Szöveggyűjtemény kérdőjelekkel | Magyar László András: A kapzsi hóhérné

Posted on 2012. november 2. péntek Szerző:

0


Írta: Tóth Gergely

A történelmet két fő irányból közelíthetjük meg, az egyik irány a tárgyaké, amik innen-onnan előkerülnek, és már létükkel mesélnek az elmúlt korokról, a szakemberek pedig egészen meglepő dolgokat is képesek kideríteni készítőjükről, tulajdonosukról. Ezek a szakemberek régészek és muzeológusok, munkájuk majdnem olyan, mint a filmekben látható helyszínelőké, csak éppen sokkal tovább tart, és nem áll módjukban kikérdezni a tanúkat, mert azok – bűnügyek hiányában is – rég halottak.

A másik fő irány a szövegek iránya. Az ember, amióta feltalálta az írást, meglehetősen grafomán, mindent szeret felírni, akár saját magának, akár más emberek vagy nem emberek számára üzenetként. A szövegek iránya ránézésre könnyebb, hiszen „csak” a nyelvet kell ismerni, és feltárul a múlt. Ott hever a szemünk előtt, letűnt birodalmaival, halott királyaival, egykor élt emberek minden bajával együtt. Ez azonban csak részben igaz. Habár az ember alapjaiban nem sokat változott, amióta az írást feltalálta, ez még nem azt jelenti, hogy egy tetszőleges régiségű írást könnyedén úgy tud értelmezni, hogy az legalább részben tükrözze a kort, amelyből származik és az üzenetet, amit eredetileg beleírtak. Minél régebbi egy szöveg, annál több kulturális és történeti környezetből fakadó dolgot kell ismerni a helyes értelmezéséhez. A vezető gondolati vonulatok, vallások, politikai állapotok és kultúrkör mind jelentősen befolyásolhatják egy írás értelmezését. Ezek ismerete nélkül a legártatlanabb szöveget is félre lehet értelmezni. Természetesen nem lehet mindenki minden kor kitűnő ismerője, nem érthet minden nyelven, ezért jött szokásba a forráskiadások, szöveggyűjtemények készítése. Ideális esetben egy gyűjteményt az adott kor és szövegtípus kitűnő ismerője állít össze, meghatározott tematikával és céllal. Jegyzetekkel, gyakran egész tanulmányokkal segíti az olvasó tájékozódását a szövegben és a helyes értelmezést. Nem belemagyarázásra kell gondolni, de még az időben nem túl távol eső korokban is annyira eltérő lehet a szimbólumrendszer – vagy a kulturális környezet –, hogy segítség nélkül nagyon nehéz érteni az akkor leírt szövegeket.

Fürdőző hölgy

Vegyük például a nők helyzetét – ez szinte minden korban hálás téma. A keresztény kultúrkörben a középkori vallási-filozófiai meggyőződésben két egymással szinte teljesen ellentétes nőkép létezik. Az egyik meglehetősen negatív kép Éváé. A csábító, a bűnbe ejtő nő, aki miatt az ember kiűzetett a Paradicsomból. A másik, egyértelműen pozitív kép Máriáé: az anya, a szűz, Isten anyja. A nyugati kereszténységben ez a két nő jelenik meg minden nőkkel kapcsolatos írásban, hol egyértelmű hasonlatként, hol rejtetten. Nem mondhatjuk tehát, hogy a középkori (és ebben a kérdésben ezt a középkort nyugodtan a 18. századig érthetjük) szerzők egyértelműen minden nőt elítéltek, mert legalább egyet még a legvadabb nőellenesek is „kénytelenek” voltak dicsőíteni. Ha viszont egy mai szerző ír a nők megítéléséről a keresztény kultúrában, és ezt figyelmen kívül hagyja, nem fog valós képet elénk tárni.

Mindössze huszonöt történetet foglal magába A kapzsi hóhérné című csinos kis kötet, amelyekből – az előszó szerint – „hiteles képet kaphatunk a 16–17. századi nők társadalmi helyzetéről, életmódjáról, szenvedéseiről és megítéléséről”. Nagy falatnak tűnik ez egy ilyen rövidke könyv számára, aminek jó részét korabeli szövegek fordításai teszik ki.

