Jo Nesbø: Csótányok (részlet)

Posted on 2012. december 4. kedd Szerző:

0


Nesbo_Csótányok-borElső fejezet

A lámpa zöldre váltott, az autók, a tömött buszok, a motorkerékpárok és tuk-tukok bőgése egyre hangosabb lett. Dim úgy látta, hogy még a Robertson Department Store üvegtáblái is beleremegnek. Azután az autó mozgásba lendült, és a kirakatban lévő hosszú, vörös selyemruhát elnyelte mögöttük a sötétség.

A lány taxival utazott. Nem a rozsdarágta tuk-tukok egyikével, hanem légkondicionált autóval és egy sofőrrel, aki képes volt befogni a száját. A fejtámlának döntötte a tarkóját és megpróbálta élvezni az utat. Semmi probléma. Egy robogó furakodott melléjük. A hátsó ülésen egy lány kapaszkodott a piros pólót és bukósisakot viselő sofőrbe, és üres pillantást vetett rájuk. Kapaszkodj erősen, gondolta Dim.

A Rama IV-en a sofőr egy teherautó mögé sorolt be, amely olyan sűrű és fekete dízelfüstöt okádott, hogy Dim még a rendszámtábláját sem tudta kibetűzni. Mivel a kipufogógáz a légkondicionáló berendezésen keresztül áramlott be, az lehűtötte és valamelyest megszűrte, de csak valamelyest. Dim a kezével diszkréten legyezni kezdett az orra előtt, hogy jelezze véleményét a kellemetlenségről. A sofőr belenézett a visszapillantó tükörbe és kikanyarodott a teherautó mögül. Semmi probléma.

Nem volt mindig így. Egy tanyán nőtt fel, hatan voltak nővérek. Ami, legalábbis az apjuk szerint, több volt a soknál. Dim hétéves volt, amikor a felkavarodó sárga portól köhögve utánaintegetett a szekérnek, amely épp elzötyögött a legidősebb nővérével a barna vizű csatorna mellett húzódó úton. A nővére egy rend tiszta ruhát, egy Bangkokba szóló vonatjegyet és egy névjegykártya hátoldalára felfirkantott patpongi címet kapott útravalóul, és úgy ömlöttek a könnyei, mint a vízfolyás. Dim pedig olyan hevesen integetett, hogy majd leszakadt a karja. Az anyja megsimogatta Dim haját és azt mondta, hogy bár ez most nem könnyű, valójában nem is olyan rossz. Így a nővére legalább megússza, hogy tanyáról tanyára kelljen vándorolnia, mint egy kwainak, ahogy ő maga tette annak idején, mielőtt férjhez ment. Ezenkívül Miss Wong megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rá. Az apja bólintott, kiköpte a bételt fekete fogai közül és hozzátette, hogy a bárokban a farangok jó pénzt fizetnek a friss lányokért.

Dim nem értette ezt a dolgot a kwaijal, de nem akart rákérdezni. Azt természetesen tudta, hogy a kwai ökröt jelent. A többi tanyához hasonlóan nekik sem futotta arra, hogy saját ökrük legyen, ezért amikor meg akarták művelni a rizsföldjüket, bérelniük kellett egyet a tanyák között körbejáró jószágok közül. Azt csak később tudta meg, hogy a lányt, aki az ökröt irányítja, szintén kwainak nevezik, mivel az ökör bérleti díja az ő munkadíját is magában foglalja. Ez a hagyomány. Csak remélni lehetett, hogy a lány ráakad egy földművesre, aki elveszi, még mielőtt túlságosan koros lesz.

Dim tizenöt éves volt, amikor az apja egy nap a nevét kiabálta és kalapját a kezében szorongatva, háta mögött a napkoronggal, feléje gázolt a rizsföldön. Dim nem válaszolt azonnal, csak felegyenesedett, végigpillantott a kis tanya körül hullámzó zöld dombokon, azután behunyta a szemét és a trombitásmadár lombok közül kiszűrődő hangjára fülelve beszippantotta az eukaliptusz és a kaucsukfák illatát. Tudta, hogy ő következik.
Az első évben három lánnyal lakott egy szobában. Mindent megosztottak egymással: az ágyat, az ételt, a ruhákat. Különösen az utóbbi volt nagyon fontos, mert szép ruhák nélkül az ember nem szerezhette meg a jobb kuncsaftokat. Megtanult táncolni, mosolyogni, megtanulta, hogy ki az, aki csak italt akar venni neki és ki az, aki szexet akar. Az apja abban egyezett meg Miss Wonggal, hogy a nő hazaküldi nekik a pénzt, így az első években Dim nem sokat látott a keresetéből. Miss Wong azonban elégedett volt vele, és lassacskán egyre többet juttatott belőle neki.

Miss Wongnak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen. Dim keményen dolgozott, és a kuncsaftjai sok italt vásároltak. Miss Wong lassan már annak is örülhetett, hogy Dim egyáltalán még ott van, néhány alkalommal ugyanis nagyon közel járt ahhoz, hogy otthagyja őt. Egy japán férfi feleségül akarta venni, ám amikor Dim pénzt kért tőle a repülőjegyre, inába szállt a bátorsága. Egy amerikai pedig magával vitte Phuketre, elhalasztotta miatta a hazatérését és vett neki egy gyémántgyűrűt, amelyet a férfi elutazását követő napon Dim zálogba adott.

