Sárközi Mátyás: Párban magányban (részlet)

Posted on 2012. december 18. kedd Szerző:

0


Sárközi_Párban-IND

Babits Mihály, Török Sophie

A Centrálban Mihállyal, Alival, Tóth Pádival elbújtunk fönn a sarokban, hogy senki se zavarjon. Nagy fába vágjuk a fejszénket. Mihály végre elkészült a Purgatórium-mal és most, hogy a szerkesztői robot mellett felszabadul valamennyi ideje, közös munkával hozunk létre a világirodalom költői anyagából erotikus antológiát. Kötöttünk szóbeli szerződést, hogy a könyv felét vagy legalább a nagy részét én csinálom meg, mert ő komolyabb dolgokkal foglalkozik. De ez titok. Legalábbis egyelőre. Az oldalaknak megfelelő arányban átadja a honorárium megfelelő részét.

Mihálynál zűr van. Mikor a kommün alatt fenyegetett a veszély, hogy betelepítenek valakit a harmadik szobájába, odaköltözött a konyhából a szolga meg a szakácsné, s most nincs kedvük visszahurcolkodni. A tüzelője fogytán, csak félnapokra fűttet be, tehát több időt töltünk kávéházakban.

Kedvetlen vagyok és fáradt. Árpád kedvesen bíztat: – A hit a fontos. Hogy hiszel magadban. Az a fontos, ha dolgozol, ha csinálsz valamit. Az másodrendű, hogyan vélekedsz róla. Az új, a nagyszerű az újban és nagyszerűben, az önmagadban való hittel születik.

Mihály hazatér, Pádi és Ali lemennek a törzsasztalhoz, ahol Schöpflint látom meg Trostlert. Ott ül Horvát Henrik is, biztosan hozott újabb kínrímeket, Komjáthy Ali arra jó közönség. Horvát múltkor ezt ötölte ki: „Béla ölelt, a kis Lili búgott – Aztán megittak egy bili lúgot.” Aladárt beajánlottam a Fridába, és találtam neki egy Márika nevezetű, szép leányt.

Varázsos kibámulni a kávéház hatalmas ablakán. Nagyon hideg, de kristálytiszta az idő, kék volt délután az ég. Távol, a budai hegyek mögött lebukóban van a nap, és a Ferenciek terén minden nagy palota meg bérház vöröses rózsaszínben ragyog. Különös fényhatás, talán csak Indiában van párja, a Tadzs Mahalnál.

*

Mihállyal. Aladár apja váratlanul meghalt a Lipótmezőn. Már jó ideje ott ápolták szegényt. Nyomott hangulat. Iddogálunk. Kint ismét kemény hideg van, ám most ködszitálás és szürkeség. Felolvasom Mihálynak egy tavaly téli versemet:

Nők vesznek körül; sötét szemekkel / lelkembe néznek; apró, sárga lángok / lobognak föl agyamba este, reggel. / Hiába búvok el – (komor zarándok) / utánam jönnek, hallom, látom, érzem, / hogy itt vannak, eljöttek újra értem. / Karuk körűlfon, mint erdők liánja, / átfog s lehuz egy kéjes gyötrelem, / nymphák és heteirák, ezer céda lánya / egy régi korszak táncol kört velem; / forró combjuk élő és égő parázs, / ölük pokol, szemük rontó varázs; / nincs már erőm, nincs erőm ellene; / hűsen ringat hótestük tengere, / fehér karjuk zúgó örvénye vár, / ajkuk a Léthe, csókjuk a Halál!…

– Gyönyörű fantazmagória – mélázik Mihály, valahová a szoba homályos sarkába néz.

Aztán a gyermeki lélekről beszél. Kiismerte a gyermeki lélek miféleségét tanárkodása évei során. A gyermekeket még izgatják olyan problémák, melyekre közülünk már csak a zseni gondol. Gondolataik izgatóbbak, érzéseik nagyobbak. Jobbak és romlottabbak, mint mi. A képzeteik gyakran perverzek. Akadálytalanul perverzek, mert öntudatlanok. A pesszimizmusuk feketébb. Le kell ereszkedni a gyermeki lélek mélységeibe, és meg kell ölni az ott lakó szörnyeket.

