissza hatkor?

– Ne ide gyere! Ebben az utcában, jobbra egy nagy kereszteződéshez érsz. Előtte van egy étterem, ott találkozzunk fél hétkor!

– Jó. De mindenképp legyél ott! Ha nem jössz el…

– Ott leszek. Viszont most tűnj el! Gyerünk!

– Jól van, na! Micsoda bánásmód!

A férfi még egyszer körbepillantott a boltban, mielőtt elment. Amikor kilépett, bevágta az üvegajtót maga után.

Jaszuko a homlokára szorította a kezét. Megfájdult a feje. Hányingere is volt. Lassan elkezdte elönteni a reménytelenség érzése.

Fordító: Mayer Ingrid

Higasino Keigo: X – A gyilkos ismeretlen
Libri Kiadó, 2012