Ám a történeteket megfejthetetlen koncepció állította sorba. A szerző nem osztotta fel témák vagy korszakok szerint, de még idő- vagy ábécérendben sincsenek, sőt az azonos tollból származó írások sem kerülnek egymás mellé. A szövegek mind nagyobb művekből kiemelt részletek, de a nagyobb szövegekről, könyvekről vagy gyűjteményekről nem tudunk meg semmit a történetek végén közölt címükön kívül. Az íróikról is csak a könyv végén található, meglehetősen szűkszavú kislexikonban olvashatunk.

A szövegek – tartalmilag – szinte kizárólag a már említett, Éva-szerű nőképpel foglalkoznak. Mindössze egy fest pozitív képet a női szereplőkről, az is a könyv második felében kapott helyet. Mivel tudjuk, hogy léteztek tisztelt, szent életű nők, női szentek, sőt befolyásos királynők is a korszakban, a válogatás mögött mindenképpen koncepciót kell sejtenünk. Ha viszont ezt nem tudnánk, és elhinnénk, amit az előszó állít a társadalmi megítélésről és a nők sorsáról – hamis kép rajzolódna ki előttünk.

A történetek stílusa vegyes, ami nem meglepő, hiszen különféle műveltségű íróik más-más korban és országokban éltek, különféle foglalkozásokat űztek. Nyelvezetük némelykor meglehetősen közönséges, máskor meglepően tárgyilagos, a témához képest szinte szakértői.

Úri asszonyok divatja

De a könyv hiányos. Elsősorban a tisztességes szakmunka alapvető kiegészítői hiányolhatók belőle. Nincs bevezető, nincs magyarázat, néhány rövid lábjegyzet kivételével nincs rendes jegyzetanyag, szövegelemzés, forráskritika, hozzáfűzés – semmi. A szerző tudná elemezni a szövegeket, ez némelyik (egyébként meglehetősen szórványos) lábjegyzetből kitűnik, de valamiért nem akarja. A szövegek szakértő elemzést igényelnének, vagy legalábbis némi magyarázatot. Ennek hiánya azt sugallja, mintha a kötet összeállítója nem értene ahhoz, amiről ír.

Pedig a bibliográfiai jegyzetek arra utalnak, hogy a kötet szövegeit eredetiből fordította Magyar László András, ami hozzáértést feltételez. A fordítás egészében gördülékeny, olvasmányos. Kicsit talán túlságosan köznapi, anekdotázgató a stílusa, de ez származhat a latin nyelvű eredetiből. Meglepő módon azonban szöveg- és stílusidegen tintapacák csöppennek időnként a történetekbe. Egyazon textuson belül az archaizáló „orcátlan” és „jámborul” mellett az „ételt organizál magának” és „enyhe zavarában eltűnt balfenéken” – érdekes, de nem túl rokonszenves összképet eredményez. Ha a ma emberéhez akarván szólni, a szerző modern nyelvezetet használ, az nem baj, hiszen a Faludy György vagy a Mészöly Dezső által átköltött Villon-művek is ilyenek. De akkor használja következetesen. Az archaizáló szövegből kiugró modern, gyakran vulgáris kifejezések (például a vissza-visszatérő „kis ribanc”) visszatetszést keltenek. Mintha a fordító (a népszerűség megszerzése végett?) szándékosan bulvárosítani akart volna. Ezekre az ellentmondásokra a kiadói szerkesztőnek kellett volna felhívni a szerző figyelmét.

dr. Magyar László András

Dr. Magyar László András egyébként a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese. Szakterülete az ókori, középkori és reneszánsz orvostörténet, a szexualitás története, az általános művelődéstörténet, és még latinista is. Ő válogatta és fordította a szövegeket, de munka közben cserbenhagyta a stílusérzéke.

Mindezzel együtt a könyv kitűnő kiegészítés lehet például egyetemi forrásgyűjteményekhez, mivel olyan szövegeket közöl, amelyek máshol nemigen hozzáférhetők. Vagyis ajánlom azoknak, akik a korszakban járatosabbak vagy a téma iránt érdeklődnek. De akik csak ebből szeretnék megismerni a nők sorsát és megítélését a 16–17. században – azoknak bizony nem.

Magyar László András: A kapzsi hóhérné. Történetek nőkről a 16–17. századból
Gondolat Kiadó, 2012

»Magyar László András: A kapzsi hóhérné – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«