Beköszöntött végre az 1920-as év is, az országban kezdenek csitulni a kedélyek. Mihály szilveszteri vacsorára volt hivatalos, de velünk is ünnepelni akart, tehát hármasban Alival elmentünk a Rákóczi úti Tabarin mulatóba. Úgy látszik, Pest tud olyat produkálni, mint Párizs. Vörös, lila, kék, zöld, fehér világításban szemérmetlenül táncoltak a lányok, alig takarta fátyol habtestüket. Mihály fizetett. Azt mondta, látott már ilyesmit milánói bárokban.

Felizgatott az orfeumi kiruccanás, meglátogattam Renée-t. Gyalázatosan kéjelegtünk. Úgy találta, hogy én sokkal változatosabb pózokat tudok, mint ő. Fantázia kérdése. A költő képzelőereje végtelen. Renée angolul akar tanulni. A fáradságos kéjelgés után fél órácskát ott maradhattam. Kávét hozattunk fel. Renée a tükör előtt hosszan fésülködött pucéran. Ha teltebb lenne, beillene a Tabarin táncosnői közé.

Kérdezte, miért akarja Mihály, hogy beköltözzem hozzá. Elmondtam neki, hogy albérletem a boros Grafnál nem valami kellemes. Ő azért hívott oda, mert ő is féltette a szobáját a kommunistáktól, valami proletár család betelepítésétől. Mivel a veszély immár nem fenyeget, kihurcolkodhatom. Grafhoz nőt úgysem lehetett felvinni. Mihály meg nem bánja. Nem. Mihály felül áll a szexualitáson. Akarja közvetlen közelében a fiatalokat, akiket taníthat, pallérozhat. Kielégíti, hogy fiatalok, még gyűretlenek, még dúshajúak, még habzsolva kívánják a kéjt. De ő mindezeknek csak mitológiai öregpásztora.

A minap befűttetett, felhívott, felolvasott a Purgatórium-ból az éneklő, kántáló hangján. Aztán beszélgettünk a nőkről, a „rendes” és a „rendellenes” nemi érintkezésről. Én rendellenesebb vagyok.

A Centrálba mentem valamit vacsorázni, s az öreg Rippl-Rónai – akivel Mihály társaságában már többször jóízűen beszélgettünk irodalomról, festészetről – odahívott az óra alá, a nagy kerek asztalhoz, ahol egy igen érdekes arcú, filigrán leánykával iddogáltak. A lányt Zorkának nevezte, így mutatta be, nagy vöröses sörénye van, szép ívű arca, az álla olyan, mint a szívalak csücske. Komjáthy Ali azt mondja, hogy Zorka az öreg piktornak nem csak modellje, szeretője is. Rippl egy Nagymező utcai vendéglőben fedezte fel, ahol ez a tizenhét éves lány pincérnőként szolgált. Amikor közölte vele, hogy szívesen látná modelljeként, Zorka, akit egyébként valójában Elzának hívnak, azt válaszolta, hogy meg kell kérdeznie a szüleit. Az apja különösen szigorú férfiú, a zsinagóga kórusában énekel. A mama kezdetben elkísérgette Zorkát Rippl műtermébe, de aztán úgy látta, hogy úriember ez a nagyhírű művész, és elengedte a lányát egyedül. Akkortájt éppen Pesten volt Rippl francia felesége is, a dolog nem látszott veszélyesnek, ám Lazarine asszony hamarosan visszautazott kaposvári villájukba, szabad lett a vásár.

Délután beugrottam a Centrálba. A nagyasztalnál Schöpflin fogyasztotta uzsonnakávéját, később megjelent Rippl és a szép Zorka. Odahívtak. Rippl tervezi, hogy pasztellportrékat készít a Nyugat íróiról, költőiről. Mihállyal kezdené, de engem is konsziderál. Néhány percre egyedül maradtunk Zorkával, elárulta, hogy az Elemér utcában lakik, a Keleti pályaudvar közelében, meglátogathatom. De ha ilyen enyhe marad az idő, menjünk fel sétálni a Normafához. Ő rajong a természetért.

