Jöjjön el ide is, mester! | Mariusz Szczygieł: Teremts magadnak édenkertet!

Posted on 2012. december 24. hétfő Szerző:

0


Szczygiel_Teremts-magadnak-boritoCserhalmi Imre |

Lengyelországban csakúgy, mint régen, most is virág­zik a riport műfaja. A Nagyvilág című folyóirat tavaly de­cem­beri számát a legismertebb lengyel riporterek munkáiból készült válogatásnak szentelték, de egyikük-másikuk riportjai könyvbe gyűjtve is megjelentek magyarul, nem sokkal hazai kiadásuk után. A lengyelek szeretik ezt tény­iro­da­lom­nak nevezni, mi talán inkább irodalmi riportnak, de a lényeg ugyanaz: a fikciót kizáró, a napisajtóban szoká­sosnál többnyire bővebb terjedelmű, aktuális mondandójú, s a mondandót nem publicisztikai, érvelő, hanem irodalmi esz­kö­zök­kel ábrázoló írás.

A fentebb említettek közül talán e könyv szerzője a legismertebb. A 45 éves Mariusz Szczygieł [segítek a kiejtésben: kb. Marius S-csigjeu]vezetett már tévés talk-show-t, volt újságnál riportrovat-vezető is, s nem ez az első magyarra fordított műve, amely – mint írja – kedvenc országáról, Csehországról szól. Egy évtizeden át sokszor utazott oda, sőt sokszor lakott is ott (a szállodákon kívül tizenhét helyen): figyelt, jegyzetelt, kérdezett, jött-ment az országban, amely ugyan határos a hazájával, a történelem némely vihara is azonos időben tépázta meg őket, mégis nagyon sok mindenben különböznek egymástól. Szczygieł nem antropológus, szociológus vagy pszichológus, „csak” riporter, mégis képes úgy meglátni és feltárni Csehország közgondolkodását, népe mentalitását, viszonyát történelemhez, tragédiához, humorhoz, irodalomhoz, sporthoz, halálhoz, kultúrához, a szocializmus korához, hogy azt nemcsak a csehek, hanem más országok olvasói is felfedező erejűnek találják. Magyarul 2009-ben megjelent Gottland című könyvének is az a világ a tárgya. Jellemző, hogy a címét arról a Prága közeli múzeumról vette, amely a legendás énekesről, Karel Gottról kapta a nevét. Jellemző továbbá a műre és a csehekre is, hogy állami kitüntetést adtak neki érte, Brüsszeltől pedig az Európai Könyvdíjat kapta.

Sohasem tér ki a két ország összehasonlítása elől, és ebben bizony Lengyelországról is bőven akadnak kemény kritikai megjegyzései. A hazaszeretetéről úgy vélekedik, ahogy tisztességes művésztől és értőitől elvárható. Amikor Lech Kaczyński és 95 társa tragikus repülőbalesete kapcsán ő is kap részvétnyilvánításokat, ezt írja: „…hozzám érkeztek, vagyis olyan emberhez, aki folyamatosan elégedetlen Lengyelországgal, bár azt hiszem, ez is a hazaszeretet egy formája.”

E kötete mintegy húsz írása közt akad ugyan interjú, jegyzet és karcolat is, de a fő műfaja a riport. Meglát egy apróhirdetést, utazik vonaton, elmegy a pápalátogatásra, megnéz fotókiállítást, megfordul sok ember otthonában. Ha megtudja, hogy egy színházi előadást a nézők fele otthagy az első szünetben, akkor a kijárathoz siet, és megkérdezi a távozókat. És mindig kérdez, a kíváncsiság a génjeibe van égetve, kérdései gyakran szokatlanok, olykor meghökkentőek, de mindig tapintatosak, olykor gyengédek. A „mit érzett, amikor” – típusú dilettáns kérdéstípust nem ismeri, mert kérdései mindig hatalmas ismeretanyagon nyugszanak. Természetesen kedveli a különleges embereket és eseteket, de sohasem a különlegest akarja bemutatni igazán, hanem azt a mélyebben általánost, amelynek ábrázolásához a különlegesség csak eszköz. Az Édenkert című jegyzetében 23 ország himnuszát jellemzi, megállapítván, hogy a cseheké az egyetlen, amely kizárólag az ország gyönyörűségéről szól, és következik a fanyar humor: „A világ himnuszaiban mindenki megy, lép, menetel, hódít és zászlót visz. A cseh himnuszban – valószínűleg heverészik. Mert mi mást lehetne csinálni az édenkertben?” Hogyne lenne hálás az olvasó, ha a helyenként esszéisztikus részletekben például ilyen szellemes megfogalmazással találkozik: „Mert a művész el akart rohanni valahová, csak maga sem tudta, hová, ezt hívjuk neurózisnak.”

Észreveszi, hogy egy „bírósági ülnök ugyanazért a lopásért öt év börtönt javasol egy cigánynak, és kettőt egy csehnek”. Megírja, hogy az egyik krematóriumban, ahol 640 kW energia kell egy halott elégetéséhez, a kéményen át „nem hagyják elveszni ezt az energiát, átvezetik a központi fűtésbe, az adja a meleget az egész épületben”. Egy 30-40 éves rendőr igen hosszan, de roppant izgalmas monológban mondja el küzdelmét hit és hitetlenség között, egy joggal polgárpukkasztónak tartott, de országszerte elismert cseh szobrász köztéri alkotásainak egész sorát írja le tömören, láttató erővel.

Mariusz Szczygieł

Mariusz Szczygieł

Az egyik riportját így kezdi: „Meg akartam ismerni a Cseh Köztársaság legszórakoztatóbb asszonyát. Érdekelt, honnan van benne az a képesség.” És az első mondata: „Egész Csehország tudja, hogy már tizenhárom éves korában tuskóforma volt deréktól lefelé.” Nála nem fordulhat elő, hogy már húsz sort olvastunk a riportból, de még mindig nem tudjuk igazán, hogy miről szól. Nála nincsenek áldialógusok, nincsenek kényelmesen – és unalmasan! – hömpölygő leírások, ellenben vannak ritmus­váltásai, a centire pontosan megszabott helyekre beékelt szellemes, találó megjegyzései. Előfordul, hogy a riport egyetlen nagy sztoriján belül még számtalan történetet mond el, olykor csak egy-egy bekezdésben is; ez dússá teszi az anyagot, gazdaságossá a stílust, amely egy pillanatra sem ereszti el az olvasó érdeklődését.

Ez nem az a hely, ahol a szakmai eszközeiről kellene értekezni, mindenesetre biztos, hogy a lengyel tény­iro­dalom a többi közt annak köszönheti elementáris, határokon is átnyúló sikerét, hogy alkalmazkodik olvasóinak a digitális ismeretek és elektronikus médiumok világában meg­változott ingerküszöbéhez, koncentrációs képességeihez. Miközben ezeknek a riportoknak a bulvárhoz semmi köze!

Elismeréssel kell adóznunk a lengyel tényirodalom fordításában gyakorlott Mihályi Zsu­zsá­nak, aki olykor feltehetően saját nyelvi leleménnyel is segít, hogy az eredeti mű szellemessége átjöjjön.

Tavaly télen járt Magyarországon is a szerző, igaz, csak látogatóban. Jól járnánk, ha egyszer Magyarországra is annyi figyelmet – és munkát – fordítana, mint Csehországra. Abban picit kételkedem, hogy itt is kitüntetnék érte, de hogy ráférne az önismeretünkre, az biztos.

Mariusz Szczygieł: Teremts magadnak édenkertet!
Európa Könyvkiadó, 2012