Voltak, akik megtagadták a fizetést és elzavarták, ha tiltakozott, mások beárulták Miss Wongnál, ha nem ment bele mindenbe, amit követeltek tőle. Nem értették, hogy azzal, hogy megvették Dimet a bárban, Miss Wong megkapta, ami neki járt és Dim a maga ura volt. A maga ura. A piros ruhára gondolt, amelyet a kirakatban látott. Az anyjának igaza volt – nem volt könnyű, de annyira rémes sem.

Ráadásul sikerült megőriznie ártatlan mosolyát és boldog nevetését is. A férfiak szerették az ilyesmit. Talán épp ennek köszönhetően kapta meg azt a munkát, amelyet Wang Lee hirdetett meg a Thai Rath-ban „Ügyfélkapcsolati munkatárs” címszó alatt. Wang Lee kicsi, sötét bőrű kínai volt, aki egy motelt üzemeltetett kinn a Sukhumvit Roadon. Vendégei túlnyomórészt külföldiek voltak különleges kívánságokkal – ám közel sem olyan különlegesekkel, amelyeket Dim ne tudott volna teljesíteni. Ha őszinte akart lenni, ezt a munkát sokkal jobban kedvelte, mint az órákon keresztül tartó táncolást a bárban. Ezen kívül Wang Lee jól is fizetett. Az egyetlen hátrány az volt, hogy a motel borzasztóan messze volt a Banglaphu negyedben lévő lakásától.

Ez az átkozott közlekedés! Megint beragadtak. Dim jelezte a sofőrnek, hogy kiszáll, bár így hat sávon kellett keresztülvágnia, hogy eljusson az út túlsó oldalán álló motelhez. Amikor kiszállt a taxiból, a levegő meleg, nyirkos törülköző módjára burkolta be. Egy rés után kutatott a járművek között, miközben kezét a szája elé emelte, bár természetesen tudta, hogy ez mit sem használ, mert így is, úgy is ugyanazt a bangkoki levegőt lélegzi be, de legalább a szagot nem érzi annyira.

Átsiklott az autók között, közben félreugrott egy pick-up elől, amelynek a platóján egy csapat füttyögő srác ült, egy ide-oda cikázó Toyota kis híján áthajtott a lábán, és már meg is érkezett a túloldalra.

Jo Nesbø

Jo Nesbø

Wang Lee felpillantott, amikor a lány odalépett a kihalt recepcióhoz.

– Csendes este? – kérdezte Dim.

A férfi mogorván bólintott. Az elmúlt évben túl sok volt a nyugodt este.

– Ettél?

– Igen – hazudta Dim. A férfi jó szándékkal kérdezte, a lánynak azonban semmi kedve nem volt a szétfőtt tésztához, amit Wang Lee a hátsó helyiségben kotyvasztott.

– Várnod kell – mondta Wang Lee. – A farang előbb aludni akar egy kicsit, majd telefonál, ha készen van.

Dim felnyögött.

– Nagyon jól tudod, hogy éjfél előtt vissza kell érnem a bárba, Lee.
A férfi az órájára pillantott.
– Adj neki egy órácskát.

Dim vállat vont és leült. Egy évvel ezelőtt Wang Lee még kihajította volna az őszinteségéért, most azonban égető szüksége volt a legkisebb forgalomra is. Persze, le is léphetne, de akkor kárba veszne a hosszú út, amit megtett. Ezenkívül tartozott is Lee-nek egy-két szívességgel, és egyébként sem ő volt a legrosszabb strici, akinek dolgozott.

Miután elnyomta a harmadik cigarettát, kiöblítette a száját Lee keserű, kínai teájával, és felállt, hogy a recepciós pult fölötti tükörben egy utolsó pillantást vessen a sminkjére.
– Megyek, felébresztem – mondta.

– Hm. Nálad van a korcsolya?

Dim megemelte a táskáját.

Cipője sarka megcsikordult az alacsony épületek közötti udvar kavicsain. A 120-as szoba egészen hátul feküdt, autót nem látott előtte, az ablakból azonban fény szűrődött ki. Ezek szerint a férfi talán már fel is ébredt. Egy könnyű szellő meglibbentette a szoknyáját, de nem hozott enyhülést a hőségben. Dim monszun után vágyakozott. És eső után. Legalább annyira, amennyire a néhány hetes áradást, a sáros utcákat és a dohos ruhákat követően a száraz, szélcsendes hónapok után epekedett.

Halkan megkocogtatta az ajtót, felöltötte félénk mosolyát és a szokásos „mi a neve?” már a nyelve hegyén volt. De kopogására nem érkezett válasz. Újra zörgetett, majd az órájára pillantott. Biztosan le tudja majd alkudni néhány száz báttal azt a ruhát, még akkor is, ha az üzlet a Robertsonon van. Amikor elfordította az ajtógombot, meglepve konstatálta, hogy nyitva van.

A férfi hason feküdt az ágyban. Dim első gondolata az volt, hogy alszik. Ám azután megpillantotta a sárga zakó hátából kimeredő kés kékesen csillogó nyelét. Nehéz lett volna megmondani, hogy ezt követően mi volt az első gondolat, ami átsuhant a fején, mindenesetre az biztosan az elsők között volt, hogy a Banglaphuból megtett hosszú út mégiscsak hiábavaló volt. Végül sikerült visszanyernie uralmát a hangszalagjai fölött, sikolyát azonban elnyelte egy teherautó fülsiketítő dudálása, amely épp egy figyelmetlen tuk-tukot került ki a Sukhumvit Roadon.

Fordító: Petrikovics Edit

Jo Nesbø: Csótányok – Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, 2012