 Első osztályú jegyet váltottunk a fogaskerekű vasútra, más utas nem is volt az első kocsiban. Budán én még alig jártam, varázslatos vidék. A kis mozdony lassan pöfögött felfelé a meredeken, emelkedtünk a táj fölé, mint a madarak. Zorkán kabátka volt, prémgallérral, kicsit fázott. Befogadtam a pelerinem melegébe. A Sváb-hegyről gyalog vágtunk neki az Erzsébet-kilátó irányában, kiléptünk, hogy ne dideregjünk. Csak olykor álltunk meg csókolózni. A torony ott meredt előttünk, tar fák között, márványfehéren. Szédítő panoráma terült el alant, táj, a felhők járása szerint ragyogón, vagy sötét színű foltokkal. Most már bebújt a diákköpenyem alá a kis Elzácska, én meg a falhoz szorítottam. Oly ügyes volt, mint Renée…

Forralt bort ittunk a kilátó vendéglőjében, sósperecet majszoltunk az édes, fűszeres borhoz.

– Csinszka ravaszsága nem ismer határt – bosszankodik Mihály, és megtorpan a Podmaniczky-palota előtt. – Egy erdélyi újság megírta, hogy elveszem őt feleségül. Barátok útján utána érdeklődtem: ő hintette el a hírt, hogy engem behálózzon. Minő oktondiság!

 Nagyot pöffent a szivarjából, aztán sétálunk tovább. Elmondom neki Zorkát. Azt is, hogy megrészegített a kilátónál a magaslati levegő, hiszen a nagyjából lapos Debrecenben ily komoly hegyeket nem láthattam. Mihály meg azt mondja el, hogy Rippl-Rónai színiiskolába íratta kedvenc modelljét, mert a kislánynak színésznői ambíciói vannak. Visszatérve a hegyekhez: Mihály a szekszárdi szőlőhegyről nyíló kilátást kedveli, a fogarasi havasok nyomasztották. Hegyek közé zárt rabnak érezte magát, amikor Fogarason tanított.

A Múzeum kertben végül nem ülünk le, mert Mihály fázik, a padok meg piszkosak. Betérünk a Múzeum kávéházba. Utazik Szekszárdra pihenni.

* * *

A Bartinára vezető szurdok sara csontkeményre fagyott, bokapróbáló a meredek. A mi présházunkba most nem térek be, a Raácz nagymama keresztjéig se megyek fel, csak fele útig hágok. Már felülről szemlélem Nenne kis lakának a mohos tetejét. Nenne okos és megértő, egészen más, mint az anyám, aki csöppet sem kevésbé eszes a nővérénél, de benne erősen él az ősi női ösztön a dolgok komplikálására. Nők, nők, nők! Cenci nagymama kemény férfiassága, anyám idegrohamai, a pártában maradt Nenne anyás nőiessége. Hát, ezek között nőttem fel, az apámra már alig emlékszem. A világ annyi bonyolult feladattal terhel, a történelmi viharok káosza annyi megpróbáltatást ró mindenkire, aki rendet, békét akarna, hogy legalább a magánéletből próbáljuk kizárni a disszonanciát. Van olyan nő, akivel megférnék egy fedél alatt? Jaj, Adynéval semmiképp sem!

De gyerekre vágyom. Csecsemősírásra nem. Értelmes kisfiúra, egy kismihályra, akivel lehet beszélgetni, értelmét nyitogatni, a világ dolgaira megtanítani.

Innen már látszik, hogyan kanyarog a Séd. A szétterülő táj s a kisváros háztetőinek sora még ezen az ezüstszürke délutánon is nyugalmas, a kéményekből békésen bodorodik a füst. A nyugtalanság lenn maradt a szurdokban. „A nyugtalanság szurdoka” – jó cím versnek, verseskötetnek.

* * *

Sárközi_Párban-bor– Képzeljétek, mit ír nekem Bécsből Szilágyi Jolán?

– Az meg ki? – kérdi Tóth Pádi.

– A kommün izgága kis frincnije volt, ügyesen rajzol, hiszen Kernstokhoz meg Rippl-Rónaihoz járt. Tavaly Szamuely elvette feleségül, s ő döntött a forradalmi plakátok művészi értéke meg eszmei tartalma fölött. Aztán a bukás után rohant Bécsbe, most ott dekkol, amíg az osztrákok tűrik. S onnan ír nekem megrovó levelet, minősíthetetlen stílusban, tegeződve. Már a megszólítás sem rossz, „meg-nem-értett mimózának” nevez. Hogy nem voltam én sohasem olyan vérbeli forradalmár, mint ő, meg az ő Tiborja. S most, ahogyan új rend alakul, „visszabujok a borzjukamba” – jé betűvel. Beleültem a vörös katedrába, de nem voltam igazi – mint ő írja – „vörösmester”.

Mihály most már somolyog:

– A levél vége a legszebb, Szamuelyné azt írja, hogy az „agyam egy romlott konzerv”.

Tóth Árpád bugyborogva nevet, nevetése köhögésbe fúl, Ali csak vigyorog, Lőrinc harsog, a sarokasztaltól felfigyel két bús öreg borozó, hogy mi olyan fene mulatságos, hiszen ez a csapzott hajú szemüveges jókedvében majd lefordul a székről.

– Támadnak hát jobbról, balról – mélázik Mihály –, s nem minden attak olyan komikus, mint a Szamuelyné analfabéta levele. Mindegy. Csak a szenet ki tudjuk fizetni. Merthogy most már a tanári nyugdíjamat is megvonta a kultuszminisztérium.

– Az Erátó-ból lesz pénz – véli Tóth Pádi.

– Az Erátó-hoz még több jól lefordítható és kellően erotikus vers kellene.

Mire Pádi: – Írhatnánk néhányat mi is. Például költhetnénk kis dicshimnuszokat Lőrinc fáradhatatlan péniszéről. Én illusztrálnám.

A társaság már megint hangosan nevet. Tóth Pádi firkál valamit egy darabka papírra és Komjáthy az ujjain szótagokat számol.

* * *

Mihály egyre több munkát bíz rám. Ideadta Verlaine Femmes című kötetét és kijelölt benne fordításra egy iszonyú disznó verset. Ő maga egy kevéssé ismert nagyságot fedezett fel, Charles Borie-t. Ez a Borie írt költeményt a lányok és a fiúk „szívéről”. Mihály az utóbbit deklamálja nekem éneklő hangon:

 A kis Isten, kin az egész világ csügg, / s ki éjjel, nappal, egyre működik: / először csak piciny bimbó, virágrügy, / s dús termést igér, ha majd elvirit. / Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik / s hivogató egekbe szállni kész; / kupakos makk: rajta Ámor pipázik; / csörgő: vígan cibálja játszi kéz.

Tizenhat éves. A selyem gubóból / szép, csapodár pillangó bujt eléd; / minden virágra szállni kedve kóbor: / mint fürge ponty, forgatja vig fejét. / Kéjek palackja: torkából fehéren / és fodrosan szökell a drága lé; / pisztoly, garázda csavargó kezében, / ki véle tárt ablakon belő.

Mikor husz éves: tűzvész; fölparázsló / máglya: eleven hús ég lángtaván; / szerelmi bárd, szüzek vérében ázó; / hömpölygve zúgó mérges óceán. / Csatamén, mely kancáját szimatolván / tombol, nyerit, viháncol és kapál; / mindent elnyelni akaró oroszlán; / örökké éhes bőszült kannibál.

De mikor harminc: kitünő vadászeb, / vagy józan, higgadt, meggondolt vadász, / ki minden vadat puskája elé szed, / de ólmot, port soha el nem potyáz. / Madárfogó: jól ismeri a hálót, / melyet Ámor a bugyogókba rak; / bölcs hadvezér: mindig talál bejárót / a vitt erdőbe, s bizton tör falat.

 

Nem valami magas költészet. Mihály szerint még további szakaszai is vannak e versnek, mégpedig arról, miként fárad a madárfogó negyven felé és azon fölül. Bizonyos mondatszerkezetei zavarosak, bizonyos képei taszítóak. De Mihály néhány rímpárját megirigyelhetné Kosztolányi is: világ csügg – virágrügy, viháncol és kapál – bőszült kannibál. Ez jó. Van azért rossz is. Miféle sánta rím az, hogy …a lé – …belő?

Amit Pádi meg ő a minap az én csataménemről írtak, az még rögtönzésként is találóbb volt.

* * *

 Dienes Barnuséknál megszületett a gyerek, boldogok a kis fiúcsecsemővel. Ilus hát kivárta, míg Barna megjön a francia fogságból, egybekeltek, s most itt az utód. A keresztségben a György nevet kapja. Ilusba, azt hiszem, valaha szerelmes voltam. Táncművészettel foglalkozott, gyönyörű mozgása volt, csupa ritmus. Nem akarta hozzám kötni a sorsát.

A Nyugat robotos dolgai s a készülő köteteim feladatai elszakítanak Csinszkától, rég nem találkoztunk. Néha pajtásos a közelsége, de nem oly teljességű, mintha Lőrinc vagy Aladár társaságában lennék. Lőrinc sziporkázik. Aladár jó tanítvány, áhítattal ül lábaimnál. Lőrinc közelíti a parnasszusi költő magasságait, Aladártól ezt soha nem vártam el, Csinszka költőisége pakfong. De ki gondol erre, amikor hátraveti a fejét és felnevet? Vagy amikor összekuporodik a pamlag sarkában? Ilyenkor igazi kisfiú.

Hiányzik.

Olyan volt, mint egy drága kisfiú, / és sohasem lesz más, mint egy kisfiú nékem. / A nők rosszak, az élet iszonyú, / s minden felnőtt ellenségem.

* * *

A Centrálban két üveg édes bort rendeltünk. Zolnai elviselhetetlen. Disznó anekdotákat mesél, de rosszakat. Aladár vigyorog, Mihályon látom, hogy oda se figyel, csak nagyokat szí a szivarjából. Szép nő ül az ablaknál, kifele bámul, ábrándozik. Volt már hozzá szerencsém. Átülök mellé.

Tizenöt perc alatt mindent a legnagyobb rendben intéztem el. Ez a Franciska felmegy Mihályhoz a Reviczkybe, Aladár Zolnainál alszik. Mihály kocog gyűrűjével a poharán. Fizet és indul kifelé.

Komjáthy Ali immár tisztességesen keres, hamarosan elköltözik Mihálytól. Én is behurcolkodhatom a szélső szobába. Mihállyal nem gond nélküli az együttélés, ahhoz kell asszisztálnom, ahogyan napról napra üldözi megannyi önönmagából fakadó avagy a zord világ által reá szabadított rém, s ez perzseli-dúlja a lelkét. Félelmeit, kóbor vágyait munkába öli. Vágyait mások szavaiba is. Verlaine Ouverture-jét fordította le, s olvassa nekem kántálva, kicsit elfúló hangon, dohányzóköntösében az ajtófélfának dőlve:

Csontjaitok közé s farotok felé vágyom, / papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek: / naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon, / ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek!

 Hajnal felé tértem haza Renée-től, csöngetés ébreszt, Mihály most öltözködik. Feketéné jelenti, hogy egy hölgy keresi Babits szerkesztő urat. Magamra kapom a slafrokomat, a tükörnél összegereblyézem a hajamat. Fiatal nő érkezett, idétlen zavarban álldogál az előszobában. Hogy ő verseket küldött a szerkesztő úrnak a Nyugathoz, ennek már két hete, tehát úgy gondolta: felkeresi a lakásán. Tanner Ilonkának hívják. Elég csinos. Nálam nem sokkal idősebb.

Nem zavarja különösebben a neglizsém, hát hellyel kínálom, kicsit beszélgetünk. Ady és Lesznai Anna költészetét tartja nagyra, de mindenekelőtt Babitsét. Hallott már rólam, olvasott a Nyugatban. Mit olvasott? Valami szépet, drámafélét, aminek latin címe volt. Na, persze: Novus nascitur ordo.

Kérdi, megnézném-e én is a verseit. Ó, hogyne. Máris nyújtja a papírlapokat. A kezét fogom meg, s úgy vonom magamhoz.

Mihály jön kifele a belső szobából. Szétrebbenünk. Csak egy gyors szó Ilonához: találkozzunk a Baross kávéházban. Holnap? Holnap. De este.

„Tudja, én dolgozó nő vagyok…”

Sárközi Mátyás: Párban magányban
Noran Könyvesház, 2012.